Zászlós-Zsóka György: Toszkánai Harangok

2004.07.10.

Az itáliai félsziget őslakói, a leginkább etruszk néven ismert nép, része volt annak a Kaukázus – Kaspi tenger-i fehér fajú őshazának térségéből nyugatra és keletre kiindult népvándorlásnak, amely már jóval a jégkorszak jégmezőinek eltakarodása előtt, még a Felső-Paleoliticum végén megindult, s amely mintegy harminezer évvel ezelőtt elérte az Atlanti-partokat, ahol a Cromagnon-i és egyéb Pirenneus-i barlangokban megtalált karcolataiban és festményeiben hátrahagyta jelenlétének és művészetének nyomait. Ez a népvándorlás szükségszerűen átvonult a Duna-Kárpátmedencén is, ahol egy tekintélyes része véglegesen megtelepedett és megalapozta a térség őskultúráit, egy másik része pedig az alpesi hágókon át megtalálta az utat Itália felé és leereszkedett a Po és annak számos mellékfolyója völgyébe, idővel pedig, a Kr. e.-i első évezred fordulójára, birtokbavette és benépesítette az egész félszigetet.

Ebben az időszakban az ókori – a mezopotámiai sumír és az egyiptomi – magaskultúrák már összeomlottak a civilizáció határain kívül rekedt semiták támadásainak pergőtüzében, a szintén fejlett Égei tenger szigetvilágának hasonlóképpen fejlett kultúráját pedig Kr.e. 1100 körül szétverték az északról érkező, főleg germánfajú, civilizálatlan törzsek, amelyek az elkövetkező évszázadok folyamán azután keveredtek a mediterráni őslakóssággal és átvették azok ősi kultúráját. Később ebből a keveredésből alakult ki a görög néven ismert új nép és új kultúra, de érkezésükkel – Itália kivételével – az egész mediterráni térségben is felborult a régi rend. A görögök történetében is “sötét kornak” nevezett, három évszázados homály borult a régi magaskultúrák romhalmazára, amely sötétségben Etruria volt az egyetlen “világítótorony”, amely sugározta az emberiség addig elért civilizációját és kultúráját a hanyatlásba zuhant felé.

Kr. e. 800 táján bekövetkezett a “görög renaissance” és megindult a földhiányban szenvedő görög nép terjeszkedése, amely terjeszkedésnek első és legfontosabb természetes célpontja a közelfekvő, főleg mezőgazdasági vonatkozásban gazdag Itália lett. Az első telepesek a Lipara, – a mai Lipári – szigeteken vetették meg lábukat és katonai hatalmukat, de ellentétben a hivatalos történetírással, amely mint békés kereskedő-hajósnépet említi őket, foglaló ellenségként érkeztek. Kr. e. 755 táján Ischia szigetén megalapították Pithecusaet, a század derekán pedig már Itália területén, egy elfelejtett nevű etruszk városból építették ki görög mintára Cumaet. Partraszálltak délen a tarantói öbölben is, északon pedig Spinában és Átriumban telepítenek kolóniákat. Érkezésükkel az egyetemes emberiség történelmének szempontjából az itáliai népek – azon belül pedig az etruszk nép ókori törénete be is fejeződik. Itáliában új korszak kezdődik, amely korszak már az etruszk nemzet és az etruszk állam története, összefonódva a görög, majd római terjeszkedés történetével.

Dr. Padányi Viktor kiváló magyar történészünk örökérvényű megállapítása szerint – amellyel tökéletesen egyetérthetünk – ” egy egyetemes történettudomány, amelynek a puszta igazságkeresésen kívül más célja is van, abszurdum. De egy nemzeti történettudomány, amelynek a puszta igazságkeresésen kívül más célja nincs, szintén az.”

Az etruszkok további történetét is lehet az egyetemes emberi történet szempontjából vizsgálni, a puszta igazságkeresés módszereivel. De lehet, sőt – mint minden más valamirevaló, önérzetes nemzet ezt meg is tette – szükséges is etruszk nemzeti történetet írni. Etruszkológusaink kezdettől fogva elmulasztották mindkettőt. A puszta igazságkeresést meg sem kísérelték, mert a kérdést uraló, hangadó etruszkológusok egytől-egyig az ókori győztesek és azok történelmi örökösei sorából kerültek ki. Ezeknek nem állt érdekében a puszta igazságkereséssel bíbelődni, aminek következtében az etruszk történetben nem az etruszk nemzet, hanem a győztesek nemzeti szempontjai érvényesültek. Massimo Pallottino hírneves etruszkológus maga is így ír erről: ” Az etruszkológia csak az utóbbi évtizedek folyamán lett önálló tudományág… Gyakorlatilag a görög-római történészek, a klasszikus régészek és az indó-európai nyelvészek voltak ugyanazok, akik – némelyikük csak alkalomadtán – résztvettek az etruszk kutatásokban is”. Ő állapítja meg Etruszkologia című könyvében azt is, hogy az etruszk civilizáció eddig “másodrendű jelentőségű fenomén volt – sok pontban, valóban, szatellita, vagy szerény imitáció, – összehasonlítva a kelet-mediterráni és a görög nagy civilizációkkal” és “hallgatólagosan megegyeztek egymás között abban a nézetben, hogy az óvilág számára általában az etruszk tanulmányok nélkülöznek minden nagyobb jelentőséget”, majd zárójelben hozzáteszi, hogy “hacsak nem azt, hogy prélude volt a Róma-i Itália és általában a ‘Romanitá’, mint egész, történetéhez”.

Az Itáliát bekerítő görögök szándékait és stratégiáját az etruszk vezetőség korán felismerte és Etruria hadászati megerődítésével, majd Észak és Dél erődvárosainak felépítésével válaszolt. Ezzel kezdetét vette Itáliában az etruszkológusok által “városiadásnak” elnevezett folyamat. Ez a szóhasználat azonban az etruszkok esetében helytelen, mert az erődvárosok kiépítésének célja az etruszkok részéről nem az üzletelés volt, mint a korabeli egyéb városos-államok esetében, hanem az egész félsziget ostromállapotba helyezése, amivel a Kr. e. VIII. szd. végére el is készültek.

Az itáliai védrendszer tökéletesen megfelelt feladatának és az etruszk államvezetés várakozásának, amennyiben közel 300 éven keresztül a görögök minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult, hogy meg nem szűnő támadásaikkal rést üssenek rajta és az etruszk tengerészet sikeresen megakadályozott minden benyomulási kísérletet az egész Tirrén-tengeri térségbe is. Az V. szd. közepén azonban új tényezők jelentkeztek ellenségként Etruria önvédelmi háborújában.

E tényezők egyike az Etruria déli határán egy jelentéktelen etruszk városból “a népek nagy olvasztókemencéjévé” alakuló, rohamosan katonai nagyhatalommá fejlődő Róma volt. Róma világhódító expanziós politikája ekkor indult el szédületes pályát befurtó útján, amely elsőként egyenesen a szomszédos Etruszk Birodalom ellen irányult. A Római Birodalom idővel nem csak az etruszk kultúra, az évezredek folyamán felhalmozódott szellemi, erkölcsi és anyagi hagyománykincs temetője, majd bitorlóje lett, hanem az etruszk nép élettanilag is megsemmisült benne.

Korunk paradoxona, hogy a napjainkban eluralkodó világnézet, a demokrácia, amelyik magán kívül semmi más politikai rendszert meg nem tűr, milyen csodálattal adózik a római történet iránt, amelyről bármit lehet állítani, csak azt nem, hogy demokratikus lett volna, ugyanakkor a “Barbaricum” népeiről csak a leglenézőbb, legelítélőbb módon hajlandó megemlékezni, mintha e népek mind csak kegyetlen, gyáva, civilizálatlan, kultúrálatlan, pogány vademberekből állottak volna.

Ennek oka a római felsőbbrendűségi mítosz. Felépítésében és terjesztésében a Pápaság játszotta a legnagyobb szerepet, amely különféle világi hatalmakkal karöltve számos alkalommal meg is kísérelte a végülis elbukott régi Római Birodalom keresztény keretek közötti visszaállítását. Ám a Pápaság mögött nem messze maradnak el a nyugati tudományos körök sem, s ez – különösen a “Renaissance” óta – annak a következménye, hogy a nyugati tanult társadalom köztudatába egy másik mítosz is meggyökerezett, amely szerint a mai nyugati kultúra a görög-római kultúra örököse és quasi – folytatása, ezért azonosítják magukat velük és fenntartásnélküli igazságként fogadják el az ókori szerzők műveit és adatait.

Az etruszkokra vonatkozó forrásaink főleg római történetíróktól származnak, akik akkor írtak, amikor Etrúria már nem létezett, amikor már Róma kolóniája lett, de az etruszk királyok, hazafiak és hősök még úgy éltek a római emlékezetben, mint halálos ellenségek, s így bűnözők. Az ókori szerzők művei viszont semmi esetre sem a “történelmi igazságkeresés” jegyében íródtak, hiszen ellenérzésüket műveikben nem is titkolják. Az “eredeti források” hatása alól természetesen az etruszkológusok sem tudták kivonni magukat, s azok alapján hozták meg előítéletekkel teli tudósitásaikat, mindig a görögök és rómaiak javára és mindig az etruszkok rovására.

Pedig a római ” jóhírnevet’ kezdettől fogva csak a belőle hasznot húzó ügyes hírverők propagandája “adta el” a külföldnek. Ezek a propagandisták, amikor a római terjeszkedésről beszélnek, egy-egy nép leigázását, egy-egy ország meghódítását úgy állítják be, mintha az áldozatokkal jót tettek volna, hiszen felszabaditották őket törvényes uralkodóik “elnyomása” alól és vitték nekik “a magasabbrendű római kultúrát és civilizációt”. Azt a tényt, hogy a meghódított területek művészi szinten álló háziiparát a Rómából importált tömegárúval tökretették, hogy a minőségi termelést elsorvasztották és az iparral foglalkozó független és vagyonos kézműveseket tömegesen cseléd-sorba taszították, s a megfizethetetlensége miatt versenyképtelenné váló hazai termelés megszűntével magát az jóízlést is megsemmisítették, azzal mentik és igazolják, hogy a szegény nép számára is elérhetővé tették az addig csak gazdagok által élvezett iparcikkeket. A politikai függetlenségük és nemzeti létük elrablását békeszerződésnek, szövetségkötésnek, sőt felszabadításnak nevezik és a római állampolgárságot jutalmazásnak tolják fel. A puszta valóság azonban az, hogy a külvilággal szemben a megfélemlítés és lefizetés módszereit alkalmazó római vezetés Róma egész férfilakosságát egy hosszúlejáratú imperialista terv szolgálatába állította, egy jól felszerelt, évszázadok állandósult háborúiban megedzett és haditapasztalatokban bővelkedő, jól fegyelmezett, de szándékosan műveletlennek, vadnak és igénytelennek nevelt haderőt szervezett belőlük és ezzel a prédára éhes és prédálásra felbíztatott embetömeggel indult mindazoknak a legkegyetlenebb és legkönyörtelénebb lemészárlására, akiknek asszonyaira, földjére, házára, vagyonára, gazdagságára szemetvetett, ha azok – nemzeti létük és életformájuk védelmében – ellenállni merészeltek nekik. A korabeli Itáliában Rómát – Livius szavai szerint – ” a szomszédos hatalmak nem úgy tekintették, mint egy várost, hanem mint egy ellenséges katonai tábort, amelyet beerőszakoltak közéjük azzal a céllal, hogy megzavarják az általános békét’. De nem kevésbbé elítélendő a római külpolitika másik fele sem, amelyik abból állt, hogy szoros szövetséget kötöttek viszont mindazokkal, akik vállalkozásukat elősegítették – mármint az ellenfél soraiból kikerülő árulókkal – akikkel, jutalmazásként, a közösen szerzett prédát meg is osztották.

A római terjeszkedés első célpontja Itáliában Latinum volt, hogy a városállamnak a hatalomhoz és terjeszkedéshez szükséges hátországot megszerezze Róma városának. Latium teljes bekebelezése 497-ben meg is történt, miután a Regillus tó partján a rómaiak az egyesült latin erőket az etruszk segítség beérkezése előtt kegyetlen öldökléssel legyőzték és döntő vereséget mértek rájuk.

403-ban katonai tribunok vezetése alatt három irányú, de öszpontosított támadásra indulnak Veii ellen a Latiummal megerősödött római lógiók. Az ország déli bástyájának szerepét betöltő etruszk városállamot ostromzár alá veszik és ezzel kezdetét veszi a ” Tíz éves háború”.

Ugyanez az évszám jelöli az etruszk nemzet elleni megsemmisítő háború megindításának kezdetét is.

A görög támadások ellen 300 éven keresztül sikeresen védekező Etruriát a saját földjén nagyhatalommá hízott és a külső ellenséggel szövetkező római agresszió nehéz helyzetbe hozta, mert “két-frontos háborúra ” kényszerült. Ennek ellenére sem Veiit, sem az etruszk nemzetet nem a görög-római összjáték malomkövei morzsolták valójában össze, hanem a belső “őrlő szú”, amely már kidőlése előtt a fában lakott.

Ez az “őrlő szú”, mint a másik ellenségként jelentkező tényező, az etruszk társadalmat ősi erényeiben és erkölcseiben belülről megrontó, Elö-Ázsiából menekült idegenek tömege volt, akiknek érkezése és befogadása Itáliába az etruszk sorsra és jövőre nem kisebb veszélyekkel volt terhes, mint maga a római veszedelem.

Cyrus perzsa király 559-ben megfosztotta trónjától Media uralkodóját, Astyagest, majd 546-ban meghódította Lydiát, 539-ben pedig Babilónt és megalapította a hatalmas Perzsa Biroldalmat. Az ioniai városokat Cyrus vérengző tábornoka, Harpagus igázta le, aki elöl tömegesen menekültek el az elő-ázsiai görög gyarmatokon meggazdagodott kereskedők és mesteremberek, akiknek nagy része az itáliai félszigeten talált menedéket. Ezek Harpagus hódítása elől kellő időben hajóra tudtak szállni, s a történelem feljegyzi róluk, hogy minden vagyonukat magukkal vitték.

Tudni kell, hogy az etruszk társadalomban az idegenek a legalacsonyabb társadalmi osztályba tartoztak, akiket az ősiségére büszke, de sokkal szerényebb anyagi körülmények között élő etruszk őslakosság nem volt hajlandó befogadni, emiatt a palotákba költöző és szolgákat tartó emigránsok idegenül érezték magukat az etruszk városállamokban. Az etruszkokéval homlok egyenest elletétes értékrendszerük és erkölcsi felfogásuk az évszázadok, sőt ezredek óta változatlanul archaikus és monarchikus társadalomban egyre fokozódó feszültséget váltott ki. Az új-gazdagok hamarosan megtalálták az utat az etruszk vezető körök felé és a magukkal hozott szabados-anyagias erkölcseikkel meg is rontották őket. Nekik nem állt érdekükben szembeszállni sem a görögökkel, sem a rómaiakkal, hiszen ők nagyon jól megértették magukat a hozzájuk minden vonatkozásban közelebb álló ellenséggel. Az ősi hitet szabados görög vallási és zavaros politikai eszméikkel megingatták, a közerkölcsöket életmódjukkal a teljes lezüllésig lerontották, s vagyonukkal olyan politikai hatalomra tettek szert, hogy az ő akaratuk és érdekeik érvényesültek az államvezetés minden terén, beleértve a hadviselést is. Az évezredes patrialkális rendszer gyorsuló átalakulása és az ebből folyó katonai legyengülés az Etruszk Birodalom rohamos hanyatlásához vezetett, mert ilyen körülmények között az őslakos etruszkoknak sem volt érdemes a romlott új és a korrumpált régi vezetöréteg uralmáért vérüket ontani. Ugyanaz történt Etrúriában, ami a történelem folyamán már előttük és utánuk is annyiszor megismétlődött és hatalmas, erős birodalmakat porbadöntött, amelyeket külső ellenség addig soha le nem győzött: az “új értékeket”, “új erkölcsöket”, idegen szokásokat felvevő vezető osztály szembekerült az ősi erényekhez, valláshoz és erkölcsökhöz ragaszkodó tömegeivel. Hamarosan megindult egy vagyoni és szociális eltolódás és az eredeti, született arisztokrata uralomban egyre nagyobb szerepet kapott a gazdag és meggazdagodott kereskedők osztálya, akik zömmel az idegenek soraiból kerültek ki..

A hatodik század végére az ösi monarchikus rendszer és társadalom átalakult a gazdag főurak oligarchikus rendszerévé. Kimutatható a görögök által akkor már ismert, kikísérletezett és alkalmazott azon stratégia is, amely a katonailag legyőzhetetlen ellenfelet az erkölcsök megrontásával belsőleg gyengíti le és teszi tönkre annyira, hogy “érett “, vagy inkább rothadt, ” almaként hullik ölébe” az addig elérhetetlen győzelem. Nem meglepő tehát, hogy az ötödik századra válságba ment az etruszk uralmi és társadalmi szerkezet, majd elkezdődnek a városállamokon belüli “szociális” összecsapások, amelybe végülis az etruszk nemzet belepusztul.

Veii tíz évig tartó ostromának története magának az etruszk tragédiának a története dióhéjban.

A sok-ezredéves régi rend menthetetlen felbomlását mutatja az etruszk nemzetgyűlés azon indokolása, amellyel a szorongatott déli végvárnak a veii király személye miatt az etruszk nemzet a segítséget megtagadja. Ennek következtében Veii egy idegen származású, a külső ellenséggel összejátszó és ellenséges érzületű trónbitorló király erőszakos parancsuralma alatt, a király által beültetett belső ellenség közreműködésével, egy meghasonlott társadalommal, az etruszk nemzet hivatalos támogatása nélkül magáramaradt a kor két legnagyobb hatalmával szemben.

Veii, mindennek ellenére is, tíz éven át, reménytelenül, de sohasem reményt-vesztetten, vitézül állta az ostromot és – végül is – nem a külső ellenség ereje, hanem belső árulás végzett vele. “Igy esett el Veii, az etruszk nép leghatalmasabb városa”, írja a római Livius, ” még végső pusztulásában is nagyságot mutatva; mert miután tíz nyáron és tíz télen keresztül ellenállt az ostromnak, amely megszakítás nélkül folyt, s több veszteséget okozott, mint amennyit elszenvedett; még most is, amikor a Végzet sürgette vesztét, nem az erőszak győzte le…”

Kr. e. 392-ben Etruria legerősebb végvára elesett. De az etruszk nemzet még közel másfél évszázadig állta a sarat a saját erejét sokszorosan meghaladó ellenséggel szemben. Ugyanolyan reménytelen viszonyok között, mint Veii, de ugyanúgy sohasem reményt-vesztetten, mint Veii. A Kr. e. 20. szd. közepe táján már egész Itália Róma rabigáját nyögte és a telhetetlen nagyhatalom megkezdte a félszigeten túli terjeszkedést is a ligurok, majd Istria és az illírek elleni támadásaival. Kr. e. 278-tól Etruszkokról többé nem szól a történelem. A “szolgaság békéje helyett a szabadság háborúját választó nemzet ” a becsületes és dicsőséges halált kapta a sorstól és maradéktalanul megsemmesült.

Az etruszk nemzet megsemmisült, de etruszkok még maradtak. Mint minden háború- és országvesztés után, úgy az etruszkok esetében is volt egy emigráció, amelyik – mint minden emigráció – magával vitte csoda-várással határos reményét, hogy egyszer hazatérhet. Az emigránsok zöme az észak felé irányuló római terjeszkedés elöl az Alpok hágóin át a Duna-Kárpátmedence felé vette útját, ahol először az Észak-Nyugati Kárpátok vidékén kerestek és találtak menedéket, majd korai magyar királyok Erdély peremvidékére telepítették őket határőrszolgálatra. Ezek a Szicíliának nevet adó székelyek, az itáliai s(z)ikelek, vagy s(z)ikulik, akik a 896-ban a “honfoglaló” magyarok elé mentek és bekalauzolták őket az őslakosság által üresen hagyott területekre. A székelyek azonos nyelvet beszéltek és beszélnek ma is a Dunamedence akkori népével és Árpád vezér még fehér ősnyelvet beszélő részlegével. A Dunamedencében új hazára talált, székely gyűjtőnéven ismert etruszk maradék-nép a magyar őslakosságtól szétválaszthatatlanul élte végig az elmult kétezer évet és a Kárpátmedence-i őslakosokból, a székelyekből, Atilla húnjaiból, az avarokból és Árpád “honfoglalóiból” ötvöződött az a nemes magyar nemzet, amelyik “a népek harcának zajló tengerén” egyre porladva, egyre mostohább körülmények között, de ősidők óta létezik és él ma is Európa szívében. E nép eredetében, fajában jellemvonásaiban, multjában, hagyományaiban és hányatott sorsában annyi közös vonást mutat az etruszk néppel, hogy a hasonlóságok párhuzamba állítása idöveszteségszámba menne és aki ezt az elmondottak után sem látja, vagy nem akarja látni, annak minden bizonygatás csak pusztába kiáltott szó maradna úgyis. A továbbiakban inkább ennek a párhuzamnak következményeiről kívánatos szólni, hogy az etruszk történet tanulságaiból okulva, hogyan lehetne napjainkban a magyaság feje felől az etruszk végzettel fenyegető sorsot, a “nemzethalál” tragédiáját elhárítani. Mert a történelmi igazságkeresésnek és magának a történetírásnak – legyen az egyetemes emberi, vagy nemzeti egyedüli célja és létjogosultsága – mint Titus Livius is írja – csak az lehet, hogy “megismerjük és megőrizzük a multból mindazt, ami jó és értékes volt és elkerüljük mindazt ami rossz és helytelen volt”.

Az etruszkok nemzeti történetét soha meg nem írták. Az etruszk civilizációs, vallási, irodalmi, művészeti és technikai magas kultúrát először a görög, majd annak legyűrése után a római utódállam maradéktalanul kisajátította, a 16.. szd.-ban meginduló modernkori etruszkológia pedig a feltárt sírokbban fellelhető etruszk hagyatékot részben megsemmmisítette, részben az ókori győzteseknek ítélte oda. Az etruszk sorsot felfogni és megérteni csak mi, magyarok tudjuk, akik nem csak vérrokonok, hanem – hozzájuk hasonlóan- ugyanazoknak az évezredes politikai áramlatoknak és előítéleteknek az áldozatai is vagyunk, amelyeknek ők áldozatul estek évezredekkel ezelőtt. A mi feladatunk és érdekünk, hogy az etruszkokra kent sok-évszázados gyalázatot lemossuk. De a helyreigazítást már azért is meg kell tennünk, mert az etruszk-kérdésnek és történetnek jelentős magyar vonatkozásai is vannak, amelyekből a magyar fennmaradás és jövendő számára igen fontos következtetések és tanulságok vonhatók le, Európa-i és Kárpátmedence-i igényjogosultságunk szempontjából pedig egyenesen életbevágó érdekünk, hogy az etruszk népnek a görögök és rómaiak ellen viselt sok évszázados önvédelmi helytállására, főleg pedig kultúrális teljesítményeire fény derüljön.

Az egyetemes embeiség történelmében, főleg pedig nemzeti történetünkben mi magyarok is – mint nép, mint nemzet és mint állam – elérkeztünk egy ponthoz, amikor nem áltathatjuk tovább magunkat, mert mint etruszk elődeinket 2500 évvel ezelőtt, ma minket is válaszút elé állított a Sors. Feltette a nagy kérdést nekünk is: része kívánunk-e lenni más, terjeszkedni kívánó népek terveinek és politikai ambícióinak és beléjükolvadunk, vagy vállaljuk a harcot nemzeti fennmaradásunkért, létünkért? Másképp fogalmazva a kérdést: gyáván belenyugszunk-e a ” szolgaság békéjébe”, vagy becsülettel folytatjuk és végigharcoljuk nemzeti létünk most folyó önvédelmi háborúját? A könnyű utat választjuk-e és elfelejtjük azt a sok-sok véres áldozatot, amit őseink, elődeink és saját bajtársaink életük feláldozásával hoztak; megtagadjuk-e őket és letesszük a fegyvert és ellenségeink kényérekegyére megadjuk magunkat, vagy azt a másik, göröngyös utat, amelyen, Istenünkbe vetett hittel, bátran elfogadjuk az önvédelem-adta kardot és ” ésszel, erővel és oly’ szent akarattal ” ismét harcol a magyar! Más választásuk az etruszkoknak sem volt és nekünk sincsen!

Ha a könnyű utat választjuk, nem kell mást tennünk, mint amit eddig is tettünk. Egy kicsit biztatattuk az otthoniakat, hogy ne csüggedjenek, hanem szavazzanak! Szereztünk üzlettársakat és befektetőket az otthoni rezsimnek, írtunk nyugati politikusoknak, hogy Romániában és Szlovákiában Helsinki szellemében szorgalmazzák a kisebbségi jogokat! Megtapsoltuk erdélyi honfitársainkat, ha bátran szembeszálltak elnyomóikkal és hallgatólagosan beleegyeztünk a “trianoni határok sérthetetlenségébe”, hogy kisebbségi életük emberhez méltóbb lehessen. Világraszóló tüntetést szerveztünk, amikor északi országhatárunkat, a Dunát elterelték medréből. Mindhiába! Semmit sem értünk el. Minden csak arra volt jó, hogy megnyugtassuk lelkiismertünket, hogy mi mindent megtettünk, amit megtehettünk és szomorúan, de szónélkül nézzük, hogy a Trianonban meghagyott színmagyar lakosságú csonka-országban hogyan kerül újra kisebbségbe a magyar és a maradék csonka-országot hogyan készülnek szétosztani kurdok módjára az “utódállamok” között, ahol szemünk láttára oldódik majd fel népünk a keserű ízű szláv és germán tengerben.

A másik út göröngyös. De ha mi ezt a göröngyös, de nemzeti becsületünkhöz és multunkhoz méltó utat választjuk, akkor célba érhetünk, mert ez a cél lángoló tűzoszlopként világít előttünk, csak követnünk kell, következetesen, soha szem elöl nem tévesztve és attól soha el nem tántorodva!
Tőkés László erdélyi református püspök úr ez év agusztusában azt mondta: “Ha az embernek egy nehezen megközelíthető célja van és az odavezető útról bebizonyosodik, hogy azon nem lehet odaérni, azt az utat erőltetni ostobaság.” Azt el kell hagyni! Hogy mi eddig a célunkat nem értük el, annak is csak az lehet az oka, hogy mindig rossz útra tévedtünk.Tekervényes, tövises, csuszamlós, szakadékos, ezer csapdát rejtő ösvényeket tapostunk, mindig másoknak a lábnyomában, mindig mástól várva útmutatást, mindig más szekerét tolva, mindig ellenségeink sorompója előtt könyörögve, vagy zárt kapuin dörömbölve bebocsátásért. Az első Trianontól a “paktumos rendszerváltásig”.

Volt idő, amikor másképp nem is tehettünk.

De most erről az ösvényről azonnal le kell térnünk! Mert ha mi most jólneveltségből, vagy vállveregető elismerésért, vagy kishitűségből, vagy gyávaságból ezen az úton továbbmegyünk, menthetetlenül az etruszk nép sorsára jutunk!

Nekünk nincs szükségünk a mások jóndulatáért és vállveregetéséért dörgölődző, lealázó gazsulálásra, nincs szükségünk versenyfutásra a mindig elviselhetetlen kamatokkal fojtogató “töke” után. Nekünk csak egy minden igaz magyart egyformán magábanfoglaló nemzeti megbékélésre van szükségünk és akkor, ha késve is, hozzá tudunk fogni saját jövőnk építéséhez és Kárpátmedence-i történelmi küldetésünk betöltéséhez. És akkor egyszerre rájövünk, hogy mennyi erő, mennyi energia, mennyi tudás és intelligencia hever parlagon népünkben, kihasználatlanul, amit a globális világuralmat hajhászó, világhódító terveken dolgozó világpolgárok vakon az út szélére löknek eszetlen és könyörtelen tülekedésükben a pénzhatalomért, s amit mi magunk sem veszünk észre belénksulykolt kisebbségi érzületünk következtében. Ha mindezt a most megvetett, fel nem ismert és gyarmati bennszülöttek bérével megfizetett nemzeti kincset nem a féktelen szabadverseny kufárjainak dobjuk oda a piacra késön érkezett, tehát kizsákmányolandó, versenyképtelen balekként, hanem Hazánk és földrajzi életterünk felvirágoztatására összpontosítjuk és állítjuk munkába, csak akkor lesz eredmény.

És csak akkor lesz magyar jövö!

Amikor egy végveszélybe került nemzet ilyen válaszút előtt áll, akkor kötelező a teljes őszinteség. Kötelező pedig elsősorban magunkkal szemben. Mint az etruszk népnek annakidején, most nekünk is rá kell ébrednünk arra, hogy nem számíthatunk senkinek a segítéségére, egyedül saját erőnkre támaszkodhatunk.Tudomásul kell vennünk, hogy a magyar sors függvénye a globális nagyhatalmi politikának, de nem reménykedhetünk semmiféle idegen világnézetben, sem szomszédban, sem felebarátban és emlékeznünk kell arra is, hogy a magyar igazságnak és élniakarásnak mi vagyunk az utolsó szószólói. Mi már megpróbáltunk különféle utakon járni, de egyikkel sem közelítettük meg a célt. Erőltetni, továbbmenni rajtuk, vagy visszatérni ezekhez a próbálkozásokhoz ostobaság volna. Ma nekünk új, erőteljes, kezdeményező, öntudatraébredt és hivatástudattal telített, magyarérdekű politikát kell folytatnunk, ha a most kialakuló új világban dicső multunkhoz méltó jövőt akarunk formálni és biztosítani magunknak!

Ha egy várost a földrengés rombadönt, ostobaság a romokra építkezni. A romokat előbb el kell takarítani! Elsö és legfontosabb kérdése rombadöntött nemzetünk romeltakarítási programjának a nemzeti megbékélés azonnali megvalósítása, mégpedig nem a magyar népet nemzeti létében és érzésében megrontó, ötven éven át ellenséges szuronyokra támaszkodó, idegen érdekeket szolgáló rezsim, hanem az 1998-ban megválasztandó, magyar érdekeket képviselő új vezetőség nemzeti és keresztény szellemű kormányzatának feltételeivel.

Ennek érdekében el kell takarítani az útból bizonyos romokat és göröngyöket, mint az “otthoni és nyugati magyarság” mesterséges válaszfalát, mert nincs otthoni és nyugati magyarság és nincs semmi egyéb jelzővel ellátott magyarság, csak a háborúvesztés szelétől megtépázott és szétszórt, de egyetlen és egységes magyarság!

EI kell takarítani az 1944. október 15-hüz fűződő “árulás és esküszegés” önpusztító vádaskodását, mert 1944. október 15-én nem történt sem árulás, sem esküszegés, csupán kétségbeesett nemzetmentési kísérlet mindkét oldalon kiutat kereső magyarok részéről!

EI kell utasítani az ellenségeink által minduntalan ránkeröltetett “náci-fasiszta” megbélyegzést, mert nekünk az orosz bolsvizmus elleni önvédelmi harcunkban nem a nácizmus volt a szövetségesünk, hanem a német katona. Az orosz pedig ellenségünk volt. Márpedig aki az ellenség győzelmére spekulál, vagy az ellenséget, annak győzelmét elősegíti, az minden országban hazaáruló, még akkor is, ha “jól spekulkált”!

Nem szabad belemennünk rendszeresen felújított, rosszindulatú politikai vitákba, amelyekkel tiszteletreméltó hazafiakat állítanak egymással szembe – mint a Széchenyi-Kossuth vita – s ha a magyar-ügy a túlerővel szemben el is bukott, érdemeik amiatt nem törpülnek, nekünk pedig akkor is nemzeti hősökként kell tisztelnünk mindannyiukat!

EI kell oszlatni a “bűnös nemzet’ mítoszát, mert mi az Isten ítélőszéke előtt nyugodt lelkiismerettel megállhatunk és azt is le kell szögeznünk, hogy amikor bűnösnek kiáltnak ki bennünket, mindig azok marasztalnak el, akik százszorosan bűnösebbek nálunknál!

EI kell hárítani az útból az emigráció megbecsült hazatérésének, hazai polgárjogainak, szavazati jogának, szabad véleménnyilvánításának akadályait, mert – IV. Béla király példáját követve, aki a 13. szd-ban elküldte Juliánusz barátot az idegenben élő magyarok megkeresésére – nekünk is az a kötelességünk, hogy teljesjogú nemzettestvérként hazahívjunk minden világgá üldözött magyart!

Mulhatatlanul szükséges népünknek a “Schreckwortok”-okozta atavisztikus, hipnotikus rándulásaiból való kigyógyítása. A “Schreckwort”-használat, amelyre legtöbb nyelvben nincs is megfelelő szó, láthatatlan, ellenségeink arzenáljában a leghatásosabb, a hidrogénbombánál is veszedelmesebb fegyver, mert olcsó, mindenkit elér, kiüti a fegyvert a kézből, védekezésre kényszerít és megbénítja az akaratot. Itt csak ezek egyikéről kívánok szólni a sok közül, számunkra talán a legveszedelmesebbről, ez pedig a nemzeti – idegen szóval nacionalista – szó elrettentő, “borzalomszókénti” használata.

A némzeti érzés, a hazaszeretet az emberi érzések legtermészetesebbike. Azonos a szülői, a gyermeki és testvéri szeretettel; a család, a nagycsalád, a nemzet szeretetével. A testvéri, rokoni egyetértéssel. Minden nemzet ereje ezen az egyetértésen alapszik; ezen áll, vagy bukik. Ha megvan, “égigérő tornyot” képes építeni, ha viszont az ellenségnek sikerül azt megbontani, a nemzet szétesik, mint Bábel városában, ahol az emberek egy napon, egyszerre csak, nem értették meg többé egymás szavát és szét is széledtek a világ minden tájára.

A nemzeti egyetértés csodákat képes művelni, rombadőlt nemzeteket képes felemelni, hiánya azonban erős nemzeteket is rombadönt, szabaddá lett nemzeteket egyetlen négyéves választási ciklus alatt az előző rendszerbe visszakényszerít. Meg kell értetnünk népünkkel, hogy azért, mert Amerika sohasem lett nemzet, mert az angolt a volt koloniáikról betóduló tömegek felbomlasztották és talán meg is szüntetik, azért mi magyarok – a demokrácia szabályai szerint is – lehetünk nemzet, ha mindnyájan akarjuk és meg is teszünk érte mindent. Csak hit kell hozzá és erős akarat. És mégegy: teljesen más gondolkodásmód – koncepció, – mint amilyennel 50 éven át a magyar népet agymosták!

Az idő most kedvez nekünk. A Gondviselés még egy – talán utolsó – lehetőséget nyújt megint. A világ változik, az óriáskerék számunkra felfelé mozdul és ha felismerjük a történelem jeleit és egymás szeretetében, egyetértésben cselekszünk is, most elérhetjük az oly’ régóta áhított magyar feltámadást!

A romeltakarítás után, a biztos siker reményében sor kerülhet az építkezésre, a nemzetépítés munkájára, amelynek főbb pillérei a következők:

Az első pillér egy széleskörű, minden elérhető eszközzel folytatott ismeretterjesztés népünk magyar öntudatra-ébresztésére. De az ismerettárnak fel kell ölelnie az őskorig visszamenő, teljes történelmünket és összes nemzeti hagyományainkat. Nekünk nincs mit szégyenkeznünk pogány, vagy keresztény múltunk egyetlen mozzanata miatt sem, elődeink egyetlen tette miatt sem!

A második pillér a magyar nemzeti hivatástudat felelevenítése – íróink és pedagógusaink bevonásával – a Kárpátmedence-i egység megteremtésére, amire már csak lélekszáma és geopolitikai helyzete következtében is egyedül a magyar nemzet tehet kezdeményező lépéseket. Nekünk múltunk van, nekünk küldetésünk van, de a kommunista elnyomás alatt felnőtt otthoni népünknek erről ma semmi fogalma sincs.

A harmadik pillér, amelynek felépítésére évezredes rendezőhatalmi múltunk bennünket predestinál, a Középeurópa-i Egyesült Államok eszméjének bevezetése, amely – később kibővülve – mintául szolgálhatna egy egész Európára kiterjedő egyesülésre.

A negyedik pillér a fentiek megvalósítására – lehetőleg teljes – program kidolgozása a következő magyar nemzeti kormány számára.

Minderre mintegy három év áll rendelkezésünkre. Az idő tehát sürget! Ez volna a toszkánai harangok üzenete:

“Magyar legyen hited és leszen országod! ” Mert ha nincsen hited, nem lehet országod?!

Recent posts

    Leave a comment