Ha a korai középkort a kísérletezés és a megőrzés jellemezte, az önfelfedezés és meghatározás a későbbi középkort (1000–1300). Ebben az időszakban a nyugati emberek elkezdték érvényesíteni identitásukat, ahogy megismerték és ráerőltették magukat másokra. Ezt két nagyobb fejlesztés tette lehetővé.
Az első a 11. században a kereskedelem és a városok újjáéledése, amely új forrásokat biztosított a civilizáció magasabb feladataihoz. A második az volt, hogy I. Ottó császár 955-ben legyőzte a magyarokat Lechfeldnél, ez a győzelem biztosította a nyugati határokat a keletről érkező idegen invázió ellen, és lehetővé tette a régóta hiányzó belpolitikai stabilitást.
Új öntudat kerítette hatalmába az egyházat és az „államot” a középkorban. A tizedik században egy szerzetesi reformmozgalom söpört végig az egyházon, és a papság elhatározta, hogy egyedüli urakká válik a szellemi téren. Ez a mozgalom a dél-közép-franciaországi cluny-i kolostorból emelkedett ki, és VII. Gergely pápa (1073–1085) pontifikátusában érte el csúcspontját, aki IV. Henrik császárt térdre kényszerítette Canossa havában. A Befektetési Harc, amely a 11. utolsó negyedében és a 12. századig tartott, azt látta, hogy a pápák és a királyok felváltva alázták meg egymást. Ez az egyház és az állam jellegzetes nyugati szétválását is előidézte, amikor a császár 1122-ben aláírta a Wormsi Konkordátumot, elvesztve minden jogot arra, hogy a püspököket a lelki tekintélyt szimbolizáló gyűrűvel és bottal ruházza fel. Az egyházi és világi joghatóság köre határozottan elhatárolódott, bár a császárok továbbra is pápává, a pápák pedig császárokká törekedtek. A clunyi reform és a gregorián pápaság új vallási fegyelmet és céltudatosságot hozott a nyugati egyházban pápai, püspöki és plébániai szinten. Ez a zsinat kihirdette az átlényegülés dogmáját, korlátozta a vallási rendek számát, és minden világi számára kötelezővé tette az éves gyóntatást és úrvacsorát.
A világi politikában és a társadalomban párhuzamosan zajlottak a fejlemények. A középkor középkorában alakultak ki nemzeti dinasztiák és jellegzetes parlamenti intézmények Franciaországban és Angliában. Ebben az időszakban megjelent a regionális lojalitás és a laikus adminisztratív kompetencia új érzése, és a világi értékek kezdték kiszorítani a papságot. Ezáltal az évszázadok során inkább a királyt és a nemzetállamot, mint a pápát és az egyházat tekintik a legnagyobb hűséget parancsoló közösségnek. Az új politikai stabilitás, az urbanizáció és a vallási reform alapjain a XII. és XIII. században valódi kulturális reneszánsz következett be. Ezt az egyetemek és a skolasztika térnyerése, valamint Arisztotelész munkáinak teljes korpuszának helyreállítása jellemezte. Először jelent meg az orvosok, jogászok és teológusok hivatásos elitje, a kereskedők és a szakképzett iparosok érdekvédelmére kereskedelmi egyesületek, céhek alakultak. Az emberek minden szinten felfedezték és meghatározták önmagukat új határok, szövetségek, dogmák, törvények és szervezetek létrehozásával.
