Mesterházy Zsolt: Az indoeurópai szkíta elmélet cáfolata

2004.04.26.

Szeretném megtudni, – ezért itt most a végére is járok, – hogy a szkítákat néhány személynév és görögös átiratban lejegyzett szótöredék alapján hogyan voltak képesek indoeurópainak kijelenteni? Honnan tudtak olyan nagy bátorságot meríteni, amivel e vélt tényt az egész világgal közölni tudták és azóta történelemkönyveikben tényként kezelik? Ismerjük a régi indoeurópai csatabárdos népről szóló mesét, Müller-Karpe már leszámolt a velük készült elméletekkel – ezek lennének a szkíták, – akik győzedelmesen bevonultak Európába és mindenkit meghódítottak, majd nyomukban kisarjadt az indoeurópai – nagy győzelem utáni – műveltség. A történet egyébként igaz: bevonultak, győztek, létrehozták, inkább összeötvözték a keltákat, hozták a vasat, bronzot, ezüstöt, aranyat, csak éppen nem indoeurópaiak voltak. Ezen elmélet miatt kellett tehát indoeurópainak nyilvánítani a szkítákat. Kinder és Hilgemann: Atlas zur Weltgeschichte [1] c. könyve a “Die Bronzezeit” c. nevű fejezetben (21. o.) a következőket közli: … “Die kulturelle Beeinflussung Europas durch die orientalische Hochkulturen in der Bronzezeit vollzieht sich über 3 Wegen: … 3. über die transkarpatische Tumuluskultur, die durch ihre Abhängigkeit von der kaukasischen Kubankultur (kultische Opfer beim Tod der Fürsten, Prunkäxte) Elemente der anatolischen Kultur (Alaca hüyük) übernimmt. Die träger der Streitaxtkultur werden von diesem Kulturen beeinflußt und bringen die Kenntnis der Bronze nach Mittel- und Westeuropa. [2] ” Magyarul: … “A bronzkori keleti magaskultúrák kulturális befolyása Európára három módon teljesedett ki: … (3) a Kárpátontúli (innét nézve) halomsíros műveltség által, amely a kaukázusi Kubáni műveltségtől származó befolyását (fejedelmek kultikus áldozati halála, csatabárdok) az anatóliai Alaca Hüyük műveltség elemeinek átvételével rögzíti. A csatabárdosok műveltségének képviselői ezen műveltségek befolyása alatt álltak és a bronz használatát hozzák Közép- és Nyugat-Európába.” A szkíták – mert róluk is van szó – története igaz, de nem indoeurópai műveltséget hoztak magukkal – mégha őket is gondolták csatabárdosoknak, – hanem a sajátjukat, azazhogy a miénket, a magyarokét. (A csatabárdokat a magyar történetírás fokos néven ismeri Badiny Jós Ferenc könyveiből. Különös módon a fokos szót a magyar szakirodalom úgy kerüli, ahogy van. Komoróczy például kapának hívja!) Ez a Kárpátontúli terület nem más, mint Cimmeria-Szkítia, a Kr. e. 1300-750 közötti hatalmas, Dunától Donig húzódó magyari nyelvű állam, amelynek lakói egész Európában elterjedtek és a keleti (kelta) etnogenezis kovászát alkották, és tőlük jó magyar nyelven érthető földrajzi nevek tömkelege származik. Tekintsük át e hatalmas terület korai régészeti anyagának tanulságait Kelet-Európa benépesülése és az ortodox indoeurópaiak felfogásának szempontjából. Bár a történet lassan indul és bonyolultan folytatódik, mégis igen nagy történelemhamisítás kerül napvilágra.

 A Kr. e. 4. évezred elején a mai Ukrajna keleti felében és Dél-Oroszország csatlakozó területén a felső-paleolitikus késő-gravetti régészeti műveltség keleti ágának paleolitikus-mezolitikus halász-vadász kultúrfokon élő utódait találjuk. Majd a 4. évezred közepén a Dnyeper-zúgók táján, az Igren félszigeten, valamint a Szurszkij és Sulajev szigeten, Melitopolnál és Zsitomir mellett kezdetleges, fésűs-gödrös díszítésű kerámia jelenik meg, jellegzetes csúcsos aljú edényekkel és kagylóporral soványított agyaggal. [3]

 Már tudjuk, hogy ez az edénykészítési mód legkorábban a 4. évezred elején az észak-asszerbeidzsáni Ilanli Tepén tűnt fel, az Urmia-tó körüli ősi helyi művelődési kör (Dalma Tepe, Yanik Tepe stb.) kerámiájának provinciális változataként. [4] Nyilvánvaló tehát, hogy onnan terjedt át az észak-pontuszi területekre. Számunkra ez a fésűs-gödrös kerámia különösen is fontos és érdekes, mert a későbbi időkben lassanként az egész kelet-európai erdőöv egész területére felhatolt, ahol mind a fésűs-gödrös díszítési mód, mind pedig az agyag kagylóporral történő soványításának szokása még évezredekig megmaradt a kulturálisan kevésbé fejlett területeken. [5]

 Az előbb említett fésűs-gödrös díszítésű kerámiát használó Észak-Pontusz – vidéki telepek lakosai még nem ismerték a földművelést, csupán egyes helyeken (pl. Igren) lehet az éppen, hogy megkezdődő állattenyésztés nyomait megtalálni. Ez a műveltség tehát még szubneolitikus fokon állt. [6]

 Ezekből a kezdetekből fejlődött ki Kr. e. 3000 táján a Dnyeper-Donyec műveltség, amelynek több szinonim megnevezése is használatos a szakirodalomban, ami gyakran igen lényeges félreértésekhez vezethet, … elnevezéseit tehát félreértések elkerülése végett … felsoroljuk: 2. észak-pontuszi kultúra, 3. Mariupul kultúra, 4. korai okkersíros kultúra, 5. korai gödörsíros kultúra, 6. kurgán I. kultúra (Gimbutas). Ez a műveltség képviseli a neolitikum legkorábbi kezdeteit a Dnyepertől keletre fekvő térségben, bár a népesség nagyobb része még halászatból és vadászatból élt. Földművelés és állattenyésztés nyomai csak a nyugatabbi, a Dnyeperhez – azaz a nyugat-ukrajnai Tripolje kultúrához – közelebb eső részeken mutatható ki. Ugyanígy a kerámia is még igen ritka, s ami van, az a korábbi fésűs-gödrös szubneolitikus típus későbbi fejleménye. [7] Jellegzetesek a temetkezések: hosszú, árokszerű gödrökben, vastag okkerrétegre helyezve, szorosan egymás mellé és részben egymás fölé is fektetve gödrönként többtucatnyi csontváz található, okkerrel felülről is bőven meghintve. [8] Ez a temetkezési szokás szolgált alapul az okkersíros és gödörsíros kultúra elnevezésekhez. A Dnyeper-Donyec kultúra népessége a hosszúfejű cro-magnoid paleoeuropid embertani típushoz tartozott.

 Majd Kr. e. 2500 körül, szintén a keletebbi ukrajnai vidékeken, de kelet felé már a Volgáig is kiterjeszkedve, kialakult a késői gödörsíros kultúra (szinonim elnevezései: késői okkersíros kultúra, kurgán kultúra, illetőleg Gimbutas külön terminológiájában kurgán II. kultúra), amely azonban a földrajzi terület részbeni megegyezése ellenére sem tekinthető a Dnyeper-Donyec műveltség továbbfejlődésének. Az embertani adatok ugyanis azt bizonyítják, hogy a késői gödörsíros kultúra kialakulása 2500 táján dél felől érkezett új rövidfejű népesség megjelenésének következménye volt. A jövevények részben rövid idő alatt teljesen asszimilálták, részben pedig északabbra szorították az ott talált paleoeuropidokat. Ennek megfelelően gyökeresen megváltozott a temetkezési rítus is: a Dnyeper-Donyec kultúra tömegsírjaival szemben kizárólag egyedi temetkezések találhatók. Ugyanígy a kerámia is alapvetően eltér a korábbitól: a szomszédos földművelő kultúrák edénytípusai és díszítő motívumai jelennek meg. [9]

 Ha most közelebbről megtekintjük ezeket az éppen említett szomszédos földművelő kultúrákat, akkor a késői gödörsíros műveltség déli szomszédságában találjuk a korai transzkaukáziai kultúrát, amelynek északi, északkeleti irányú kiterjeszkedését a 3. évezred derekán Lugovoje, Velikent, Kajakent és Mamaikutan leletei jelzik a Káspi-tenger nyugati partvidékén, ami viszont azt jelenti, hogy a korai transzkaukáziai kultúra 2500 körül északon már nagyjából elérte a Terek folyó vonalát. A nyugati szomszéd pedig a balkáni és a kárpát-medencei késő-újkőkori műveltségek közvetlen keleti és észak-keleti terjeszkedése útján a 4. évezred vége felé kialakult Cucuteni-Tripolje kultúra volt Moldvában és Nyugat-Ukrajnában.

 Ennek a földrajzi helyzetnek megfelelően a késői gödörsíros műveltség kialakulásában és etnikai összetételében is legelsősorban a korai transzkaukáziai műveltség játszotta a főszerepet, bizonyos balkáni-tripoljei hatásokkal kiegészülve. – A tripoljei területektől keletre a késői gödörsíros műveltség volt az első érett neolitikus kultúra Kelet-Európában. [10] Ezeknek az újabb megfigyeléseknek és a pontosabb időrendi besorolásnak megfelelően a modern kutatás a késői gödörsíros vagy kurgán kultúra gócát a Kubán-Majkop műveltségben látja. Bizonyítottnak vehetjük – szögezi le pl. Müller-Karpe, – hogy a Kubán műveltség a Káspi-tengertől és a Volgától Ukrajnáig terjedő térségben a 3. évezred második felében jelentkező földművelő, fémeket használó rézkori művelődési komplexum, azaz a késői gödörsíros vagy kurgán kultúra kialakításában és elterjesztésében meghatározó kulturális szerepet játszott. A műveltség területén található fémtárgyak, fegyverek, díszítő motívumok, ékszerek és edények mind Kubán-Majkop közvetítésével kerültek el Dél-Oroszországba. Ugyanez vonatkozik a csiszolt kőbaltákra is. [11]

 Müller-Karpe utolsó megjegyzése a csiszolt kőbaltákról egészen nyilvánvalóan oldalvágás az úgynevezett “csatabárdos” teória hívei felé. Az indogermanocentrikus szemléletű őstörténet-kutatásban ugyanis már a múlt század vége óta mindig újra és újra előrángatják azt a közkedvelt hagyományos elképzelést, amely szerint a kelet-európai csiszolt kőbalták – a “csatabárdok” – lennének az ősi, még egységes indogermán népesség régészeti hagyatékai. Nevezik ezeket “csatabárdosok”-nak (Streitaxtleute), de gyakran “zsinórdíszes kerámiás csatabárdosok”-nak is (schnurrkeramische Streitaxtleute), mivel ezek a kőbalták sokszor zsinórdíszes kerámia társaságában fordulnak elő. Ezt a hipotézist az utóbbi években már csupán az úgynevezett “ahisztorikus” indogermanisztikai irányzat melengeti, a legtöbb neves kutató azonban kereken képtelenségnek minősíti, amint azt Müller-Karpe világosan meg is mondja: “ …hogy a zsinórdíszes kerámiások indogermánok voltak-e, az azokhoz a kiagyalt értelmezésekhez tartozik, amelyek a tudományos megismerhetőség határain túl terülnek el… [12] ” Eddig Götz, [13] akit nem kedvelnek ma a támogatott kutatók. Ha azonban végigtekintjük az általa idézett szakirodalmat, azt láthatjuk, hogy Götz csakis indoeurópai és finnugor ízlésű kutatók műveit idézte. Egyetlen “gyanús eredetű” könyvet sem hoz fel érvei támogatására, csak indoeurópai szemléletűeket. Ugyanabból a forrásból jutott homlokegyenest más eredményre, mint a támogatottak.

 Most félbeszakítom az eszmefuttatást a korai kelet-európai műveltségek bemutatásáról éppen Müller-Karpe megjegyzése miatt. Müller-Karpe 25 évvel ezelőtt az utópia birodalmába utalta az indoeurópai fantasztákat a győzedelmes korai csatabárdos hódítókkal együtt. Most eljött az igazság pillanata. Bemutatom a magyar Történelmi világatlasz [14] egyik tábláját, amely “Az ókori kelet (Kr. e. III-II. évezred közepe)” címet viseli.

Az ókori kelet (Kr. e. III-II. évezred közepe) [15]

 Egész Európát indoeurópaiak töltik meg, hatalmas piros nyilak mutatják győzedelmes útjukat a Régi Kelet ősi kultúrközpontjai felé, kelet felől indoiráni különítmények segítik testvéreiket a nagy menetelésben. Ezek az elképzelések saját magyarországi ortodox indoeurópai hivatalosaink álláspontját tükrözik. A fentebbi alapos, 26 éves cáfolat ellenére ma Magyarországon mégis ez jelenik meg. Talán a szakirodalom tanulmányozása maradhatott el, ezért nem tudnak róla.

 Sajnos ez nemcsak itt látható, mert a Stiefel iskolai történelmi atlaszában [16] ugyanezen cím alatt ugyanezt látni, csak fekete nyilakkal vonulnak az indoeurópaiak dél felé. Bemutatom ezt is.

Térkép a Stiefel iskolai atlaszából [17]

 Fentebbiekből megállapítható összefoglalásként, hogy a kérdéses területen kaukázusi és déli feláramlású nép lakott, ezek kerekfejű kaukázusi típust képviseltek és egyúttal felvázoltuk Cimmeria – Szkítia előzményeit is a korai évezredekből. Voltaképpen az itt rögzített anyagot hagyta figyelmen kívül az a hét, a kurgánelméletet taglaló indoeurópai szerző, akikkel fentebb foglalkoztam Makkay Jánosra hivatkozva. Indoeurópaiakról és vándorlásaikról mindenesetre szó sem esett.

 Hogy is van hát ez a gyatra kísérlet szkíta népünk indogermanizálására – kiszakítandó őket a nevezetes szkíta-hun-magyar triászból? Sebestyén László megadja a választ, miközben a finnugor és indoeurópai testvériség is szemmel láthatóan fényre derül működési mechanizmusában: “Nemigen találkozhatunk ma olyan történésszel hazánkban, aki ezt a három népnevet együtt említené, különösen olyan értelemben és céllal, hogy ezek között szoros egymásutániság, egymástól eredés lehetne. A magyarságnak a szkítákról és a hunokról való leválasztása a múlt század második felétől tapasztalható. Hogy megértsük az okát, a szkíták eredetmagyarázatát kell először látnunk. Mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy a szkítákkal való rokonságért érdemes volt versengeni, kivált az indoiráni, indoeurópai népeknek, hiszen, különösen az utóbbiak a mindenkori kultúrák élén gondolták magukat. Hogyan is tartozhattak volna más néphez a szkíták, akikről azt írta Ephorusz a Kr. e. VI. században, hogy a “fújtató, a kétágú horgony és a fazekaskorong feltalálója a közülük való Anakaroi volt”; vagy Heziodosz (Kr. e. VII. század) szerint “szkíta találta fel a rézöntést”. Aiszkhülosz (Kr. e. 525-456) állítja, hogy “az acél szkíta jövevény az ő világukban”. De nemcsak az, mondja Higinusz (Kr. e. 31-Kr. u. 14.), mert az ezüst felfedezője is szkíta volt.

 Akármint van, német nyelvészek kisütötték a múlt század első harmadától kezdve, hogy a szkíták egy nomád iráni nép nyelvét beszélték, ők maguk is iráni nép. Legyünk jóhiszeműek, s tekintsük állításaikat a tiszta tudomány eredményének, viszont azért nézzük is meg, miből mire jutottak. Főként három tudósi munka érdemleges: Kaspar Zeuss: Die Deutschen und die Nachbarstämme, München, 1837.; W. Thomaschek: Kritik der ältesten Nachrichten über den skytischen Norden, Wien, 1888. és Karl Müllenhof: Über die Herkunft und Sprache der pontischen Scythen und Sarmaten, Berlin, 1892. Sikerült elérniük ez írásoknak, hogy a bizánciak s általában a régebbi írók általános felfogását, hogy ti. a szkíták a népvándorlás kora óta föltűnt, különféle ural-altáji vagy másképpen turáni népekkel, hunokkal, turkokkal, magyarokkal, kunokkal stb. voltak valamiféle rokonsági viszonyban, most felváltotta az iráni eredet tudata és hite. Az iráni elszármazások ötlete azonban csak a történelmet felületesen ismerők számára használható adu, voltaképpen a sumér rokonságok tagadásának egyik újabban jól bevált eszköze. Nekünk azonban, akik ismerjük a sumér tágulás mechanizmusát, nem elegendő emlegetése. Éppen Irán – amely egyébként igen nagy ország és valóban sok műveltség időszaki állomáshelye volt – kiválóan alkalmas az ókori ködök terjesztésére. Ha tehát valahol olyan iráni törzsekről olvashatunk, amelyek eljutottak a Kárpát-medencébe, bízvást érthetjük alatta iráni álruhába bújtatott rokonaink indoeurópaivá nemesített részlegeit.

 A korábbi felfogás megváltozása főként nálunk rendkívül föltűnő, ha meggondoljuk, hogy még a múlt század elején is a szkíta múlt kutatása és magyarázása a magyar történelemtudomány fő ága volt, addig ez írásokat követően, mint valami múló divatot, elhagytuk, s lomtárba hajítottuk tudományos életünkből.

 Annak ellenére történt ez így, hogy tudósi felvértezettségben egyáltalán nem voltunk felkészületlenek. Nagy Géza régész-történészünk meggyőzően bizonyította a német nyelvészek véleményének gyenge lábon állását, azt, hogy nagyon gyér, többé-kevésbé eltorzított és többféleképp is magyarázható nyelvmaradványokra építették állításaikat. E szavak közt van vagy 10-12, jelentés szerint is ismert szó, 10 mondai és istennév, a többi személynév, földrajzi és népnév. Ma már szükségtelen is idézni Nagy Géza szavankénti és helytállónak bizonyult elemzéseit, célszerűbb az e századi német tudományból idézni, így M. Wasmer szkítakutató eredményeit a Reallexikon der Vorgeschichte XII. (1928.) lapjairól. Összefoglalása szerint a szkíta-iráni nyelvrokonság igazolására mindössze csak 6 olyan szóalakot tudott felmutatni, amelynek eredete szerinte is bizonyítottnak látszott. E szavak: az Enáeresz, Ojórpata, Paralátaj nép-, azaz törzsnevek, továbbá a -peirt, -kszaisz és -aria személynévrészek. Ez bizony kiáltóan szegényes eredmény, mondja nagyszerű tudósunk, Mészáros Gyula a Chattiak és skythák c. könyvében, 1938-ban. De még hozzáteszi, hogy a hatból az oiorpata kiveendő, mert szarmata eredetű. Jegyezzük meg, hogy Nagy Géza az összetett szó -pata, ölni-t jelentő szórészét a sumérből eredeztette.

 Azt talán nem is kell említenem, hogy mi nem a dicsőségért versengünk, bár sumér ügyben ez nagyon kijár nekünk, helyesebben az e rokonságot, összefüggést vallóknak. Elegendő a társadalmi és életformabeli hasonlóságokat, egyezéseket említeni, azt, hogy a szkíták lovas, nyilas nép voltak, vallásukban a természeti erőket tisztelték, a tűz, a föld, a víz, a nap volt tiszteletük tárgya, szövetségkötésük módja a vérszerződés volt, lovat áldoztak, lóval temetkeztek, a hadisten képében kardot tiszteltek, a meghódolást, mint nálunk is, a föld és a víz átadása jelképezte.

 S ha a honfoglalás idejebeli bizonyítékokat keressük, krónikákból, feljegyzésekből, törvényeiből igenis egész csokorra valót tudunk hirtelenében is felmutatni. Kezdjük mindjárt Anonymusszal. Ő teljesen azonosította a szkítákat a magyarokkal, mikor ezt írta: “a hungarusok igen vitéz és hadi viszontagságokban felette hatalmas nemzete … eredetét a szkíta nemzetből vette, amelyet saját nyelvén dentumogernek neveznek”. Kitűnő meglátás … Endrey Antalnak azon véleménye, hogy Anonymus ezt senki külfölditől nem vehette, ez csak régi magyar hagyományból eredhet. Bizonyítja a dentumoger szó, melyről senki sem tesz említést, nincs rá külföldi forrás. Azért fontos ez, mert történészeink szerint a szkíta vonatkozást egyszerűen Regino prümi apáttól vette át, s innen merítette a magyarok szkíta eredeztetését.

 A későbbiekben azért válik fontossá a hun összefüggések tárgyalásánál, hogy Anonymus a magyarokat a hunokkal együtt szkíta népnek tekintette. A szkíták első királyától származtatta Atillát és az Árpádokat is. Ezt sem vehette külföldi forrásból, de azért azt ráfogják, hogy a Magógról magyarra állítást ötletként Sevillai Isodorusból meríthette.

 De mit szóljunk a komoly tudósnak számító, a cordobai egyetemen tanult II. Szilveszter pápa állításáról? Ugye tudjuk, a koronát ő küldte Istvánnak. Nos, ez a pápa III. Otto német császárt dicsőítő iratában ezt mondta: “Mienk, mienk a római birodalom. Erőt ad gyümölcsben Itália, katonát adó Gallia és Germánia, s nem hiányzik nálunk a szkíthák hatalmas királya sem.” Minket, a mi népünket értette szkítákon.

 A Vata-féle lázadás leverése után I. Endre két törvényben is utal a magyarok régi vallására. Legelsőbb: megparancsolta, hogy “minden magyar avagy jövevény Magyarországon, ki a scythiai ősi pogány szokást el nem hagyja, Jézus Krisztus igaz vallására nyomban vissza nem tér és nem hallgat a szent törvényre, melyet a dicsőséges István király adott vala, feje és jószága vesztével bűnhődjék”. A 4. paragrafus is idetér: “A szentségtelen scytha szokásoktól és hamis istenektől forduljanak el és rontsák el a bálványokat”. Az első pont területi vonatkozású, mert szkítiait mond, a másik már meghatározás: szkíta szokást nevez meg. A Gellért-legendában is szkíta bálványokról szólnak. A Képes Krónika a hunokról így fogalmaz: “mihelyt egy szkíta elesett, Atilla nyomban másikat állított helyére”. …

 Szkíta ügyben lássunk még egy pápai véleményt, immár későbbről. II. Pius pápa 1501-ben kiadott Cosmographiájában írja: “Azt tartják, hogy a Duna partját lakó hungarok is a szkíták neméből valók.”

 Históriailag hogyan lehetséges ez? Kezdjük azzal, hogy már Herodotos szerint is hazánkban éltek szkíták. A Kr. e. VI. században jelenhettek meg itt. Tárgyi kultúrájuk a Kr. e. VI-III. században keletkezhetett a Kárpát-medencében, ezt jelzi vaszablák sorozata, 25 bronztükör, 67 vasfokos, húsznál több állatalakos tegezdísz, 23 bronzcsörgő, több száz nyílcsúcs, vastőrök és kardok. Ezek Bakay Kornél adatai, s nem tartalmazzák az árpádi magyaroknak a szkíták fémkultúrájára és fémtárgyaira, így az aranyszarvasra emlékeztető, velük azonos hagyatékát.

 Sokkal fontosabb összefüggés, hogy a magyarságnak ugyanott van a bölcsője, a koronként feltárható helye, ahol hun-szkíta népek éltek. Nagyon érdekes, hogy a szkíták nyomai a Közel-Keleten és Kis-Ázsiában lelhetők fel a legrégibb időktől. A – mondhatni – legizgalmasabb adat C. Plinius Secundustól ered az első századból. Azt állítja, hogy a szkíták azonosak a régi világ arameusaival. Szó szerint ezt mondja: “a szkítha népet, kiket a perzsák szakának neveznek, általában az ókori arámiakhoz állítják a legközelebbi nemzetnek.” Nemzeti nevüket nem is a görögöktől ismerjük, hanem az asszíroktól: asguzai, is-ku-za a nevük, a “z” c-nek ejtendő. ….

 A C. Plinius Secundus által említett időben, korban Szíria lakóinak arámi volt a neve, s Szíria ekkor magában foglalta Palesztinát, Júdeát, Föniciát, Babilóniát, Mezopotámiát, Kilikiát, Antiókiát. Én magam külön is felfigyeltem a Kr. e. 240-ből való, Polibius V. könyvében olvasható tudósításra. Ez így hangzik: “Philoteria ama tó mellett fekszik, melybe a Jordán nevű folyó beömölvén ismét kiömlik a rónaságra, az úgynevezett szkíták városa körül. [18] ” Itt nyilvánvalóan Scythopolisról (ma: Beth-Saan) van szó. Azt gondolom ezek után, hogy Sebestyén László adataival kellőképpen helytálltunk a szkítákért. Sőt még meg is toldjuk két Werbőczy-féle idézettel nevezetes Hármaskönyvéből, amelyre Grespik László [19] hívta fel a figyelmet újólag a közelmúltban. “I. rész, 3. czim, 1.: A nemesség, amelyet többnyire a szabadok elnevezése alatt is szoktak érteni, úgy mondják, hogy eredetileg a hunnok és magyarok közt keletkezett miután ezek Scythiából Pannoniába nyomultak, amelyet most változtatott néven, az itt lakó magyaroktól Magyarországnak neveznek. … III. rész, 4. czim: Az erdélyi scithákról, akiket székelyeknek hívunk. Vannak az erdélyi részeken a scithák, kiváltságos nemesek. Akik a scitha néptől, ennek Pannoniába való első bejövetele alkalmából származtak el, akiket romlott néven siculusoknak nevezünk; akik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek; a hadi dolgokban legjáratosabbak.” Más: “Ismétlem Coccius Sabechius szavait: “senki előtt sem lehet kétséges, hogy a hunok vagy magyarok szkíták voltak…” A thesszalonikai Eustathius írja: “a hunok szkíta, – a szkíták híres nemzete.” Végül elmondhatom, Bonfinivel együtt: “az összes történetírók megörökítik azt, hogy a magyarok a hunoktól eredtek…. akik a szkítáktól származtak.” [20] Végül az andronovói műveltséggel feltűnően egyező területről és időből más hírünk is van: A turánvidéki isszedonoktól s a Jaxartes-vidéki masszagétáktól északra a Jenyiszej és Bajkál körüli terület volt a szkíták őshazája. A szkíta áramlat Kr. e. 1500 körül indult meg. Targitaos, az első szkíta király 1000 esztendővel előbb élt Dárius szkíta hadjáratánál. A belső-ázsiai szkíták Kr. e. 1500-tól kezdődően beékelték magukat az európai és ázsiai árják (északon a germánok s délen a perzsák) közé és új etnikai alakulatokat idéztek elő az árjaságban: az indo-iránokat (az iráni korai szkíta települést) lejjebb szorították délnek és délnyugatnak. A hinduk (csak vallásuk szerint “hinduk”, fajta szerint Magyarországról Indiába átkerült szkíta őstelepülők) Kr. e. 2500-1500 közötti időkben a Pendzsáb, majd a Ganges vidékére nyomultak. Kr. e. 1500-600-ig tartott az Ázsiából előnyomuló turánok azon áramlata, melynek következtében az árjaság előbbi összefüggő láncolata megszakadt.” [21] Zajti idézetében a szkíták érdekesek most számunkra, sokkal inkább, mint mástól átvett indoeurópaiakkal foglalkozó kissé konfúz értesülései. Illett volna pl. az ottani germán jelenlétet igazolnia, ha hiteles tudósítást akart volna szerkeszteni. Érdeklődéssel olvastuk volna.

 Népünk természetesen nem volt hozzászokva, hogy számára nyilvánvaló dolgokat újra bizonyítson mások előtt, egyáltalán magához a tényhez sem, hogy valaki kétségbe vonja amúgy jól ismert származását. Nagy Géza és kollégái számára – nem beszélve a magyar népről, – a világot tartó oszlopok dőltek össze, amikor a nyilvánvalót kellett volna újra bizonyítsa, ekkora gyalázatot nem feltételezhettek korábban senkitől sem. Azonban az indoeurópaiak fegyvertárában ez is hétköznapi gyakorlatnak számított már jól ismert céljaik elérése érdekében, ilyen és ehhez hasonló minősíthetetlen módszerek jellemezték annak a győztes történelemnek a kialakítását, amelyet éppen most igyekszünk megcáfolni. A nyílt és egyenes magyar és turáni szellem sohasem volt felkészülve az ármány ilyen mértékű kiterjedésére, jutalmukat éppen most nyerik el a visszautasítás és a cáfolat képében. Sebestyén Lászlóval mi bizonyítottuk igazunkat, – habár nem voltunk rászorulva, – de vajon a felsorolt germán könyvírók bizonyítottak-e valamit is? Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy a szkítákat az indoeurópaiak kifejezetten primitív, gyermeteg “érvek” alapján, valódi bizonyítékok nélkül, koncepciós alapon minősítették indoeurópaiaknak

 

[1] Köln, 1987.

[2] Timaru-Kast Sándor: A kelta-magyar rokonság nyelvünk tükrében. Ingelheim, 1995.

[3] László Gyula: Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. Akadémiai Kiadó. 1961. 118-119. o.

[4] Bourney, C. – Lang, D. M.: Die Bergvölker Vorderasiens. Magnus Kulturgeschichte, Magnus Verlag, Essen, 1975. 81. o.

[5] László Gyula: Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. Akadémiai Kiadó. 1961. 121. o.

[6] Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, II. Band: Jungsteinzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1968. 165. o.

[7] Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, II. Band: Jungsteinzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1968. 166. o. és Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, III. Band: Kupferzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1974. 358. o.

[8] Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, III. Band: Kupferzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1974. 358. o.

[9] Childe, V. G.: Vorgeschichte der europäischen Kultur. 1960. és Hancar, F.: Das Pferd in prähistorischer und früher historischer Zeit. Wien, 1956.

[10] Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, III. Band: Kupferzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1974. 358. o.

[11] Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, III. Band: Kupferzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1974. 355-356. o.

[12] Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, III. Band: Kupferzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1974. 485. o.

[13] Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. 1054-1059. o.

[14] Kartográfiai Vállalat, Budapest, 1991.

[15] Történelmi világatlasz. Kartográfiai Vállalat, Budapest, 1991.

[16] Történész-szerkesztő: dr Katus László egyetemi tanár, Budapest, 1996.

[17] Történész-szerkesztő: dr Katus László egyetemi tanár, Budapest, 1996.

[18] Sebestyén László: Szkíták, hunok, magyarok. Az Első (Szegedi) Iskola Előadásai és Iratai. Zürich, 1993. 40-44. o.

[19] Grespik László: A szkíták törvénye. Magyar Demokrata, 1999. 51. szám 20. o.

[20] Zajti Ferenc: Magyar évezredek. Mit mondanak a régi krónikák. Magyar Ház, Budapest, 1999. 11. o.

[21] Zajti Ferenc: Magyar évezredek. Nagy Géza: A szkíták. Magyar Ház, Budapest, 1999. 105. o.

Recent posts

    Leave a comment