 Tóth Imre |
2004.08.18 – 12:50 |
 |
|
| Kedves Tóth Péter!
Igen, én azt állítom, hogy nem veszik jó néven, ha valaki a magyar történelemmel, vagy a nyelvvel kezd foglalkozni, elsősorban persze azokra kell itt gondolni, akik nem fogadják el fenntartások nélkül a hivatalos véleményeket! Meg kell nézni, hogyan reagáltak neves történészeink (a Rubicon c. folyóiratban) pl., a Kitalált középkor c. könyv magyarországi megjelenésére! Heribert Illig, a könyv szerzője volt minden, csak jó ember nem. Figyelmébe ajánlom továbbá, Marácz László: „A finnugor elmélet tarthatatlansága nyelvészeti szempontból” címen, e honlapon is olvasható írását, ennek II. fejezete szól „A finnugor boszorkánykonyha módszereiről”! Ugyanez a helyzet tehát minden olyan magyar szerző esetén is, aki bármit meg mer kérdőjelezni a hivatalos állításokból. Pedig sok érdekesség van ám, sok megmagyarázhatatlan, sok elhallgatott, és sok félremagyarázott dolog, és higgye el, minél többet foglalkozik vele, annál több ilyenre bukkan! És az a legnagyobb érdekesség, hogy ezekből pontosan összeáll az a bizonyos „másik” történelem! Egyik ilyen pl., a Hungária név. Én tudom, hogy történészeink – abbéli igyekezetükben, hogy országunk nevét valahogyan ugorosítsák – az onogur, stb. szavakból igyekeznek ezt levezetni. Ez azonban hamis következtetés, hiszen V. századi latin nyelvű oklevelek már Hungária néven említik országunkat!!! Erről vajon miért hallgatnak az akadémikusok? (Varga Csaba könyveiben olvashat erről bővebben!) Abban az időben pedig csak a hunok után tehették ezt. Azt gondolom már mondanom sem kell, hogy képtelenség lenne hogy egy ország két esetben is ugyanolyan nevet kapjon, de más-más nép után. Egyébként az, hogy a Hungária név máig megmaradt a külföldiek használatában, az csak azt bizonyítja, hogy a külföld akkor még tisztában volt azzal, hogy a honfoglalás nem változtatta meg az itt élő népet, ugyanaz a hun jellegű nép maradt továbbra is, nem lett volna értelme a nevét megváltoztatni! A magyar nevet pedig őseink azért vették fel, mert úgy döntöttek, (először Dentu Magyaria létrehozásakor, majd a „honfoglaláskor”), hogy ezentúl nem lesz vezető nép, hanem minden néprész egyenrangú lesz a továbbiakban, amelyik a magyar nyelvet beszéli! Ez tehát itt a magyar nyelvűek országa, mára már magyarok. (Akik jászok, kunok, szabirok, matyók, palócok, székelyek, tahók, stb.!) Ha már itt tartok, el kell, hogy mondjam, a „honfoglalás” erősen túldimenzionált esemény, hangsúlyozása kimondottan azt a célt szolgálja, hogy elterelje a figyelmet a már akkor itt élő magyarokról! De, mint már említettem, még ha nem magyarok lettek volna itt, de akik itt laktak később elkeveredtek a honfoglalókkal, akkor is a mi őseink lennének, legalább felerészben! Tehát a magyar történelmet semmiképpen sem lehet a honfoglalással kezdeni, és csak Árpádékat őseinknek tekinteni! „Hivatalosaink” azért igyekeznek elnépteleníteni a honfoglalás kori Kárpát medencét, mert így ez a kérdés megkerülhető! Hogy folytassam az érdekességek sorát, az elmúlt napokban volt a Lech mezei csata évfordulója, ez az esemény kiemelt fontosságú a magyar történelem oktatásban, véleményem szerint azért, mert vesztettünk. Mert hát ugye, a pozsonyi csatát (907) már nem tanítják, pedig az jóval nagyobb jelentőségű esemény volt, csak ott győztünk! Ugyanígy, tanítják a tatárjárást, de nem emlegetik második próbálkozásukat V. István idején, akkor ugyanis megint csak mi győztünk. (A tatárjárást kihasználó németek nyugati támadásait se nagyon feszegetik, de tudjuk, hogy több megyénket elfoglalták akkor!) Visszatérve a Lech mezei csatára, egy fennmaradt X. századi pergamen leírja az esetet, (Überlieferungen. I. B. 1. stück. Dresden 1826. 8. pag. 81-82, közzétette Ebert Fridrik Adolf,) következetesen PÁRTUSOKKÉNT emlegeti a magyarokat! Ezt ugye, már nem szokás a történethez hozzátenni, mit gondol, miért nem? A szövegben kétszer “UNGARIOS”, és ötször “PARTHUS” néven szerepelnek a mieink! Ennek az a magyarázata, hogy a honfoglaláskor bejött szövetség egyik tagjai a szabirok voltak, akik a korábbi Pártus birodalom területén éltek, majd az V. században költöztek át Etelközbe. (Zakariás rétor 463-ban még a kaukázusi népek között említi a szabartokat, akikről az Új Arab Enciklopédia azt írja: „Ezek az örményországiak magyarok voltak, híres fegyverkovácsai Perzsiának”. Priskos rétor írta meg, hogy a szabirok az V. században költöztek át a Kaukázus északi oldalára, azaz Etelközbe.) Etelköz nem ott volt, ahol állítják, hanem a Don-Volga-Kaukázus háromszögben! Nevét az Etel, Etil, Itil, azaz a Volga folyóról kapta. Itt éltek később az állítólagos kazárok, akik valójában a mi szabirjaink voltak, hiszen már Maszudi megírta, hogy „a Chasarok igazi neve szabir, csak a perzsák hívják őket chasaroknak”! Egyébként ez a chasar, máshol chusar ugyanaz, mint a mi huszár szavunk, vagyis mindössze annyit jelent, hogy lovas katonáik voltak! Ezek a szabirok a VIII. században összeköltöztek a Kijevtől délre fekvő „Szkítia” hunjaival, és megalapították Dentu Magyariát. Ez a páros lett később a honfoglaló szövetség. Pártusnak tehát azért nevezték a 900-as évek végén a magyarokat, mert még tudták, honnan jöttek a lovas huszárok, akiknek harcmodora tökéletesen megegyezett a pártusokéval. A lóról hátrafelé nyilazást máig pártus lövésnek hívják nyugaton! De közismert, hogy magyarjaink is alkalmazták. Hogy a külföldi tudósok körében miért nem nyert nagyobb teret a magyar-sumér rokonság, annak szerintem az az oka, hogy ezt először a magyaroknak kellene magukról állítani, elsősorban az MTA-nak. A külföld főleg a saját múltjával van elfoglava, és úgy vannak vele: ha nekünk az tetszik, hogy finnugornak képzeljük magunkat, hát legyen nekünk a mi hitünk szerint! Ez még kapóra is jön sokaknak, akik az így gazdátlanná vált hagyatékot hajlamosak a magukévá tenni! Elég csak azt megnézni, hány nép tartja őseinek a szkítákat, lásd: szkíta.lap.hu! Ami a nyelvészetet illeti, örömmel ajánhatom Varga Csaba írásait, elsősorban is a „Kőkor élő nyelve” és a „HAR” címűeket! Nyelvünk szerencsénkre egyáltalán nem hajlamos a gyors változásokra, de ugye ezt is másképpen tanították nekünk! (A nyugati nyelvek valóban gyorsan változnak.) A Halotti beszéd, meg a többi korai latin betűkkel megírt nyelvemlékünk azért tűnnek úgy, mintha nem is magyarok lennének, mert a korábban megszokott több mint negyven betűs rovásírás helyett (a katolikus kereszénység felvétele, és a rovásírás betiltása után,) a 20-22 betűs latinnal kellett megírni őket, és ne feledjük, nem volt cs, gy, ny, ty, ő, ű, é, stb. betűjük! Vannak korabeli rovásírás maradványok, ott pl. a gyümölcs szót ugyanígy írták le, nem pedig gimilc-nek! De próbálja meg, írja le a gyümölcsöt ü, ö és cs nélkül! Azt is megállapították már, hogy azok a szavak, amelyek nem tartalmaznak ilyen betűket, azokat akkor is úgy írták, mint ma! Nyelvünk azért nem változik úgy, mint pl. az indoeurópai nyelvek, mert ú.n. gyök rendszerre épül, természetesen ebben is más a hivatalos vélemény, mert a gyök fogalmának értelmét szándékosan megváltoztatták! A gyökökre épülnek a szóbokrok, korábbi hozzászólásaimban magam is írtam róluk, és ismét ajánlom Marácz Lászlót és Varga Csabát! Nagyon érdekes Varga Csaba bizonyítása arról, hogy azonos alakú és értelmű szavak egymástól független kialakulásának két nyelvben mennyi esélye van; megint csak ellent kell mondani nyelvészeinknek, mert az ő állításaikkal szemben ez nemhogy kétszáz, de még két szó esetében is majdnem a nullával egyenlő! Hamis érv tehát az, hogy a nyilvánvaló egyezések éppen hogy kételyeket kell, hogy ébresszenek bennünk! Tévedtek a nyelvészek, amikor a hangtörvényeket megalkották, és ezt ma már ők is tudják! (Ezekre hivatkozva állították azt, ami Ön is.) A sumérokról most csak annyit, korábban sokan vélték felfedezni bennük őseiket, (mostanában már a románok is,) és mások ezirányú igényei miatt zárták ki ebből a körből a magyarokat. De amikor jobban megismerték őket, mindenki visszakozott, és ma már utód nélküli népnek mondják őket, akárcsak az összes valamikori rokonunkat. Mert hát, magyar ugye, hogy is lehetne..? Az MTA hivatalosan Jozef Halévy véleményét fogadta el anno, aki azt állította, hogy sumérok nem is léteztek. Azóta kiderült, hogy mégiscsak léteztek, de a hivatalos álláspont felülvizsgálata nálunk azóta is várat magára. Remélem, minden észrevételére válaszoltam.
|
|
 |
|
| Somlói Dániel |
2004.08.18 – 11:33 |
|
|
| Méghogy az onogur nép nevéből származik a Hungarian, az Hongrois, az ungarisch és a Venger! Mintha számon tartották volna az onogurokat akkoriban! Valójában – akár van tényleges rokoni kapcsolat a két (egy?) nép között, akár nincs – az európaiak számára, akik előbb-utóbb mind szembekerültek a magyarokkal, elég hasonlóak voltunk a hunokhoz. (Különösen, ha időközben nem telt el olyan nagy idő…) Nem is találtak ki új nevet, hisz már volt megfelelő. Ezt az onoguros marhaságot már a finnugrizmus alátámasztására találták ki, mondván, az onogur már majdnem onugor, vagyis a legtöbb nép már akkor tudta (honnan?), hogy a magyar ugor nép. Tán azt mondták nekünk udvariasan: “Ön ugor”, de mi csak visszakérdeztünk: “Aztán hun ugrom?”, és továbbra is magyarnak hívtuk magunkat.
Más kérdés, hogy szerintem a két nép nagyjából (kis keveredéssel, csatlakozókkal, kiválókkal) ugyanaz. A korai magyarok szerint is az, és a legutóbbi időkig ez (volt) a közvélekedés. Gondoljunk az Attila keresztnévre, amelyet csak mi használunk! Az alábbi rövid idézet József Attila Curriculum Vitae-jéből bemutatja, mit jelentett a gyermeknek, hogy megpróbálták elvenni tőle valós identitását: “… A harmadikos olvasókönyvben azonban érdekes történeteket találtam Attila királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe. Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése azt hiszem döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják…” Azt mindannyian láthatjuk, mit jelent mindez nagyban, amikor a néptől sikerült elvenni identitását. Hiába adtak volna helyette új, finnugor identitást, ez így nem működik. Ne feledjük, az identitás nem _feltétlenül_ alapul holmi természettudományos igazságon, hanem egyszerűen ez az az önkép, amely belénk ivódik gyerekkorunkban. A valódi identitás az, amit apánk meséi és anyánk énekei sugallanak nekünk, és ezt adjuk tovább szülőként mi is. A népnek saját magáról alkotott képe természeténél fogva tehát csak generációk alatt, lassan formálódhat. Ha ebbe a “tudomány” belenyúl; és az iskolában megtanítják, hogy a magyarok halász-pákász-gyűjtögető eredetű nép, amelyet a sztyeppei népek végül ide űztek a Kárpát-medencébe, akkor a gyerek összezavarodik, hiszen mindez ellentmond annak, amit addig megérzett a mesékből, énekekből, mondókákból. Nem lesz (vagy zavaros lesz) a nemzeti identitása, amiből pedig egész további életében tartást, büszkeséget, erőt meríthetne. Hogy ezt a szégyent idegen hatalmak kényszerítették ránk egy titkos záradékban, vagy szovjetista népművelőink túlbuzgó alsóbbrendűségükben (“merjünk kicsik lenni”) írták meg a tankönyvek “finnugor magyar őstörténet” fejezeteit, az mellékes kérdés. Mellékes ahhoz képest, hogy e fejezeteket mielőbb radikálisan átírják, vagy inkább kicseréljék. Már csak azért is, mert szigorúan tudományos alapon sem állja meg a helyét legfőbb állításuk: bár nyelvünk kapcsolatban van az észak-szibériai kis népek nyelvével, azonban e népek _biztosan_nem_ rokonaink. Tisztelettel: Somlói Dániel |
|
|
|
| Tóth Péter |
2004.08.18 – 00:38 |
|
|
| Tisztelt Tóth Imre! Köszönöm a legutóbbi hozzászólását, főleg annak fényében, hogy a sok mindenben eltérő véleményünk ellenére kulturált hangnemben tudunk vitatkozni. Az Ön megfogalmazása azt sejteti, hogy bizonyos emberek bűnnek tartják, ha egy nép a saját történelmét kutatja, legalábbis ezzel „kénytelen szembesülni az ember, ha a szokásosnál kissé jobban foglalkoztatja népünk történelme.” Az én fenntartásaim az ehhez hasonló vélemények esetén jelentkeznek először a sumér (ill. egyéb) eredetet hirdető nézetekkel szemben. Eleve minden ilyen elképzelés kiindulópontja, hogy idegen, ill. idegenhű tudósok (Hunnivári Zoltán magasröptű ötlete szerint: a trianoni diktátum titkos záradékaként) vagy százötven éve szándékosan ferdítenek annak érdekében, hogy egy primitív (finnugor) eredetet állítsanak a nyilvánvaló, minden emberi kultúrát megelőző őstörténet helyébe. Teszik ezt annak érdekében, hogy a magyarság érdemeit csökkentsék, megalázzák népünket, felhasználva céljaikra a közoktatás gépezetét. Az ilyesfajta összeesküvés -elmélet kétségtelenül hatásos érvelés azok számára, akik hajlamosak kiengedni az érzelmeiket, ellenséget látva ott, ahol számukra nem elfogadható eredmény születik . Nyilván nem értünk egyet abban, hogy az „újfajta őstörténet -kutatás” a tudományos szempontoktól eltérően, érzelmi alapokon fogalmaz meg egy alaptételt ( egy kultúrfölényt bizonyító eredetet), ehhez pedig utólag keresi meg a „bizonyítékokat”. Így aztán kétségtelenül más eredményekre jut, mint azok, akik nem alkotnak maguk számára sem ellenségképet, sem előzetes elképzeléseket a magyarság múltjáról. Hivatkozik Ön egyes külföldi kutatók eredményeire a sumérok történetével kapcsolatban. Ezek kétségtelen megerősítést jelenthetnek az itthon hasonló álláspontot képviselők számára, főleg, ha tőlük függetlenül alakították ki nézeteiket. Két megjegyeznivalóm azonban lenne ezzel kapcsolatban: egyrészt nem árt feledni, hogy egyesek a Hunfalvy- Budenz féle, magyarul nem beszélő kártevők külföldről érkező ártó hatását emlegetik, miközben Önhöz hasonlóan hivatkoznak ugyanilyen helyzetű kutatók eredményeire. Másrészt a felhozott példák ellenére nem látom, hogy külföldi tudósok körében a sumér-magyar azonosság elmélete széles teret nyert volna. Ha ennek az okát keresem, eleve feltételeznem kellene, hogy előítéleteik vannak a magyarsággal szemben (nincsenek) vagy nem értenek a szakterületükbe eső dolgokhoz ( ezt sem tartom valószínűnek). Hozzászólásában Ön főként nyelvészeti alapon próbált párhuzamot vonni a sumér és a magyar történelem közé, példákat hozva fel bizonyos szavak „nyilvánvaló egyezésére”. Magam nem értek a nyelvészethez, érdemben nem tudok hozzászólni a témához, ezért is próbáltam meg történeti alapon megközelíteni a sumér-kérdést. Ennek ellenére volnának észrevételeim: egyrészt nem szabad megfeledkezni a nyelv folyamatos változásáról. Láthatjuk, hogy a mai magyar nyelv milyen jelentős mértékben különbözik mondjuk a Halotti beszéd korának nyelvétől; ha pedig az időben nem nyolcszáz, hanem négy-ötezer évet mennénk vissza, belátható, mekkora változással kellene számolni. Ilyenformán pedig éppen a „nyilvánvaló egyezések” adnák a legnagyobb kételyt két szó egyeztetésénél: meg tudunk e állapítani két hasonló alakú szó között több ezer éves időbeli távolságot? Egy ilyen munkát nem lehet felületesen, csak tudományos igénnyel elvégezni. Az írott alak pontos olvasatából első lépésként megállapítani az adott szó hangalakját, tisztázni a pontos jelentését, majd megállapítani, hogy az eltelt idő mennyiben változtat(hat)ta meg az alakját. Megcáfolhatatlan tételeket felállítani azonban így sem lehet: a nyelvészek folyamatosan a törvényszerűségek alapján kutatják egy adott nyelv történetét, feledve, hogy az egykor élt emberek gyakran önkényes módon, nem pedig az utókor által rájuk erőltetni kívánt nyelvtani szabályok szerint kommunikáltak egymással. A nyelvek története ingoványos talajra viszi a kutatót, mert valós történelmi folyamatot nem lehet kiolvasni belőlük. A (nevezzük így) „hivatalos” történelemkutatás nagy hibája, hogy a minden körben elfogadott tétel (a nyelv története nem feltétlenül azonos egy nép történetével) ellenére nem tud elszakadni a magyar nép finnugor eredetének dogmájától, noha a történeti, régészeti, néprajzi, embertani, zenei, részben pedig a nyelvi tények is ez ellen vallanak. Kérdésként teszi fel, hova lettek a sumérok kései utódai. Nem hiszem, hogy földrajz-atlaszokat bújva kellene őket keresni, egyszerűbb inkább arra gondolni, hogy cirka ötezer év alatt egy nép életében mekkora politikai, kulturális, embertani változások következhetnek be. A közel-keleti példánál maradva: ahogy az egyiptomiak arab nyelvéből sem gondolhatja azt bárki, hogy a maroknyi, Arab-félszigetről kirajzó hódítónak, nem pedig a nagy múltú, piramis-építő népnek az utódai, ahogy a mai Törökország lakói sem a „valódi”, XI. században odavándorolt kis létszámú nomád törökök, hanem a kis-ázsiai városlakó kultúra utódai, úgy feltételezni lehet az egykori sumérokról, hogy utódaik a folyamatos népvándorlások ellenére legalább részben azonosak a mai Folyamköz népeivel. Az „iráni” jelző az Ön feltételezésével ellentétben nem a mai országnevet jelöli, hanem egy földrajzi területet, amelyet nagyjából a Tigris, a Kaszpi -tó és az Indus határol be. Tudományos körökben (így az Ön által említett könyvben is) ilyen értelemben elfogadott a használata. A népelnevezések kapcsán pedig annyi észrevételem lenne, hogy a ránk külföldön alkalmazott nevek (ungri, ongre, vengri, ungarn, hungary,stb.) nem a hun, hanem az onogur népnévre vezethetők vissza. Jól megfigyelhető ez azokban a forrásokban, ahol egyszerre nevezik a magyarokat türköknek, hunoknak, avaroknak, vagy onoguroknak, nem ismervén a magyarok pontos eredetét. Hogy ez utóbbi gyökerezhetett meg tartósan, annak okát abban gyanítom, hogy ez állt a legközelebb a tényleges történeti igazsághoz. Tisztelettel: Tóth Péter |
|
|
|
| Saláth János |
2004.08.11 – 13:53 |
|
|
| Én a témában egy teljesen laikus ember vagyok és csak annyit szeretnék hozzáfuzni,hogy gyermekkorban rettentoen bosszantott amikor a perbetei nagymamám kasuknak nevezett, ha valamit nem ugy csinaltam ahogy kellett volna. Késobb hallottam, hogy létezett egy ilyen nép , no és hol? Mostmár tudjuk. és ekkor laikusan mindenkitol fuggetlenul érett meg bennem egy fantáziatorténat, hogy a magyarok tulajdonképpen Mezopotámiából származnak és vándorlásuk során északra, eljutottak egész a Kínai birodalomba, majd nyugatra indulva jutottak el a mai hazába. És lám talán van ennek a torténetnek mégis valami alapja. Hihetetlen, de szeretném ha igaz volna.
Tisztelettel: Saláth János |
|
|
|
| Tóth Imre |
2004.08.08 – 03:13 |
|
|
| Kedves Tóth Péter! Talán a végén kezdeném, és legelőször azt szeretném tisztázni, valóban bűn-e, ha egy magyar kutatja népe múltját? Mert kimondva, vagy kimondatlanul ez az, amivel szembesülni kénytelen az ember, ha a szokásosnál kissé jobban foglalkoztatja népünk történelme. Hát el kell gondolkodni egy kicsit azon, hogy ha egy cseh kutató kutatja a cseh múltat, az vajon „csehkedés”-e? Vagy, ha egy német teszi ugyanezt, az „németkedés”-e? Hát, hogy van az, hogy ez csak a magyarnál bűn? Vagy akkor itt sem az? Le kell szögezni tehát, hogy múltunkat kutatni egyáltalán nem bűn, mint ahogy másoknál sem az! Az, hogy mások a mi történelmünkből építgetik a magukét, az sajnos igaz, és nem is újdonság. De ez nem kényszeríthet bennünket arra, hogy mindent feladjunk, amire mások igényt tartanak! Csak az igazság a fontos, és nekünk nem kell hamis múltat kreálnunk, bőven elég, ha a valóságot megpróbáljuk kideríteni! Ami a sumérokat illeti, erről ugyan legutóbb nem volt szó, de legyen. Az álszenteskedő „ merjünk kicsik lenni” gondolkodásmódon kívül a világon semmi nem indokolja, hogy megtagadjuk őket, és most a világért sem akarom belekeverni a napi politkát, és azt is le kell szögeznem, hogy a mai ellenzék sem tett többet mostanáig ezen a téren! Hangsúlyozom azonban, hogy nem magyarok, hanem a legkülönfélébb nemzetiségű kutatók állítják legalább 100 éve, hogy a sumér nyelv a maiak közül a magyarhoz hasonlít leginkább! Tényleg mindegyik elfogult lenne? Tényleg fölöslegesen tanulta meg a magyart Lenormant, Oppert, vagy mások, akik úgy gondolták, hogy ezzel jobban megérthetik a sumért? De ma már nem kell feltétlenül csak rájuk hagyatkozni, hiszen Deimel 1960 körül elkészítette a sumér nyelv szótárát, és ennek segítségével bárki meggyőződhet az igazságról, ha összehasonlítja a két nyelvet! (És mutasson nekem bárki egy másikat, ami ennyire hasonlít a magyarhoz!) Különösen akkor válik érdekessé a dolog, ha figyelembe vesszük az úgynevezett „hangtörvényeket”, amelyeket nyelvészeink előszeretettel használtak mindenféle cáfolathoz, de amelyek – mint azóta kiderült – sokkal inkább bizonyítanak, mintsem cáfolnának, ezért aztán ma már inkább hallgatnak róluk! Ilyesféle „törvényszerűség” pl. az, hogy a g-ből idővel k, (a k-ból esetleg h), a d-ből t, az s-ből cs, a b-ből p, vagy v hang lesz, vagy lehet. (A „törvény” részben éppen azon bukott meg, hogy ez nem minden esetben következik be, sőt, a változás néha ellenkező irányban is előfordul!) Nos, ha még azt is tudjuk, hogy majdnem az összes valamikori írás csak a mássalhangzókat jelölte, így a magánhangzóknak jóval kisebb jelentőséget kell tulajdonítanunk, akkor már kezdhetjük is az összehasonlítást! Vajon véletlen-e, hogy a sumér gagazu magyarul kakas, a gizal kazal, a guur kór, a dug tök, a duk tok, a dar tar, a bardu párta, a badag patak(!!!), a bahar pohár, a barsa varsa, a burab veréb, és a ballu villa, -de tényleg csak néhány példát kiragadva,- és még néhány olyan, ahol a „hangtörvény nem érvényesült”: dusu – dézsa, dugluag – dolog, danga – donga, bába – bába, babuna – babona, stb, stb, stb! Többezer szót lehet felsorakoztatni, és nem csak szavak azonosságáról van szó, hiszen a sumér nyelvtani szabályok közül majdnem mindegyik (kb.ötven) megegyezik a magyarral! Hát tényleg nem szabad ezzel foglalkozni? Ez tényleg valamiféle ártalmas dolog lenne? De még ha a „sumér tábor” ezzel nagyobbítani akarná is a magyarság érdemeit, – ahogy Ön írja, – az tényleg baj lenne? Teljesen igaza van abban, hogy nem az érzelmekre kell hallgatni, de ez nem jelentheti azt, hogy bizonyos kérdéseket meg sem szabad vizsgálni! Vizsgálják hát meg a sumér nyelvet korrekt módon, aztán mutassanak nekem egy olyan nyelvet, amelyik jobban hasonlít rá, mint a magyar, onnantól kezdve azt fogom elfogadni! Ön a sumérokról azt mondja: „egy évszázadok óta letelepedett életmódot élő, földművelő, városalapító, politikailag csak a szükség által összekovácsolt nép, amely életben maradása érdekében még inkább rá volt késztetve a nagy folyók termékenyítő áradására, nem vándorolhatott el több ezer kilométerre a szélrózsa minden irányában, egész egyszerűen a lehetőségek és kellő mobilitás hiányában.” Én azt érdezem, akkor most miért nincsenek ott? Mert hogy ott most mások vannak, az ugye nem képezi vita tárgyát? És akkor hova lettek?Ami a hunokat illeti: „Hogy a hunok korai elődei az iráni népek közül váltak ki..” – már itt nincs rendben valami, hiszen „Irán” csak az utóbbi évszázadokban jött létre, így amikor őseink ott éltek, (vagy esetleg Ön szerint nem éltek ott,) akkor még Iránnak híre-hamva sem volt! Beszéljünk tehát az elhallgatott Pártus birodalomról, (Kr.e. 250-Kr. u. 300) esetleg Perzsiáról, (a pártusok előtt és után,) de semmiképpen sem Iránról! Ha már itt tartunk, el kell, hogy mondjam, hogy a közelmúltban megjelent „Magyarok genetikája” c. könyv is az „iráni eredetű” kifejezést használja, egyes népcsoportjaink mezopotámiai eredetét gyakorlatilag elismerve, de ilyen módon mégiscsak meghamisítva! A hunok tehát nem az „iráni” népek közül váltak ki!Én igazán örülök annak, ha Ön keresztény ember! Én is az vagyok, bár nem a szó hétköznapi értelmében. De nem tudom, honnan veszi, hogy a földgolyót keresztül-kasul átfonná a népünk iránt érzett gyűlölet? Mert ahogy írja: „Mint keresztény magyar ember, nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a földgolyót keresztül-kasul átfonná a népünk iránt érzett gyűlölet. (Hát ki állítja ezt????) Ilyen tendencia létezik a hozzánk közeli területeken, de hogy tőlünk távol élő, velünk kapcsolatban nem lévő komoly kutatók szemét bántaná a magyarok egyébként nem létező történeti felsőbbrendűsége, hadd mondjam ki, közönséges hazugságnak tartom. Mint magyar ember szégyellem magam más népek becsületes szándékú képviselői előtt az ilyen kijelentésekért”. Kedves Péter, ne szégyellje magát, nincs miért!!! Az, hogy esetleg valaki azt merészeli állítani, hogy a magyarok ősei a sumérok voltak, még nem jelenti azt, hogy felsőbbrendűnek képzeli magát másoknál!! Tisztelettel kérem ezt végiggondolni!!! Egyébként óriási tévedés, hogy más népek becsületesek e tekintetben, éppen Ön említett egy román példát, ami szintén cáfolja ezt. Ami aztán a sumér – mezopotámiai – hun – magyar kontinuitást illeti, elképesztően sok bizonyítéka van, csak kutatni kell, ill. kellene! Kezdve a kerámiáktól, a hiedelemvilágon át, vallási, öltözködési, harcmodorbeli, társadalmi berenezkedés-beli, temetkezési, építészeti(!), fémművességi, díszítő motívumok-beli, stb, stb, stb. szokásokon át a nyelvig, és a mindennapi élet minden összetevőjéig! Ha lesz rá alkalom, szívesen kifejtem bővebben! A jászokat talán most hagyjuk, a lényeg, ahogy már említettem az lenne, hogy mikor és hogyan kerültek a Kárpát-medencébe a székelyek, palócok, matyók, stb. Mert olyan, hogy magyar nép szerintem Dentu Magyaria előtt nem létezett, csak hunok, szabirok, stb., akik magyarul beszéltek. Aztán, amikor úgy döntöttek, hogy egyenrangú felekként közös országot hoznak létre, akkor merült fel az, hogy ezt az országot a közös nyelv alapján nevezzék el. Korábban ugyanis a vezető népről nevezték el, így lett pl. Magyarország a hunok révén Hungária. Mivel pedig a külföldiek tudták, hogy itt ugyanarról a népről van szó, ezért maradt Magyarország neve külföldön mind a mai napig Hungária! És hogy honnan van a „magyar” kifejezés? Természetesen a sumérból! Ők a maguk nyelvét emegir-nek nevezték, (kéretik a mássalhangzókra koncentrálni!) ebből lett a megyer, ill. a magyar szó is! Üdvözlettel:
|
|
|
|
| Tóth Imre |
2004.08.07 – 19:03 |
|
|
| Kedves Tóth Péter! Kb. egy hét után, most kerültem számítógép elé, elolvastam a hozzászólását, de most sincs sok időm. Örülök a levelének, rövidesen érdemben is válaszolok rá! Addig is üdvözletemet küldöm, Önnek is, meg az olvasóknak is! |
|
|
|
| Mesterházy Zsolt |
2004.08.06 – 21:51 |
|
|
| Kedves bulgár ügyekben kiművelt kolléga! Van aki a nevét Awichotolnak vagy másnak írja, a lényeg mégiscsak Attila bulgáriai továbbéléséről szól. A feltett kérdést eddig egyedül Pap Gábor vetette fel. és ennek forrásai jobb híján csak nála találhatóak meg. Való igaz, többen is hallottunk már e felvetésről, de közelebbi adatok híján nem lenne szerencsés taglalni.Azt azért alkalmasint érdemes lenne felvetni, hogy honlapunk jóvoltából már eddig is több Attila-párhuzamra derült fény. Tóth Gyula Alarik-féle, Gregor-Móricz; Nagy Károly-féle összehasonlítása mind azt célozzák, hogy Attila kívánatos volt mások számára is történelmi sarokpontok kijelöléséhez. Weissgerber egy eddig még közzé nem tett írásában ugyanezt közli, éppen Awichotolra is hivatkozva.Önnek lehetősége van a saját neve alatt is megjelenni. Ha ezt nem teszi, nem válaszolok további felvetéseire. Üdvözlettel |
|
|
|
| Avitochol |
2004.08.03 – 11:46 |
|
|
| Tisztelt Érdeklődők! Korábban olvastam a honlapon Pap Gábor értekezését a Szent Koronáról. A munkájában elhangzott egy bizonyos “Új Bizánc” terv, mely állítólag II. József és Katalin titkos megállapodása volt a török Anatólián túlra való kiűzésére. Pap Gábor szerint a Habsburgok és az orosz cár között megszületett, végül elvetélt koncepcióban kulcs szerepe lehetett volna a magyarok koronájának is. Meg szeretném tudni, hogy ez a titkos megállapodás igazolható-e korabeli dokumentumokkal, vagy csupán a koronán történő képcserék miértjéRe való hipotézis, figyelembevéve az orosz előrenyomulást a Krím irányába? Üdvözlettel: Avitochol |
|
|
|
| Tóth Péter |
2004.08.03 – 01:22 |
|
|
| Tisztelt Tóth Imre! Ha megengedi, előbb a történeti témájú felvetéseivel kívánok vitába szállni, hogy aztán általános értelemben nyilatkozzak a kérdésről. Hogy a hunok korai elődei az iráni népek közül váltak ki, koránt sem elképzelhetetlen, bár a számba vehető írásos források gyér száma és bizonytalan értelmezése legtöbbször csak feltételezésekre ad indokot, egzakt tudományos megállapításokra nem. Az azonban, hogy bármiféle kontinuitástudat, öröklött politikai jellegű vonás, vagy csak egyfajta amúgy is átvitt értelemben vizsgálható „vérrokonság” összekötötte volna őket a sumérokkal, ez alapján is ellene mond a történeti tényeknek. A sumér kultúra évszázadokig elhúzódó történetét folyamatosan átszőtte az éppen a mai Irán területéről érkező nomád népek (qutik, amoriták) elleni küzdelem. A történelemben általánosnak nevezhető földműves-állattenyésztő konfliktusról van szó, melynek során mindkét fél a másik termékeit kívánta megszerezni, lévén a munkafolyamatok specializációja hiányt okozott ezekből. Éppen ez a harc volt a sumér kultúra viszonylagos stabilitásának az okozója: egyetlen nagy (ám gyakran eltérő vezetésű) szövetségbe tömörítette a különböző városállamokat az eredményes védekezés érdekében. Ezt követelte meg a nemcsak keletről, hanem nyugatról, a szíriai és kis-ázsiai népek részéről elindított hadivállalkozások sora. A folyamatos háború jelentős népességpusztulást okozott, a munkáskezek hiánya pedig az élelmiszerellátás válságát okozta (különösen a városokban és a folyamatosan harcban álló katonaság körében). A jelenség felértékelte az addigi gazdálkodási módszerek szerepét: a Tigris és az Eufrátesz völgyének dús gabonaföldjei élet és halál hírhozói lehettek, ha a termés vagy a hadihelyzet éppen jól avagy rosszul alakult. Olyasfajta értékük lehetett ezeknek a földeknek, mint manapság az olajmezőknek: érdekes, hogy a földrajzi területek ilyen szempontból nagyjából egybeesnek.A fentebb leírtak végkicsengése tehát az, hogy egy évszázadok óta letelepedett életmódot élő, földművelő, városalapító, politikailag csak a szükség által összekovácsolt nép, amely életben maradása érdekében még inkább rá volt késztetve a nagy folyók termékenyítő áradására, nem vándorolhatott el több ezer kilométerre a szélrózsa minden irányában, egész egyszerűen a lehetőségek és kellő mobilitás hiányában. Nem utalnak ilyen mozgásra az írott források sem (vagy amennyiben igen, csekély mértéke miatt csak szűkszavúan). A világ szinte minden jelentős országában végeztek már a sumérokkal kapcsolatban kutatásokat. Mint keresztény magyar ember, nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a földgolyót keresztül-kasul átfonná a népünk iránt érzett gyűlölet. Ilyen tendencia létezik a hozzánk közei területeken, de hogy tőlünk távol élő, velünk kapcsolatban nem lévő komoly kutatók szemét bántaná a magyarok egyébként nem létező történeti felsőbbrendűsége, hadd mondjam ki, közönséges hazugságnak tartom. Mint magyar ember szégyellem magam más népek becsületes szándékú képviselői előtt az ilyen kijelentésekért.A hun-kun azonosítás történeti, nyelvészeti és kronológiai okokból olyan nehézségekbe esik, amit szakszerű, minden elemében kételkedő és kritikus vizsgálattal sem lehet feloldani. Nincs módom a köztes 1500 év történetét egy hozzászólás keretében ismertetni: helyette tudom ajánlani ( és nem kizárólagos érvényűnek láttatni) Vásáry István: A régi Belső-Ázsia története című hiánypótló művét. Annyit mindenesetre leszögeznék: a kínai források hiungnunak nevezték a tőlük északra élő népcsoportot, így nem vehették át tőlük a teljesen más alakú han nevet, amely tipikus, egy magánhangzóból álló kínai közszó. A jászok eredetével kapcsolatos fejtegetéseit nem tudták eloszlatni abbéli kételyeimet, hogy egy mondai jellegű bibliai párhuzamról van szó. Ha az oklevelekben filiszteus származásról esik szó, annak csak akkor lehetnek valós alapjai, ha a néphagyomány és/vagy valamilyen írásos emlék rögzítette azt. Ez alapján kérdem én: ha ezek túléltek majd 2500 éves, sorozatos vándorlásokkal teli korszakot, hogyan tűnhettek el maradéktalanul a hátralévő „rövidke” 600 év alatt? Semmi nyoma nincs ma a jász néphagyományban „filiszteus eredetnek”, ahogy a középkorinál régebbi, ilyen jellegű tárgyi emlékek sem léteznek. Alábbi hozzászólásom talán világossá tette, hogy ellene vagyok mindenfajta sumér-magyar azonosításnak, valamint csak részben értelmezem folyamatosnak a hun és a magyar nép közti történelmi kapcsolatot. Egyetértünk abban, hogy egyetlen nép sem alkothatja meg utólag a saját történelmét. Abban is egyetértünk (remélem), hogy mindenféle „magyarkodás” helyett történetkutatói módszerekre van szükség a megismeréshez. Ezek legfontosabbika a forráskritika: minden szempontból megvizsgálni és a végső bizonyosságig kételkedni mindenfajta előkerült adatban. Ez nem „finnugrász” mákony: mivel nem vezetnek előítéletek és indulatok, az eddigi szakszerű kutatás eredményeihez is kételkedve állok hozzá. Tapasztalatból látom, hogy a „sumér tábor” vélekedéseit az a törekvés hajtja, amely mindenáron nagyobbítani akarja a magyarság érdemeit, legtöbbször nem az eszükre, hanem a szívükre hallgatva. A tudomány azonban utóbbira nem építhet: észérvek helyett elképzelhető, hova vezetne, ha mondjuk egy laboratóriumban úgy döntenének, mától gőzgépekkel hajtják a berendezést, mert az öreganyámék házában olyan szépen füstölt. Tegyék a szívükre a kezüket és mondják meg: soha egy fikarcnyi kételkedés nem merült fel Önökben? Nem próbálták a kételkedést úgy elfojtani, hogy indulatosabban próbáltak teret adni az érveiknek? A könyökünkön jön ki a dáko-román elmélet minden tétele. Vannak olyan népek, akik futószalagon gyártják a hagymázas marhaságaikat. Arra legyünk büszkék, hogy az ő szintjükre süllyedünk? Menjünk le alfába, azután ordibáljunk egymásnak a mellünket döngetve? Emberek, vezet ez valahová? Egy olyan gazdag történelemmel rendelkező népnek, mint a magyar, kell e még bármit is a múltból bizonyítania? Épp tegnap hallottam a televízióban, hogy egy zseniális bukaresti „hadtörténész” „kiderítette” Szent István királyunkról, hogy román volt. Erre én most mit mondjak? Ne pampogjál, kishaver, mert az izmaim ereiben olyan sumér vér folyik, hogy padlót fogsz tőle? Nagybecsű tanítómesterem, a keresztény Biblia szerint a szelídeké a mennyek országa: aki erősnek hiszi magát, az hullik el legelőször, aki nem mások ellen áskálódik, egy világot nyerhet vele. Nem ártana elgondolkodni ezen, mielőtt még végleg elveszítenénk a józanságunkat ebben a fogvicsorgató világban.
|
|
|
|
| Tóth Imre |
2004.08.01 – 17:13 |
|
|
| Kedves Tóth Péter! Írja ki nyugodtan a nevemet, ha az én hozzászólásommal foglakozik, nem fogok haragudni érte! Biztosíthatom önt, szavaimnak nem tulajdonítok földön túli jelentőséget, és nem tekintem mások véleményét „semmit nem érő ostobaságoknak”! A hun ugyanaz a nép, mint a kun! Írásban legtöbbször „chunok”, és időben először hunoknak, később (a magyar államalapítás után) kunoknak nevezték őket. Előfordul a k-h felcserélődése (oda-vissza) több népnél is, ugyanilyenek voltak pl., a dahák, dáhok, akiket ma dákokként szokás emlegetni, korabeli leírásokban dáchok, a középkorban a magyar nyelvben tahók, persze nem a pejoratív értelemben! (Én még találkoztam nyírségi tahókkal, kb. 20 évvel ezelőtt.) A hunok őshazája, mint írtam Baktria és Szogdia volt, (ott említik név szerint először őket, Kr.e. 700 körül,) onnan vándoroltak el, először az őshazájuktól északra fekvő sztyeppei területekre, majd onnan a Krisztus születése előtti időkben keletre, azt követően pedig nyugati irányba. (Voltak India felé távozó csoportjaik is, de ez most nem tartozik ide.) A keletre költöző hunok egyik domináns csoportja volt az, amelyiket a kínaiak hanoknak neveztek, és akik Kr.e. 206-ban, Kínában császári dinasztiát alapítottak. Ezekről a kínaiak tudják, (és minden jó szándékú kutató is elismeri,) hogy hunok voltak. Ezek azonban mindörökre Kínában maradtak, amint már írtam, beolvadtak. Akik később, egészen pontosan Kr.u. 373-ban (nem 375-ben!) hun néven, az általuk létrehozott népszövetség vezető csoportjaként a Kárpát-medencébe érkeztek, azok a Kr.u. 300 körülig Baktriában maradó, és a tőlük északra lakó sztyeppei szkíta hunok voltak. Semmi közük tehát a kínaiakhoz! Atilla, majd később Árpád honfoglalása után is maradtak azonban hunok a Kárpát-medencétől keletre is, és az is közismert, hogy Atilla halála után sokan „visszamentek Szkítiába”! (ld. Kézai.) Ezek a keleten maradtak lettek az államalapítás után a „pogány hiten maradt” kunok, (de a latin betűs írásokban még mindig chunok!), akik egészen a tatárjárásig több hullámban kéredzkedtek be az országba, éppen rokonságukra hivatkozva! Hasonló az úgynevezett „avarok” története, őket tartották sokáig történészeink a szintén Kína környékén élt zsuan-zsuanok utódainak, erről is bebizonyosodott, hogy teljesen alaptalan feltételezés, azóta csend van róla. Ami a jászoknak filiszteusként való meghatározását illeti, egyszerű logikával belátható, hogy ha ezt már Kr.u. 1350 körüli oklevelek említik, akkor ezt nem lehetett Kr.u. 1500-ban kitalálni! A filiszteusként való meghatározás nem egy-két, hanem számtalan esetben, máig meglévő oklevelekkel igazolható, egészen 1741-ig, amikor Mária Terézia betiltotta ezt. Horváth István pl., hetet idéz ezek közül „Rajzolatok a magyar nemzet legrégiebb történetéből” című könyvében. Történelmünk meghamisításának egyik legfontosabb eszköze volt, hogy a magyarság főbb összetevő elemei, a Kr.e. 5000 táján letelepedett őstelepes földművesek, a székelyek, jászok, palócok, matyók, tahók, besenyők, korai „szkíta”-szabirok eredetéről elterelték a figyelmet azzal, hogy csak a honfoglaláskor bejött népelemeket (hunok és szabirok) tekintették magyarnak, sőt, még ezek közül is lehagyták a szabirokat! (Ennek az elterelő hadműveletnek a része a honfoglaló hét törzs sulykolása is, azt az érzetet keltve, hogy ezzel az összes magyar felsoroltatott! De még ha elfogadnánk is azt, hogy itt a honfoglalás előtt nem magyarok, hanem szlávok, vagy bármilyen más népek éltek, akikre Árpádék rátelepültek, velük elkeveredtek, akkor is őseinknek kellene tekinteni őket is, és kutatnunk kellene az ő múltjukat is!) Egy Badiny Jós Ferencről szóló írást olvastam kb. 2 hónapja, ha jól emlékszem a jobbik.hu-n. Ebben a professzor bemutatott egy nemzetközi tudóscsoport által összeállított 350 oldalas könyvet, amelynek szerzői pl., azt írják: a székelyek Kr.e. 1200 körül költöztek vissza(!) a Kárpát-medencébe! Én úgy gondolom, a jászok is valamikor akkortájt jöttek, és szintén délről! Hasonlóképpen biztos vagyok abban is, hogy a palócok is itt voltak már a római időkben, ózokként szerepelnek a korabeli térképeken, a Garam völgyében. Nagyon nagy jelentőségű dolog lenne, ha a jászok eredetéről, IGAZI történetéről valóban többet tudhatnánk. Én ezt vártam a közelmúltban megjelent írástól, de csalódnom kellett. Üdvözlettel: Tóth Imre |
|
|
|
| Tóth Péter |
2004.07.31 – 03:36 |
|
|
| Tisztelettel jelentkeznék vitapartnernek…
“Teljes tévedés aztán a kunoknak Kínából, vagy Kína melletti területekről való eredeztetése is, hiszen nyilvánvaló, hogy akik oda mentek, sohasem jöttek ide!” “A hunok (…) innen vándoroltak el, északra, (a sztyeppére,) majd onnan előbb keletre, majd nyugatra.” Bár ahogy olvasom, az üzenet írója önmagáva szemben sem igazán konzekvens… Tehát a kunok ide onnan nem jöhettek, a hunok viszont igen. Lehet, hogy, ezekhez a kombinációkhoz én vagyok túl buta, de jelentem, nem értem… “Nem az igazi tehát ez sem, de ha egyszer sikerül végre az igazi történelmünket kideríteni, ebből az írásból is kerül bele néhány mondat” Tiszteletreméltó önbizalom. Anélkül azonban, hogy utalnék a szerzőre, külön kérném: mielőtt még önjelölt őstörténésznek hinnénk magunkat, ne tulajdonítsunk szavainknak földöntúli jelentőséget, mert még könnyen abba a hibába esünk, hogy a más véleményét semmit nem érő ostobaságnak gondoljuk a mienkhez képest. Több alázatot! “Az is igaz, más szempontból ezek közül soknak az idézése feleslegesnek mondható, hiszen pl., ha már kimutatta, hogy 1350 körüli oklevelekben szerepel a jászoknak filiszteusként való azonosítása…” Na és akkor az érdemi vitáról: nem ismerem a konkrét oklevelet, tudományos alapokon maradva merem remélni, hogy nem időszámításunk előtt 1350-ről van szó, de ha a jászokat valóban filiszteusnak nevezi a szóbanforgó iromány, az könnyen betudható egy egyszerű bibliai analógiának, ami a vallási kellékekkel átszőtt életet élő középkori emberek világában egyáltalán nem megcsodálkozni való dolog. |
|
|
|
| Lakatos Péter |
2004.07.30 – 22:39 |
|
|
| élem,www.kitalaltkozepkor.hu/okortortenet.php—-(…) most már megjelenik 🙂 | |
|
|
| Lakatos Péter |
2004.07.30 – 22:38 |
|
|
| Az alábbi oldalon az egyik meghivatkozott weboldal nem található.
http://www.kitalaltkozepko(…) |
|
|
|
| Mesterházy Zsolt |
2004.07.29 – 20:49 |
|
|
| Daghda – Takta? Megnézzük… |
|
|
|
| Tóth Imre |
2004.07.29 – 20:24 |
|
|
| Hát, kénytelen vagyok már megint közzétenni a véleményemet, de remélem ezúttal lesznek vitapartnerek is!
Jászkunok Gyárfás István: A jász-kunok története Megint egy újabb írás, melynek megjelenése örömteli számunkra, hiszen igazi múltunk felderítésén fáradozik. A cím ugyan gyanús, hiszen a jászokat és a kunokat történelmileg együtt emlegetni nem igazán szerencsés dolog, összevonásukat csak az indokolja, hogy a késői kunok is a jászok területére települtek le. A jászok sokkal korábbi elemei a magyarságnak, már a rómaiak előtti időben itt voltak! Mégis, az írás újabb előrelépésnek tekinthető, mert rengeteg olyan forrást idéz, amelyek nem közismertek! Az is igaz, más szempontból ezek közül soknak az idézése feleslegesnek mondható, hiszen pl., ha már kimutatta, hogy 1350 körüli oklevelekben szerepel a jászoknak filiszteusként való azonosítása, akkor fölösleges leírni, hogy a XVII.-XVIII. században, X és Y szerint ez egy 1500-as években kitalált, német szóból eredő téves fordítás lenne, mert hát ugye, ez ezek után már nem állja meg a helyét! (A jász ugyanis tényleg filiszteus!) Teljes tévedés aztán a kunoknak Kínából, vagy Kína melletti területekről való eredeztetése is, hiszen nyilvánvaló, hogy akik oda mentek, sohasem jöttek ide! A hunok őshazája Baktria és Szogdia, egyes törzseik korábban Kassu, Kasszu, Kus néven a Zagrosz hegység környékén éltek, (Lurisztán) és később innen vándoroltak el, északra, (a sztyeppére,) majd onnan előbb keletre, majd nyugatra. De a keletiek keleten, a nyugatiak nyugaton maradtak, lassanként pusztultak, vagy beolvadtak, de vissza sose tértek! Ugyanez a helyzet az avarnak mondott népekkel is, ezért is alaptalan a Kárpát-medencei avarnak mondott nép azonosítása a Kína melletti zsuan-zsuanokkal! Aztán a jász-kunok történetében itt is egy hatalmas űr található, hiszen az így-úgy azonosított jazigok csak majdnem ezer év múlva kerülnek elő, már jászkun néven. Nem az igazi tehát ez sem, de ha egyszer sikerül végre az igazi történelmünket kideríteni, ebből az írásból is kerül bele néhány mondat! Több sajnos nem. |
|
|
|
| Tóth Imre |
2004.07.26 – 20:44 |
|
|
| Kicsit megkésett, (másrészt éppen aktuális) gondolatok Mesterházy Zsolt: Miért nem indoeurópaiak a kelták? c. írásához
1.o. 11.o. Másutt: (ha már legutóbb a szófejtéseknél tartottunk…) „BELTENE – BÁL-(EN)TEN – …nem lehet más, mint a húsvéti öntözés istene, egy tipikusan „fálikus” jelkép, a „Valentin-Day” meg az öntözés napja.” – Na, és az nem lehet, hogy a BALATON-nak is köze van ehhez? Turuská – Taurisk – Torockó? Még csak annyit, ajánlom a hozzászólóknak a honlapon megjelenő írások elolvasását! |
|
|
|
| Tóth Imre |
2004.07.24 – 16:07 |
|
|
| Kedves Reasvius! A parti gallokat természetesen komolyan gondoltam, bár tudom, hogy tévedhetek én is, és Práczki István is. Önnek természetesen igaza van, ha az ilyen kijelentéseket fenntartással, kétkedéssel fogadja, bár ilyen fenntartással fogadnák honfitársaink a minden alapot nélkülöző „finnugor őstörténet”, és a „hipotetikus finnugor ősnyelv” meséjét is! Ebben az esetben nagyon hamar rájönnének, hogy amit az iskolákban tanítottak nekik „történelem” és „a magyar nyelv eredete” címen, annak a fele sem igaz! Sajnos, az emberek a normálisnak mondható mértéken túl ragaszkodnak az iskolákban megtanultakhoz, és sokszor még az eléjük tárt bizonyítékoknak sem hisznek. Ilyen tanmese pl. az, hogy a piramisok a fáraók temetkezési helyei voltak. Minden Egyiptomról szóló filmben, mind a mai napig ezt mondják, a történelem tankönyvek ezt írják, holott soha, egyetlen piramisban sem találtak egyetlen fáraót sem! Sőt! A fáraók legtöbbjét megtalálták a valódi temetkezési helyükön, pl. a „Királyok völgyében”. De amint látszik, a tények nem nagyon zavarják az embereket! Ha Ön elhiszi, hogy a magyar nyelv finnugor eredetű, minden kultúrával kapcsolatos szavát másoktól vette át, és hogy más nyelvekhez hasonlóan néhány évszázad alatt, rendszeresen és teljesen megváltozik, akkor joggal tartja hihetetlennek, hogy mondjuk Nyugat-Európában egy földrajzi, vagy népnév magyarul értelmezhető legyen! Nyelvünk története azonban egészen más, többek között erről szól itt ez a honlap is, és ezt igyekeznek sokan megértetni velünk már nagyon régen! Hogy csak egyet említsek ezek közül; ajánlom figyelmébe Varga Csaba írásait, különösen a „Kőkor élő nyelve” címűt, ebből megtudhatja, mitől parti gall a portugál! De addig is, megpróbálom a saját szavaimmal, röviden összefoglalni a lényeget! Ma már általánosan elfogadott nézet az, hogy az emberiséget kb. 12-14 ezer évvel ezelőtt érte valamilyen katasztrófa, (talán a vízözön), aminek következtében az emberek létszáma rendkívüli módon lecsökkent, és az addigi kultúra, (amelynek vannak kimutatott nyomai!) gyakorlatilag elpusztult. A kis létszámú túlélő emberiség ősemberi szintről volt kénytelen újrakezdeni a civilizáció felépítését. Ahogy a Biblia is írja, „kezdetben minden ember egy nyelvet beszél vala”, és ez bizony, bármilyen hihetetlen, a mai nyelvek közül a magyarhoz hasonlított leginkább! Ennek részletes bizonyítására itt nincs hely, (ott van Varga Csaba könyvében,) de azt el kell, hogy mondjam, hogy a legősibbnek elismert és írott emlékeket hátrahagyó nyelv a sumér volt, melynek a magyarral való rokonsága minden pártatlan vizsgálódó számára egyértelmű, és bizonyított! Itt megint ajánlhatnék számtalan szerzőt, (ha kell, szívesen megteszem,) de most csak arra hívnám fel a figyelmét, hogy nem kimondottan csak magyarokról van szó, se szeri, se száma azoknak a külföldi szaktekintélyeknek, akik ugyanezt állítják! Róluk pedig nem lehet azt állítani, hogy „magyarkodnak”! Nos, hogy Götz László szavaival éljek; régészeti leletekkel pontosan kimutatható, hogy ez a sumér kultúra, és a sumér eredetű nép hogyan terjedt a vízbe dobott kő hullámaihoz hasonlóan a szélrózsa minden irányába! Kr.e. 6000 körül érték el Kis-Ázsia nyugati végét, és kb. Kr.e. 5000 körül a Kárpát-medencét! Gordon Childe írta, hogy az újkőkorban már egy egységes kultúrájú és nyelvű(!) nép élt a Kárpát-medence – Mezopotámia – Kréta háromszögben! Később ezt a kultúrát folyamatosan támadások érték déli és keleti irányból, ezért ezek a népek fokozatosan nyugatra és északra húzódtak. Ezek voltak többek között a szkíta népek, akik a sztyeppei övezetet foglalták el, majd ott terjeszkedni kezdtek keletre és nyugatra. Itt, a Kárpát-medencében rokonokra leltek, amint pl. a Tárihi Üngürüsz is írja, Atilla hunjai itt magyarul beszélő népet találtak! A szkíta népek egy része tovább vándorolt nyugat felé, ilyenek pl. az ibérek (Spanyolország!) és a kelták, (Írország) akikről Strabo azt írta: „A celták és ibérek celtascytháknak neveztetnek.” Bizony, a kelták és az ibérek is a magyarhoz hasonló nyelvet beszéltek, de ez ezek után nem is csoda. Ezek a nyugatra költözők aztán elkeveredtek az indoeurópai népek őseivel, és a nyelvük is fokozatosan megváltozott. De mind a mai napig ki lehet mutatni a magyar réteget szinte minden nyugat-európai nyelvben, érdemes elolvasni pl. itt a honlapon Timaru Kast Sándor kelta nyelvről, és Varga Csaba latin nyelvről írott írásait! Nagyon fontos még, hogy a magyar nyelv ú.n. gyök rendszerre épül, ezt rögzítette az elhallgatott Czuczor-Fogarasi féle gyökszótár. Ezt a tényt is igyekeznek nyelvészeink mindenféle körmönfont módszerekkel eltagadni, de ettől még tény marad. (Pl. a gyök fogalmát más nyelvtani egységre használják, majd kijelentik, hogy ez a gyök nem is gyök.) Szóval itt van példának a sokat emlegetett k-r gyökünk, mely alapvetően kör értelmű. Ebből a gyökből képződtek pl. a körbe, körzet, környezet, karika, karám, kerek, kering, kerül, stb., stb., (legalább 200 ilyen szavunk van), mindegyikben megtalálható a k-r, és mindegyik a körre asszociál. Ez megvan a sumérben is, ott még g-r, de az is látszik, hogy a mai magyar is használja még ezt is: gurul, guriga, görbe, stb. A lényeg az, hogy emiatt a gyökrendszer miatt nyelvünk rendkívül állandó, mert ahhoz, hogy pl. a kör szavunkat el tudjuk felejteni, még másik 200-at is el kellene egyúttal felejtenünk! Ez meg ugye, lehetetlen! Ha valaki komolyan össze akarja hasonlítani a sumért a magyarral, akkor ezeket a gyököket kell ott is keresni! Az indoeurópai nyelvek viszont nem ilyen rendszerűek, valóban gyorsan és sokat változnak. De a rájuk érvényes szabályok az előbbiek miatt a mi nyelvünkre nem érvényesek, nem fogadhatjuk el tehát azt a nyelvészeink által hangoztatott érvet, hogy a köztünk levő 5000 év kizárja a hasonlóság, vagy azonosság lehetőségét! (Ezért nem is kell ugye vizsgálni…) Összegezve tehát, ha a magyarhoz közeli nyelv terjedt el valamikor szerte Európában, (és nyilván nem a mai magyarról van szó,) akkor joggal próbáljuk meg a régi földrajzi és népneveket a magyarból értelmezni! Práczki Istvánnak egyébként több szófejtésével magam sem értek egyet, de meg kell adni mindenkinek a tévedés jogát is, és azt is állítom, hogy nagyon sok esetben neki van igaza! Ha már így „összejöttünk”, szabad megtudnom mit jelent a Reasvius? Üdvözlettel: Tóth Imre |
|
|
|
| Reasvius |
2004.07.24 – 13:13 |
|
|
| “Még néhány apró megjegyzés: A szerzők nem tudták megfejteni a portugálok eredetét. Szerintem egyszerű, bár nem én jöttem rá, hanem Práczki István. Szerinte a portugálok: parti gallok! A gall nem szorul magyarázatra, a portu-, port-, pedig ugyanazt jelenti a portugál nyelvben, mint a magyarban: part, parti! Ha már itt tartunk, megjegyzendő, hogy a gall ugyanaz, mint a gál, mely szó a sumérban is megvan, mint pl. gal-lu, ami annyit tesz: nagy ember, király. Ez a későbbi magyarban kál formában maradt fenn, a lu hátra került, így lett belőle kálló! (De ez már egy másik történet.)”
Nem akarok senkit megbántani, de van itt valaki aki ezt tényleg komolyan gondolja (vagy elhiszi) ?? Engem ez az Opus Live is life című dalának a “levelet kaptam life” mondatára emlékeztet… |
|
|
|
| TI |
2004.07.23 – 21:10 |
|
|
| Rendben | |
|
|
| MZs |
2004.07.23 – 08:51 |
|
|
| Megfogalmazom másképpen: Az indexen is elkezdték az írás taglalását. Talán jobb lenne, ha itt beszélgetnénk róla (és nem ott). |
|
|
|