Vettem magamnak a fáradtságot, és elolvastam az ön által javasolt cikket, és a könyvet is.
Arra a következtetésre jutottam, hogy a “megfejtettük a piromasik titkát” felkiáltással még várnunk kellene egy picit.
Nem szeretem azt a szót használni valamire, hogy lehetetlen, de a vízzel való elárasztáshoz víz kell. Az pedig a kérdéses helyen nincs. Legalábbis nem abban a formájában, ahogy az kellene.
Mélyrehatóan nem szeretném indokolni a probléma mibenlétét, hiszen itt főleg humán beállítottságú hozzászólók vannak, (nem pejoratíve értem) , akiket a műszaki problémák nem érdekelnek. Nem is lenne célszerű feszegetni.
Annyit azonban leszögezhetünk, hogy a fent említett építkezés költségesebb, illetve nagyobb számú embert igénylő feladat, mint az egyszerű cipekedés.

ez se kutya:

kutya:

http://www.168ora.hu/artic(…)

piramisrejtély

SÖRÖS ISTVÁN A LEBEGŐ KÖVEKRŐL

2004/2 – Kultúra

Sztankay Ádám

Vízben álló piramisok, lebegő kövek című könyvében Sörös István újszerű magyarázatát adja az egyiptomi piramisok építési technológiájának. Elméletét örvendezve fogadta a média, és a tudományos szaktekintélyek közül is van, aki nagyra tartotta a publikációt. Mégis két évnek kellett eltelnie, hogy végre a Műszaki Egyetemen beszélhessen elképzeléseiről. A hallgatóság többsége ovációval ünnepelte. A felfedező elképzeléseit a tudóstársadalom egyelőre negligálja.

Cikkekből tudható: ön felfedező, geodéta, vitorlázó és villanyszerelő. A balatonalmádi újság méltatásából pedig kiderül: egykor a Budatavi KTSZ asztalosműhelyét vezette. Voltaképpen mi a végzettsége?

– A szakközépiskolában villanyszerelést tanultam, a székesfehérvári főiskolán lettem okleveles geodéta. Pillanatnyilag teherautók átalakításával foglalkozom. Manuális ember vagyok, jó érzékkel mindenféle technológiához.

Családi örökség?

– Nem. Szüleim az ötvenes években “szakmanélküliként” mentek Kecskemétről a fellendülő Dunaújvárosba. Aztán korán elváltak, s én pár évre nevelőintézetbe kerültem. Jó volt, segített kiteljesednem: sokat barkácsoltunk, szereltünk, szakmunkákkal ismerkedtem.

A történelem érdekelte?

– Ma sem foglalkoztat igazán. Műszaki ember vagyok.

Sörös István: Két nap alatt
rájöttem a megoldásra
Hogyan lett geodéta?

– A nővérem barátja keltette fel az érdeklődésemet. Nem bántam meg a választást. Összetett szakma. Érteni kell a bonyolult műszerekhez, a terepjáró vezetéséhez. Tudni kell tájékozódni, rendet vágni a bozótosban. Akár a legtöbb geodéta, én is megtanultam térkép nélkül, felülről látni a világot. Bárhol könnyen eligazodom. A Budapesti Geodéziai Intézetnél kezdtem a szakmát, dolgoztam nagy veszprémi építkezéseken. Középvezetői szintig jutottam.

Miért váltott?

– A nyolcvanas években a műszaki értelmiség presztízse a segédmunkások szintjére süllyedt. Így esett, hogy néhány kanyar után Felsőörsön építettem házat, műhelyt, és végleg “maszekolásra” adtam a fejem. Bármit vállalok: építészettől a gépészetig.

A “piramisok titkát” is rendelésre fejtette meg?

– Évtizedek óta izgatott: hogyan épülhettek. Sokszor kerültek kezembe olyan könyvek, amelyek a témával foglalkoztak. A létező elméleteket – gyakorlatias eszemmel – marhaságoknak tartottam. Tonnás köveket rámpákon taszigálni: ez éppen olyan képtelenség, mint az űrlények közreműködése. Amikor aztán 1999 karácsonyán a feleségem ajándékba kapta anyósomtól a Barangolások a titkok birodalmában című könyvet – amelyben szintén a piramisok rámpás építési technikáját ecsetelték -, igazán indulatba jöttem. Eldöntöttem, utánajárok az igazságnak. Nem akartam, hogy hülyén haljunk meg.

Csomagolt, és irány Egyiptom?

– Nem. Megkértem az asszonyt: hozzon haza minden vonatkozó könyvet az iskolából, ahol dolgozik. Úgy is lett. Én meg két nap alatt rájöttem a megoldásra.

Pár ezren már próbálkoztak ezzel. Mit csinált másként?

– Megfogadtam: egyetlen mondatot sem olvasok el, csak a képekre koncentrálok. A látvány alapján kezdett tisztán kirajzolódni, hogy a történetben a víz a “hunyó”. Előbb egy zsilipet fedeztem fel a piramisok körül, majd eltöprengtem az építmények tökéletes vízszintezésén. Aztán ott volt az 1954-ben megtalált napbárka, amelyről a történészek azt mondják: a fáraó holttestét szállította. A látottak alapján számomra egyértelmű volt: inkább úszódaru az. Néztem a képeket, és egyszerre minden kézenfekvőnek tűnt.

Hiszem: lapunk olvasói is követni tudnák.

– Az óriási építkezések mind a Nílus mentén folytak, nem sivatagban. Akkoriban szubtrópusi volt az éghajlat. A folyó hatalmas folyamként hömpölygött. Az építőanyag a Níluson érkezett, zsiliprendszeren át jutott az építkezésig.
A munkaterületet vízzáró falrendszer vette körül, amelyet vízzel töltöttek fel – ennek nyomai ma is láthatók az összes hasonló ókori építmény körül. Az épülő falakon belül is medencét hoztak létre. A vízben aztán könnyű, “bólogató” technikára alkalmas úszódarukkal mozgatták, emelték helyükre a köveket. A piramis falain belüli hajókat, ahogy szűkült a gúla, egyszerűen lebontották. A darabokat kötélen lecsúsztatták az épület oldalfalain. Kötélnyomokat ma is találni, kötéldarabokat pedig a Kairói Múzeum is őriz.

A “halottkultusz” elmélete szerint a piramisoknak százezrek munkájával kellett épülniük, az elhunyt nagyobb dicsőségére.

– Ki termelte közben az élelmet, ki védte a birodalmat, ki szolgálta a papi arisztokráciát? Az ókori emberek nem gondolkodtak ésszerűtlenül: az építkezés során olyan technológiát alkalmaztak, amely nem terhelte feleslegesen a társadalmat. Szerintem ráadásul a piramisok többfunkciós épületek: szolgálhattak kultuszt is, de praktikus szerepükben navigációs pontok voltak. Az elsőként megépült ókori neve: Kheopsz a horizonton. Horizontot a tengeren láthatunk. Felteszem tehát: a mai Nílus-delta tengeröböl volt, a három gízai piramis észak-déli irányt jelölt a főváros, Memphis felé, hogy a hajósok könnyen betaláljanak a torkolatba.

Mit tesz az ember, amikor megfejt egy évezredes a titkot?

– Elfogja a beszédkényszer. Éppen átnézett hozzánk egy barátom. Elkezdtem tömni a fejét. Először nem is értette, miről van szó, aztán felkiáltott: “Úristen, megőrültél!” Ám neki köszönhetem, hogy egy hónappal később már Egyiptomban voltunk. A helyszínen rábukkantam minden olyan nyomra, ókori műtárgyakra, amelyek a fotókon ugyan nem látszottak, de tudtam: ha elméletem igaz, akkor ott kell lenniük.

Már angolul és németül is olvasható munkája, amelyben meggyőző részletességgel fejti ki elméletét. Az előszóban Vitray Tamás azt írja: a megoldhatatlannak látszó probléma pofonegyszerű, s az igazi csoda az ember, aki rájött a megoldásra. Önt a piramisok tervezőihez, kivitelezőihez hasonlítja. Különös viszont: könyve két éve jelent meg, azonban csak a minap tartott előadást a Műszaki Egyetem – mellesleg a televízióból is ismert – nagy előadójában.

– Körülményes volt bejutni: professzoroknak van fenntartva a hely.

De hát mégiscsak világszenzációról van szó.

– Elméletem akkor lehetne szenzáció, ha a legfelkészültebb és elismertebb műszaki szaktekintélyek reflektálnának rá. Ezt gondolta a tavaszszal elhunyt egyiptológus- professzor, Kákosy László is. Ő egyébként korábbi munkáiban hipotetikus magyarázatként leírta a piramisépítés rámpás technikáját, de azt is megemlítette: különös, hogy a munkásokat “hajós szakszavakkal” nevezték el, például evezősöknek. Ám maga sem talált erre magyarázatot. Amikor találkoztunk, azt mondta: elméletem figyelemre méltó, ám igazamat nem történészek, hanem műszakiak bizonyíthatnák.

Mi az akadálya?

– Ginsztler János, a Mérnöki Továbbképző Intézet vezetője is jó véleménnyel volt a munkámról. Segített eljuttatni a könyvet az illetékesekhez. Két éve nem kapok rá érdemi választ. Annyit üzentek: jobb nekem, ha nem foglalkoznak a kérdéssel.

Egyetemi előadása sem változtatott a helyzeten?

– A hallgatók körében nagy sikert arattam. Ám a végén felállt egy úr – később tudtam meg, hogy az ókori tanszék vezetője -, és próbált kioktatni: semmiképpen sem lehet igazam. A közönség lehurrogta. Másnap azonban felhívtak az Építészkamarától, és lemondták korábbi meghívásomat. Ésszerű magyarázatot nem adtak.

Elmélete mégis terjed. Ha sületlenség, akkor okosabb lenne hivatalosan cáfolni. Sejti, miért negligálják inkább?

– A helyzet irracionális. Elméletem ugyanis nem sérti senki szellemi munkáját, hiszen az egyéb elképzelések nem szerzőkhöz köthetők. Archeológusok hipotézisein alapulnak. A probléma műszakilag átgondolt felvetését tulajdonképpen az oktatásban is tradicionálisan elkerülik. Az emberek többsége az általános iskola ötödik osztályában találkozik először és utoljára a meseszerűen előadott témával: rabszolgák húzták-vonták a tonnás köveket, heroikus erőfeszítéssel. A Műszaki Egyetemen építészek hallgatnak még erről valamennyit, hasonlóan elemista szinten. Építőmérnök-hallgatók viszont – akik számára nyilvánvaló lenne, hogy a legendák ellentétben vannak a technológiai folyamatok évezredes törvényszerűségeivel – tanulmányaik során nem találkoznak a kérdéssel. Azt gondolom: most, amikor valakinek eszébe jutott komolyan felvetni a problémát, és sikerült előállnia a magyarázattal, a szimpla irigység is működésbe lépett.

Tény, ha igaza van, sokak hiúságát sértheti. Szakmák jeleseinek kellene belátniuk: széles tudásuk ellenére olykor badarságokat beszéltek.

– Nagyon erős jellem kell ehhez – mondta ezzel kapcsolatban Jankovics Marcell, aki pártolja a teóriámat.

Sikere az “országimázsnak” is jót tenne. Politikusoknál nem kopogtatott?

– Többeknek küldtem könyvet. Egy volt, aki legalább megköszönte.

Megeshet: önt sikerrel tartják taccsvonalon kívül. Aztán, ha eljön az ideje, felfedezésével “felkent” tudós áll majd elő sajátjaként.

– Próbálom ezt kivédeni, ám azért megeshet.

Azt hallom, mégsem nyugszik: újabb ősi rejtélyeket próbál megfejteni.

– Feltételezve a vízfelhasználást az ókori építkezésekben, számos régi titokra fény derülhet. Sok monolitikus építménynél alkalmazhattak hasonló technológiát. Gondoljunk csak Stonehenge óriás köveire. Igyekszem kikombinálni, hogy egy-egy esetben hogyan csinálták pontosan.

A tudósvilágot talán egyik megoldás sem érdekli majd.

– Nem az számít.

Lényeg, hogy ne haljon meg hülyén?

– Szép cél az egy embernek.

Sörös István olyan megrázóan elképzelhetetlennek tartotta azt, hogy a piramisokat irdatlan méretű rámpákon többtonnás köveket izzadságosan húzó emberhangyák százezrei építették, hogy viszonylag rövid idő, körülbelül két év alatt sikerült megfejtenie egy évezredes titkot. Kifinomult tudású egyiptomi mérnökök vízzel elárasztott építési területen, zsiliprendszert használva, kifejezetten erre kiképzett, bárkaformájú, ún. bólogató úszódarukkal sokkal egyszerűbben és gyorsabban emelték a falakat, mint azt korábban gondoltuk.

Varga Csabát nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a modern ABC hordozójává – és ekképpen betűvé – váló jelek némelyike rendre feltűnik a neves őskori barlangok rajzain, s két év megfeszített munkájával kimutatta, hogy a grafikai teljesítményként sem utolsó jelkészlet mintegy harmincezer éves. (Mellesleg azt is bebizonyította, hogy Lascaux és néhány másik barlang hemzseg a húszas számrendszerben rögzített számoktól). Az ős-ABC útvonala a leletanyag segítségével követhető, s a korai kultúrák történetének számtalan kérdését helyezi némiképp más fénytörésbe.

Nyugodtan mondhatjuk: két világszenzációról beszélünk. Olyan áttörésekről a távoli múlt kutatásában és megismerésében, amelyekhez nem volt szükség új feltárásokra, fordulópontot jelentő leletek előkerülésére. Mindössze közismert és tárgyi valóságában mindenki szeme előtt lévő elemi információk újszerű csoportosítására. Két, nagyjából azonos korú honfitársunk fürge agyára és konok kitartására.

Ahhoz, hogy Sörös István felismerje, a víz kulcsszerephez jutott a piramisépítkezéseken, a szintezés iránt érzékeny geodétának kellett lennie. Ettől a pillanattól fogva már elég volt vízmérnöki műtárgyként azonosítani a Nílus-menti jellegzetes építészeti együtteseket, egyenként felismerve a zsilipcsatorna, a vízzáró-és támfalak, az áteresztő kapuk, az alagutak funkcióit. Építőmesteri és – felsőörsi lévén – vitorlázó múltja kellett hozzá, hogy a Kheopsz-piramis melletti lezárt dokkban talált és frissen rekonstruált ún. Napbárkában “meglássa” a 44 méter hosszú építő célgépet, amely játszi könnyedséggel emelte be a helyére a többtonnás kődarabokat. Mi kellett még? Az anyagok, a formák és a környezetet alakító erők, a víz és a szél iránti megkülönböztetett figyelem.

Varga Csabát az animációs szakembernek az alakok mögött mozgást, a rögzített tárgyban a belefagyott teremtő erőt kereső kíváncsisága hajtotta előre, hogy a grafikai felszín mögött összefüggő jel-családot és belső logikát keressen. Matematikusnak kellett lennie, hogy állításait és következtetéseit szigorú axiomatikus rendbe szervezze, s felismerje és azonosítsa a számokat az állat-ábrázolások mellett. Ismernie és csodálnia kellett az ősi magyar ABC-t, amelynek jelei – sok tucat más ABC-vel együtt – ugyanabból a mondhatatlanul távoli időből megőrzött készletből származnak. Mi kellett még? A hajdanvolt elődök grafikai és szellemi teljesítményének tisztelete, és kurucos dac a hagyomány előítéletekre és gondolatrestségre építő darabjaival szemben.

Nem történt más, csak egy régóta érlelődő sejtés kezd egyre határozottabb alakot ölteni. A korai magaskultúrákat megelőző, “barbárnak” tartott időszakban – de már több tízezer évvel ezelőtt! – magasrendű művészi érzékkel, zenei, anyagformálási, öltözködési kultúrával, kreatív, teremtő erővel rendelkeztek azok az emberek, akiktől talán nagyon sok, később már tanulmányozhatóvá, megőrízhetővé vált tárgy és tudás származik. (Épp e sorok írása közben, 2002 január 10.-én jelent meg egy friss régészeti szenzáció híre az Interneten: Dél-Afrikában a tenger melletti Blombos barlangban egy okkerkövet bányászó, vésett mintájú tárgyakat előállító, 77 ezer éves, “modern” kultúra nyomait találták meg, amelynek 8000 darabból álló “hagyatéka” komplex viselkedésre és absztrakt gondolkodásra utal.)

Azért a Múlt, ez a rettenetes kirakós játék csalárd módon soha sem fogja a legtöbb részletét megmutatni – és mégis, nagyon lassan, kezd összeállni egy homályos kép. Ha eddig 8-10 ezer év volt a határ, ameddig visszafelé láttunk, most talán egy kicsit több – hogy még jobban értékeljük távoli őseink teljesítményét, ahogy egy maradandó jel-hagyásra alig alkalmas tárgyi és természeti környezetben képesek voltak időtlen és máig használatos kulturális mintázatokat létrehozni. Mert a tárgyak valóban csak esetlegességek, amelyek néha a fürkész értelem mellé szegődnek útitársnak. Ennél sokkal mélyebben, nyelvben, szimbólumokban, jelekben, ízekben és hangokban élnek bennünk a hajdanvolt elődök – ahogy azt Weöres Sándornak a világháború előestéjén (1938-ban) írott filozófia doktori disszertációja, A vers születése üzeni:
Pár ezredév, s a művész híre elhuny
s nevét, művét ki őrzi? A halál.
Él mégis: minden új kor rajta áll,
Mert ő a láthatlan fundamentum.
Nem nől babér a nyomtalan nagyoknak,
rég eljárt ősidő művesének –
a megjegyzettnél mégis jobban élnek:
lángunkban az ő lángjaik lobognak.
Ezért van az, hogy amikor öröm és tisztelet tölt el minket a gondolkodói teljesítmény megértésekor, ugyanazt az erőt ismerjük fel a közöttünk élő, tudását, érzéseit, értékeit és kíváncsiságát a számunkra oly jól ismert televényből merítő felfedezőben, és a nagyszerű tettekre képes régvolt ember-elődökben, akiknek a megértéséhez éppen egy fokkal közelebb kerültünk.

Ünnepi percek ezek. Most ne is gondoljunk arra, hogy a közöny, a meg nem értés, az irigység, az óvatosság hogyan kezdi majd elrontani a Pillanatot. Ne törődjünk vele, hogy mennyivel többször fogjuk leírva látni lumpenpártjaink kisszerű politikusainak a neveit, mint Sörös Istvánét és Varga Csabáét, akik hamarosan megkezdik megérdemelt bevonulásukat a históriai tankönyvekbe. Készüljünk rá fel, hogy néhány apróságot előbb-utóbb másképp fogunk látni, de az már megint őket dicséri majd, mert módot adtak arra, hogy még egy terasszal feljebb kerüljünk. A lényeg – ezúttal – nem a részletekben, hanem az Egészben van. Legyünk tehát bátran és egyszerre büszkék a megismerő értelem erejére, az ember mivoltunkban rejlő csodákra, és – felfedezőink és az őket “kihordó” kultúra révén – magyarságunkra. Mert minél jobban véljük érteni a Múltat, annál több reményünk lehet a Jövőben.

Z.Karvalics László

A PIR(lásd: piros, pirkad,)-amisok építésének titkát egy magyar mérnök, Sörös István fejtette meg! A felfedezés már kb 2-3 éves, mégis a visszhang nulla. Valamilyen oknál fogva nem reagálnak rá az egyiptológusok… Költői a kérdés: vajh miért?

Legalább mi tudjunk róla:

üldtemróla:

http://www.megalitinfo.hu
<b(…)< i=””></b(…)<>a linket MZS-nak, de nem tette fel a honlapra, pedig szerintem megérdemelné.

Szvsz ez talán még a kitalált középkornál is nagyobb horderejű felfedezés…

Arra kérnék mindenkit, nagyon ügyeljen a különböző nyelvek szavainak összehasonlítása közben az új magyar szavakra!!!!!

Előfordult már, hogy valaki megtalálni vélte egy nyelvújítás során a 18-19. században keletkezett szó szumir (MZS kedvéért mah-gar:) megfelelőjét.

Pl rovar-robar (rovátkolt barom), növény (növekvő lény), citrancs szavakat ne nagyon keresgéljünk ezer éves távlatokban!!!
Sajna találkoztam már vele, elég kínos…

Ha jól tudom az “előkelő” (akik az asztaltól legelőször kelnek fel) is alig másfél évszazados szó.

Ha nem jól tudom, kérem javítsanak ki! 🙂

baráti üdvözlettel:
Tolnai Gábor
(antiszemiták kíméljenek)

“Ahol évről évre nagyobb mennyiséget aszaltak, külön kerti aszalókemencét, kemencés aszalóházat, ill. földbe vájt aszalót építettek. Földbe vájt aszalókat a Kisalföldről, az Északi-Középhegység vidékéről és a Székelyföldről ismerünk. Többnyire a lakóövezeten kívül, a szilvásokban, szőlőkben találhatók. Ez az aszaló egymással összekötött tüzelő alagútból és aszalótérből áll. Készítésénél kirajzolják a földre a cserény nagyságát (van 1 x 2 m-es és kisebb is), majd alatta hasáb alakú gödröt ásnak 30-100 cm mélységben. Ez utóbbi az aszalótér. Tetejére sározással beépítik a cserényt. A gödör aljába vezet a különböző hosszúságú tüzelő alagút. Ennek a szájában, az aszalótértől távolabb eső végén tüzelnek lassan égő hasábfával. Ha az aszalót mélyre vájták, szájához lépcső vezet le, ha sekélyebbre, akkor kövekkel erősítik a talaj felszínéhez közel eső tüzelőtér száját. A szájban égő tűznek csak mérséklődött melege jut az alagúton át az aszalótérbe, lángja nem, és szárítja a cserényre helyezett gyümölcsöt. ”
”
http://www.mek.ro/02100/02115/html/1-3(…) is asztalon aszalnak, hanem cserényen! aztán:

“Az aszalókemencéket gyakran kémények beépítésével teszik még használhatóbbá. A kemencével fűtött aszalótérben felül több sorban beépített rudakon nyugszanak az aszalókosarak, bennük az aszalni való gyümölcs. Az aszalótérnek általában ablak nagyságú, magasan beépített ajtaja van. Azon át rakodnak ki- s be, szellőztetik ki a párássá váló levegőt. Az aszalókemencéket 4-6 napon át állandóan fűtik. Kb. ennyi idő alatt készülnek el az egyszeri berakodással.”

asszony
A Boldogasszony, Baudugasan (Badiny) istenanya. Hun nyelven asun fejedelemasszonyt, előkelő hölgyet jelent (Detre Cs.), alánul asan ugyanezt. Magyarul is. Annál is inkább, mert a nő hunul inü, vagyis különbséget tesznek asszony és nő között.
Azt nem tudom, hogy az istenanyák szoktak-e aszni, de bármilyen egetrengető legyen is egy felvetés, illett volna levezetni. Ennek hiányában bizony csak mérgelődhetek az olvasottakon.

Asszíria
Levezetés, levezetés…. Lehet tudni, hogy az asszírok miként vélekedtek saját nevükről?
Ennyi erővel azt is mondhatnánk, hogy Szíria neve összeolvadt a határozott névelővel……

Badiny írja, hogy az ország neve az assza = ló szóból ered. Mások mit írnak?

Aszalós üdvözlettel

Bocsánat, ha elbizonytalanítottam volna, nem ez volt a szándékom. Csupán arra kartam rámutatni, hogy nincs egyedül a kételyeivel. Ez azért nem ok arra, hogy visszahúzódjon a tájékozódástól, örökös tanulástól – sőt!
Ami pedig a szerzők “lekáderezését” illeti, ez azért nem olyan ismeretlen dolog. Mindenki környezetében élnek nagyotmondók. Az ember egy idő után tudja, hogy az ő szavukat “el kell osztani kettővel”. Az élet tehát megtanít bizonyos technikákra. A vizesárkokat át kell ugrani, nem pedig visszalépni a versenytől, mert akkor óhatatlanul az lesz a befutó, aki nem lépett vissza, még akkor is, ha sületlenség a mutatványa.
Ez a vendégkönyv is arra bátorít, hogy osszuk meg egymással gondolatainkat. Az ember mindig tanul.
Az pedig, hogy bizonyosat sosem fogunk tudni a múlt különböző darabjairól, ne keserítse el. Már az is eredmény, ha bizonyos dolgokról kiderül, hogy “úgy biztos nem lehetett”. Gondoljon bele, hogy volt idő, amikor azt oktatták – és eretnekség volt mást állítani -, hogy a Föld lapos. Most még eretnekség a kitalált középkort bizton állítani, vagy a finnugor nyelvrokonságunkat megkérdőjelezni*. De egyre több a megkerülhetetlen bizonyíték, a zavarbaejtő lelet stb.

*Iskolás gyerekemnek is finnugort oktatnak és még csak utalás sem történik arra, hogy látásunk nem tiszta, tudásunk nem tökéletes, s lehet, hogy másképp van minden.

A megismerés folyamata végtelen. Kezdjen bele, élvezni fogja.

Jókívánságokkal

Glasz Péter

Köszönöm kimerítő válaszukat, megnyugtattak, hogy nem csak én vetem el a dogmákat (amiket már meg is cáfoltak). Bár Glasz Péter mondatai “Na már most, ennek nem csak az a kára, hogy esetleg hamis tézisek mellett állnak ki a hivatalosan támogatott tudós emberek, hanem az is, hogy minden ellenvélemény, amely az elnyomatottság mély bugyraiból szivárog vagy akár zúdul a felszínre, százszor hihetőbbé, hitelesebbé válik – akkor is, ha butaság. Ettől aztán csak nőttön nő a káosz és az ember már ott tart, hogy nem mer úgy kézbevenni egy könyvet, hogy le ne káderezné a szerzőt, mert már a pedigré kezd számítani. ” kicsit elbizonytalanítottak. Magamba néztem, és nem tudtam eldönteni vajon én is ebbe a csapdába estem-e bele? Lehet.

Tisztelt Tolnai Gábor, és Somlói Dániel!

Gábor írását olvasva gondolom mindannyian tudjuk mit akart mondani. Anélkül, hogy egyetértenék vele, azért egy gondolatot engedjenek meg annak ellenére is, hogy ezek a gondolatok nem erre a fórumra valók. Azt hiszem nem csak én vettem észre, hogy manapság kevés vagy nem nagyon van olyan TV műsor, vagy bármilyen média téma amelyben ne fordulna elő puszta véletlenségből a zsidók, a judeaizmus, vagy akár a holokauszt fogalma, úgy hogy közben megpróbálják sulykolni a magyarság bűnösségét. Figyeljék csak meg! Szerintem a Gáboréhoz hasonló véleményeket generálja ez a magyar média elhajlás a jordán folyó felé. Kérdem én : tehet erről az egyszerű ember?

Köszönöm figyelmüket

Szabó László

Az, hogy növény szavunk nyelvújítás korára tett eredetével kívánja vitapartnere gyökelméletre vonatkozó bizonyítékát cáfolni, számomra inkább tekinthető kötekedésnek, mint valódi érvnek (hogy az állat szóval kapcsolatos megjegyzéseiről már ne is beszéljünk). Miután jelenléte a honlapon mindenképpen kellő indíttatásról tanúskodik, javaslom, tanulmányozza a szerves nyelvészet kiemelkedő alakjainak idevonatkozó tanulmányait (Végvári József és Pap Gábor is éppen elég módszertani segítséget ad írásaiban a kezdő kutatók számára a fenti témában), melyek közül néhányat ezen a honlapon is megtalál.
Kellő alapismeretek hiányában (melynek oka közoktatásunk jelenlegi színvonaltalansága) valóban a legegyszerűbb alapigazságok is zavarónak, megcáfolandónak tűnhetnek anyanyelvünkkel kapcsolatban, ám kellő türelemmel, és kitartással van remény a tisztán látásra. Ehhez kívánok jó egészséget mindannyiunknak.

Kovács Árpád

Bár előző “levelem” végén azt írtam, néha nekem is meglódul a fantáziám, de be kell látnom, Önhöz képest meglehetősen földhözragadt vagyok. Megvallom, sosem jutna eszembe a nyilván késői, nyelvújítás-korabeli “növénnyel” kapcsolatban elmerengeni a szó etimológiáján, és leírni, hogy “az ősi idők emberei a növénytermesztés követelményei miatt rendkívül érzékennyé váltak a hosszú távú folyamatszerűségekre, pl. a fák állandó növekedése, és ezeket nevezték a számukra fontos lényegük alapján növénynek, azaz folyton növőnek)…”.

Számomra az a magyar nyelv csodája, hogy a nyelvújítók – a szörnyszülött, s ezért életképtelen, cirkalmas megfogalmazású “szavak” mellett – sok frappáns, találó, valódi magyar szót tudtak alkotni, melyek úgy beleillenek a nyelv logikájába (s maguk is olyannyira definíció-szerűen festik le jelentésüket), hogy a modern ember ugyanolyan ősinek, mélyen gyökerezőnek érzi őket, mint az igazi, régmúltba vesző eredetű alapszavainkat.

Akárcsak egy építészeti bravúr, a “növény” szó is valójában egy nagyszerű műalkotás: funkcionális, logikus, takarékos, és tökéletesen beleillik környezetébe, a magyar nyelvbe. De nem ősi, s így a gyökelmélet bizonyítékaként sem igen jöhet számításba.

Barátsággal:

Somlói Dániel

Az állat szavunk korábban sokkal bővebb jelentéssel bírt. (Ld. Ráth-Végh István könyvét. /Sajnos nem otthon ülök, s nem emlékszem pontosan a címére, de ha érdekli, majd felkutatom. Kis magyar furcsaságok …- vagy valami ilyesmi./) Emlékezetből szabadon idézve: az állat egyszerűen dolgot vagy lényt jelentett. (Ez egyébként kiérezhető az áll tőből és az -at képzőből.) Ilyen példákat idézett régi írásos emlékekből: …szép állat az Isten…, vagy az ismert asszonyi állat. Itt az állatnak nincs semmilyen rosszízű fehangja.

Üdvözlettel

Glasz Péter

Köszönöm a róna szófejtést Önnek is, Varga Csabának is.

Üdvözlettel

Glasz Péter

Jut eszembe.

Astra — töpörödött, zsugorodott, aszottRá(világító).
Ha ez megáll, akkor az ősök azt is tudták már, hogy a csillagok és a nap egylényegűek.

A Rá-vlágító, Rá-tekintő összefüggést régebben e honlapon olvastam. Szégyenszemre nem tudom kinek az írásában. Hála neki is.

Barátsággal:
Fabó László

Igencsak kedvemre való dolgokat írt már augusztus folyamán is, de nem volt módom akkor bekapcsolódni az eszmecserébe. Érzékelhetően sok területen hasonló, vagy azonos pályákon futnak gondolataink. Ez most is így van. Teljesen egyezik a véleményem az Ön alábbi mondatában foglaltakkal.
„Vagyis az illető fogalmi entitások magyar neve egyben közli annak legfontosabb tulajdonságát, amely majdhogynem a fogalom rövid definíciójaként is felfogható.”

Bizonyára kevésbé követhetően fejeztem ki magam amikor így fogalmaztam:
„…nyelvünk eredendően alaki-értelmi-szerveződési összerendezettséget bizonyít,…”

Most azonban lényegesebbnek ítélem a figyelmet az Ön mondatának végére fordítani, mert abban egy nagyon nehezen leküzdhető probléma jelentkezése érhető tetten.
„…a fogalom rövid definíciójaként is felfogható.”
Ki és mikor fogja fel?
Én ugyanis sok éve küzdök a korszellem zsarnoksága ellen. Sajnos igen szerény eredménnyel. Azonban mégis próbálkozom és néha vannak örömteli rácsodálkozásaim.
Egy példán mutatnám be.
Határozzuk meg az ÁLLAT szavunk jelenésmezejét (definiáljuk).
Ha engem öt évvel ezelőtt erre kértek volna, kb. ezt mondtam volna: a biológiai szerveződés magasabb fokán levő, önálló helyváltoztatásra képes élőlény, amely más élőlények elfogyasztásával tartja fenn létét.
A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint: 1. Olyan élőlény, amelynek idegrendszere, mozgásszervei és érzékszervei vannak. 2. Elvadult, kíméletlen ember.
Tapasztalatom szerint mindenki alapvető jellegzetességként emeli ki e fogalom kapcsán a mozgékonyságot.

Tehát fuccs a szóbokroknak, fuccs a nyelvi logikának, az állat szavunknak nincs és nem is lehet semmi köze az ÁLLás fogalomhoz. Az állat ugyanis mindent inkább csinál, mintsem áll.

Némiképpen talán megütközünk, hogy a csillagászatban ÁLLATövnek nevezik az ekliptika sávjában levő csillagképek együttesét (pedig azok éppen nemigen mozognak, főként egymáshoz képest nem), de aztán könnyed derűvel már kész erre is a magyarázatunk: azok a primitív régiek, a gyermeki fantáziájukkal holmi állatok körvonalait látták bele a csillagok ponthalmazába, s bizonyságul már bökünk is rá a középkori asztronómai ábrákra. Még az sem tud megingatni e frappáns magyarázatunkban, hogy minden erőlködésünk ellenére, egyetlen nyeszlett állatot sem tudunk mi magunk belelátni e csillagképekbe, pláne nem azokat, melyeknek nevét viselik.
Bevallom, valószínűleg soha nem jutottam volna el magamtól e feloldhatatlannak tűnő ellentmondás feloldásához.

És egyszercsak jött Illig, jöttek a naptár problémák, jött Szoszigenesz a szökőéves rendszerével, rajta keresztül az ősi egyiptomi csillagászat teljesítményei, hogy az egyiptomiak ismerték a hold 19.5 éves Meton-ciklusát, és hogy mindezen tudásra a mezőgazdasági termelésük megfelelő ütemezhetősége kényszerítette őket. Tehát az ősi korok emberét a kényszer megtanította a rendkívül hosszúidejű folyamatok megfigyelésére, nyomonkövetésére, lényegi tulajdonságaik felismerésére. De ha ez egyiptomban így kellet legyen, akkor a sokkal ősibb sumerben sem lehetett másként, s bizonyára ők sem az elsők voltak ebben. Az ősi idők emberei tehát a növénytermesztés követelményei miatt rendkívül érzékennyé váltak a hosszútávú folyamatszerüségekre (pl. a fák állandó növekedése és ezeket nevezték a számukra fontos lényegük alapján NÖVÉNYnek, azaz folytonnövőnek) és a tartós állapotszerűségekre. Márpedig valóban, az állatokat, ilyen szempontból, tényleg az jellemzi, hogy egy viszonylag rövid átmeneti idő után elérik teljes nagyságukat, növekedésük megáll és alapvetően úgy maradnak életűk végéig, tehát ÁLLAT a létük alapvető jellegzetessége. Számukra igen!
Nekünk már nem, mert más járomban tart minket korszellemünk!

Tehát:
asztal — asztál, aszótál, aszatótál

asszony — már akkor is aszik, ha fiatal, de néhány hónapig nem „nyúlnak” hozzá, hátmég hosszútávon. Sokkal szembeszökőbben asznak mint a férfiak. Azt se feledjük, hogy nincs se szilikon, se body lotion, se ránctalanító bőrfelvarrás, de van a csontjukat is kiszívó (tej — kalcium — csontritkulás) legalább tíz gyermek, akik közül öt meghal kétéves kora előtt, no meg a munka látástól vakulásig.
Más!
Szemlélet és korszellem.
A fenti „elfogyaszt” szó. Nekünk inkább mi a szemléleti közelítés? Megrág, szétharap, bezabál, arcába tol, beburkol. A figyelem tehát a cselekvőre irányul.
Elfogyaszt — a cselekvő teszi, de az étel fogy, fogyik, míg végül teljesen elfogy.

Ezért gonolom, hogy csak bátran GYÜMÖLCSözzön. Többek között, pl. Varga Csaba bizonyosan helyeselné a megközelítését.

Barátsággal:
Fabó László

u.i.: szándékom szerint, előző írásaim igazán lényeges vonatkozásai mások lennének.

“Megítélésem szerint az asszony, az asztal, az Aszófő, sőt az Asszir is ugyanarra az alapra megy vissza.
Nevezetesen az asz-ra, amely az aszal, aszalódik, aszaltszilva, stb. szavainkban elevenen él.”

Ez nekem kissé merész elgondolás – érdekes magyarázatai ellenére.

Szerintem a gyökök szükségszerűen a fogalom legmeghatározóbb vonására, mondhatni a lényegére vonatkoznak.

Világos, hogy a lapocka a leglaposabb csont, a körülkerített földdarab pedig: kert.

Vagyis az illető fogalmi entitások magyar neve egyben közli annak legfontosabb tulajdonságát, amely majdhogynem a fogalom rövid definíciójaként is felfogható.

Varga csabának igaza van, mikor azt taglalja, hogy a puszta megnevezés valósággal láttatja, hogy éppen mire is gondolunk. Leginkább a fogalom karikatúrájának lehetne hívni ezt a szót, hiszen villámgyorsan felvázolja, körvonalazza a közölni kívánt dolgot, megragadva annak legjellemzőbb vonását.

Az asszonynak márpedig nem az a lényege, hogy összeaszik, és az asztal legjellemzőbb használata sem a gyümölcsaszalás.

Bár be kell valljam, nekem is meglódul a fantáziám néha, például – ha már a gyümölcsöknél tartunk – eszembe jutott, hogy a dzsem (gyem?) csakis gyümölcsből készülhet… de kétlem, hogy van összefüggés.

Üdvözlettel:

Somlói Dániel

Csatlakozva Somlói Dánielhez, nagy örömömre szolgál, hogy ismét jelentkezett.
Élvezettel, szívesen olvastam az év első felében irt gondolatait, véleményeit.
Az a szakmai felkészültség, mértéktartás, a másik fél komolyan vétele és tisztelete,
ami írásaiból kiviláglik, számomra minta értékű.
Nagy szükségét érzem az Ön által is képviselt vitastílus és módszer terjesztésének
és e vendégkönyvben a minél általánosabb jelenlétének.
Éppen ezért kérem Önt, ha még érez indíttatást az eszmecserében való részvételre,
hogy azon hozzászólásokat, melyek a „babát kívánják rúgni a labda” helyett, mint méltatlanokat,
egyszerűen hagyja figyelmen kívül, s tartsa fenn a beszélgetést az arra érdemesekkel.

Áttérve az érdemibb dolgokra, némi huncutkodással említem, hogy esetleg több jelentése is van
nyelvünkben a róna szónak, mint kettő.
Jelenti az akadályba ütköző betűrovási szándékot, valamint ennek kései folyományát, a számon-
kérési-, s ugyancsak a valamely távolság bejárására irányuló szándékot is. Ha pedig itt tartunk,
akkor a „völgy” értelem elszakíthatatlanul és szervesen lehet tajga e jelentéskörnek, hiszen a rovás
völgyeket, azaz elnyúló mélyedéseket hoz létre a megrovott felületben, mint a lábunk a bejárt (füves,
poros, havas) tájban.

Mint látja én is a „népi etimológia”, vagy ha tetszik a józan paraszti ész oldaláról közelítem a nyelvünket.
Ezt nem csupán jobbhíján teszem, nem lévén nyelvész, hanem van rá – ha tetszik – érzelmi és van
logikai okom egyaránt.

Az érzelmi okom az akaratlan, de már akart, nemzeti hovatartozásomon túl, abból is fakad, hogy (hasonlóan a történelmünkhöz) a magyar nyelv tudományos alapokon oktatott kezelésmódjával és
tényszerűségeivel, rég óta erősödően úgy érzem, nagy bajok vannak.
Sokáig magam is furcsáltam a saját furcsálásomat és éppúgy igyekeztem tudattalanomban tartani
ezeket, mint például a gazdaságunk működésével kapcsolatos hasonlóakat. A gond csak az unos-
untalan előkandikálásuk volt. Ezt az ellentmondást tapasztalom feloldódni a józan paraszti kezelésben.
Hasonlóan a fenti „völgyeléshez”.

A logikai okom sajátos, talán némileg illetlen, gondolatmeneten alapul.
E vendégkönyvben a június 29.-ei első beírásomban már idéztem a Teremtés könyvének 11.-től
11.9-ig terjedő szakaszát.
Mostani mondanivalómhoz elegendő a következő:

Ter 11.6
Így szólt: “Nézzétek, egy népet alkotnak és egy nyelvet beszélnek. Ez csak a kezdete tevékenységüknek. Ezután semmi sem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását elgondolják.
Ter 11.7
Ezért szálljunk le és zavarjuk össze nyelvüket, hogy senki ne értse a másik nyelvét!”
Ter 11.8
Az Úr tehát szétszórta őket onnét az egész földön, s abba kellett hagyniuk a város építését.
Ter 11.9
Ezért nevezik azt Bábelnek, mivel az Úr ott zavarta össze az egész föld nyelvét és onnét szórta szét őket az Úr az egész földön.

Bármennyire nem ildomos a Szentírást profán fejtegetések tárgyává enni, az emberiség történetének e
korai szakaszáról kevés publikált hagyaték áll rendelkezésemre, ezért mukahipotézisként is megbízható
forrásnak fogadom el azt.
E néhány idézett sorból számos, a témánkat közvetlenül érintő és messzeható következmény adódik.

– Az emberiségnek Bábel előtt egységes, bár nyílván tájnyelvi változatokban eltérő, nyelve volt, amely
az akkori lassabb sodrású élet közepette biztosította a kölcsönös egymás értést. (Azt, hogy miért az
egész emberiségre vonatkoztatom, az említett vendégkönyvi írásomban bővebben kifejtettem.)

– Meglepő, zavarbaejtő, hogy az Úr szándékát mintha valamiféle hatalomféltés, vagy valami versenytárs
létrejöttének megakadályozása váltotta volna ki. Az idézőjeles részből legalább is ez tűnik ki (amely
nyílván az Úr szavainak még nyomatékosabb szószerintiségét hivatott jelezni, mint maga az Ószövetség,
amely a hagyomány szerint nem emberi alkotás, hanem amit az Úr közvetítő útján ugyan, de céllal tett
közzé, s mint ilyennek egyetlen betűjét sem szabad megváltoztatni az Úr szándékának érintetlensége
érdekében).

– Megkülönböztetett figyelmet érdemlő, hogy éppen A nyelv összezavarása az eszköze a szándékolt cél
eléréséhez.
Ha más nem is indítana valakit A nyelv különleges jelentőségének felismerésére, ennek mindenkit kény-
szerítenie kell rá.

– Látszólag a különböző nyelvek létezése már nem tartotta fenn a megszüntetni kívánt veszélyt, hiszen nem a nyelv, mint olyan lett megsemmisítve.
Pedig az összezavarás során keletkezett némely nyelv igen nagy hatókörre tehetett szert (mint látható).
Ez mégsem okozott gondot a következményeket illetően az Úrnak.
Számomra ebből az következik, hogy A nyelv egymagábanléte adta a veszély forrását.

– Ha elfogadom jól azonosítottnak a régészek és történészek által megjelölt Babilont, illetve Bábelt és ez
egyezik a fenti idézetben megnevezett Bábellel, akkor ismert a foldgolyónak az a része ahol az összezavarás megtörtént, ahol esetleg nyomai is maradhattak e rendkívüli cselekedet sorozatnak.

– Az összezavarás nem törekedett teljességre.

Egyrészt a tökéletes összezavarás teljes értelmetlenséget, illetve értehetetlenséget eredményezne, ami
azonos lenne a megszüntetéssel, pedig a cél és eredmény nem ez volt, lévén most Ön érti (ha esetleg el
nem is fogadhatja) amit írok.
Másrészt, ha megtartva az érthetőséget, de szerkezetileg teljes lett volna az összezavarás, akkor egy
egységes (hogy úgy mondjam) kutyuléknyelv lenne az egyetlen létező nyelv.
De sok nyelv van. A kialakult helyzetet egy konyhai példával szemléltetem (a profanizálás profanizálá- saként): ha adva van egy tálnyi kiváló, egyenletes minőségű puding, de túl jóra sikerült, viszont kidobni
sem akarjuk, mit tehetünk?
Vehetünk állományrontókat, engedélyezett színezékeket, íz- és szagmódosítókat, amiket beledobálva, majd összekeverve kialakul az akaratunk szerinti kevert puding. Tekintve, hogy a puding csak igen kicsi
mértékben keveredik magától, az adalékolás és keverés befejeztével kialakult állapotát hosszan megőrzi.
Talán célszerűbb a fogyasztáshoz szánt tálacskákban külön-külön végezni el az adalékolást, kevergetést,
mert így biztosítható a legkönnyebben, hogy véletlenül se válhasson egyneművé a teljes eredmény. Még maradhat olyan tálacska is, amelyben az eredetit lényegében érintetlenül hagyhatjuk, hiszen az esetleges
összehasonlításban az is csak egy furcsán jó puding lesz.
Tovább javítja az eredményt, ha minden pudingevő csak a tálacskák egyikébe születhet. A jóravaló szegény, természetes „tál-fi” hevületében és önérzetében a magáét fogja „anya-pudingnak” megélni,
nevezni, védeni. Az elkötelezettségben nem lesz eldönthető melyik az eredeti puding, vagy éppen a
legkevésbé megkevert, vagyis a leginkább eredeti tulajdonságú és összetételű.

Talán ennyi elég a példákból. A konyhaszintűből éppúgy, mint az idézett bibliai rész által bennem kiváltó-
dott szabadkapcsolódású godolataimra vonatkozókból.

Én mindenesetre nem tudok, s nem akarok ezek után szótlanul elmenni azon tapasztalat mellett, melyet
például Mahler Ede irt le 1906-ban kiadott, Babylonia és Assyria c. tanulmánykötetében. (Reprint kiadás:
Debrecen 2003, Zikurat Könyvek V.) Kérem engedjen meg nekem egy kiemelést.

263-264 o. „Európa múzeumaiban fölhalmozott ékírásos táblácskák arról tanuskodnak, hogy a babyloni-
aiak irodalma meglehetős tág körű volt és hogy a tudomány náluk már a fejlődés magas fokát érte el. Kü-
lönös gazdag e tekintettben is a londoni British Museum gyűjteménye. Ott őrzik a Kujundsikban fölfedezett
ékírásos emlékek nagy gyűjteményét, amelyet a dicsőséges Assurbanipal király, a görögök Szardanapalja
(Kr.e. 668-626.) gyűjtetett és állítatott föl Ninivében és amely jelenleg a „Kujundsiki könyvtár” néven ime-
retes. Ez a könyvtár nemcsak történelmi följegyzéseket és kereskedelmi okmányokat tartalmaz, hanem az
assyr irodalom valamennyi ágát magába foglalja és azért a legnagyobb jelentőségre tarthat igényt.
Különösen vonatkozik ez az igen gazdag philologiai irodalomra, amely arról tesz bizonyságot, hogy a
babyloniaiak és assyrok élénk érdeklődést tanusítottak nyelvük grammatikai szerkezete iránt és nagy
súlyt fektettek nyelvük tanulmányozására. Fölötte érdekesek azok a táblácskák, amelyeken az egy tőből
eredő szavak vannak összeállítva, mert általuk tudjuk meg, hogy a babyloniaiak és assyrok ismerték a
szóképzés törvényeit. A nyelvtan tanulmányozásával párhuzamosan haladt a fölötte complikált, phonogra-
phikus és ideographikus jellegű, homophon és poliphon jegyekkel bíró ékírás tanulmányozása is, amelyn-ek sajátságai folytán vált szükségessé a jegyek rendezése szótári és különös tanítási czélokból. …”

E könyv és lényegében minden más, a folyamközi kultúrák bemutatásával foglalkozó értekezés, kitér arra, hogy ilyen agyagtáblácskák ezres, vagy inkább tizezres számban fekszenek a nagy nyugati múzeumok
raktáraiban a mai napig, lényegében feldolgozatlanul és publikálatlanul. Nem akármilyen táblácskák ám
azok, mert a legmaibb értelemben táblázatos feldolgozásokat rögzítenek. Hihetetlen kitartó, lehetőleg
minden apró részletre kiterjedő, szorgos gyűjtőmunkát bizonyítanak, mely az ottani ősi nyelvek minden
feltárható vonatkozását rendszerezték és rögzítették. Az általam ismert közlemények nem térnek ki olyan
vonatkozásokra, hogy megállapítható e a keletkezési idejük, vagy hogy ez a hatalmas nyelvi rendszerező
munka, a körülményeket is figyelembe véve, mennyi idő alatt lehetett elvégezhető.
Megkockáztatom a feltételezést, hogy sok évszázadot átívelő folyamatos munkát bizonyítanak ezek az
agyagtáblák és akár sok-sok évszázaddal korábban is keletkezhettek, mint a megtalálásuk helyének
régészetileg megállapított kora.
Továbbá hozzám nem jutott el olyan közlés, amely a Kr.u. X. századot megelőző időből, a világ más ré-
széből származó, mennyiségi és minőségi értelemben ilyen terjedelmű nyelvi elemzést bizonyító anyag
létezéséről számolna be.

Minő különös játéka a véletleneknek, hogy a föld éppen azon a helyén került elő ilyen hatalmas nyelvi
feltáró munkát rögzítve bizonyító leletegyüttes, amit a biblia a nagy nyelvkeverés színhelyeként megjelöl!

Lehetséges, hogy csak számomra egyértelmű, de nekem nem kétséges:
e két dolog kölcsönösen egymásra vonatkoztatható és vonatkoztatandó, valamint kölcsönösen
igazolják egymást.

A nyelvelemző agyagtáblák tömege hitelesíti a Teremtés könyvét, mint megbízható forrást,
valamint, a Teremtés könyve egyértelműsíti a hatalmas nyelvi feltáró munka értelmét és célját. Mármint az Úr szándékának beteljesítését.

Itt jutottam el ismét az emlegetett, előzőleg ideküldött, írásomban foglalt hipotézisemhez, miszerint:
a Kárpátmedence az a „tálacska”, ahol a legkevésbé megkevert állapotában maradt fenn és elevenen
műkődik az emberiség egykor közös ősnyelve.

Ezért a magyar nyelv érdemi vizsgálatára alapvetően alkalmatlan és alkalmazhatatlan az összehasonlító nyelvelemzési módszer, szemben a többi „kikevert” nyelvvel. Vagy ha mégis, akkor mint viszonyítási alap
vehet részt a többi megítélésében.

Ez az ősnyelv bizony szerves építkezésű, ami állandóan elősejlik a legelzárkózóbb hozzáállás esetén is.
Etért a nyelvünk eredendően alaki-értelmi-szerveződési összerendezettséget bizonyít, minden mai keveredettsége mellett és dacára, szemben a többi „kikevert” nyelvvel.

Ezért ha kidobják az ajtón, visszatörnek az ablakon az olyan összetartozódások, mint pl.:a róna esetében.

Hamár visszaérkeztem az indító témához, a nyelvi összefügéseink „népi” értelmezéséhez, megemlítek
egy, a többihez is szorosan kapcsolódó értelmezésemet.
Megítélésem szerint az asszony, az asztal, az Aszófő, sőt az Asszir is ugyanarra az alapra megy vissza.
Nevezetesen az asz-ra, amely az aszal, aszalódik, aszaltszilva, stb. szavainkban elevenen él.
Miért gondolom ezt? Mert a nyelvünk szerves építkezése, többek között (de, alapvetően) abban mutatkozik meg, hogy a lényegileg közös jelenségeket, lehetőleg egymásból származtatott fogalmakkal
teszi közölhetővé. A kérdés persze az, hogy képesek vagyunk e felismerni és elismerni a lényegi azonos-
ságokat. Én például éppen a lényegi közösséget tartom felismerhetőnek az említett négy kifejezésben.
Asztal: a környezetétől alkalmasan elkülönített felület, amelyen a hosszabb időre tartalékolni kívánt gyümölcsöket, húst, stb. a kártevőktől viszonylag védetten, szárítani, fonnyasztani lehetett, s mint ilyen
a természetibb körülmények között az életben maradás rendkívüli fontosságú eszköze kellett legyen.
Asszony: a gyermektáplálás, családgondozás gyötrelmeiben gyorsan fonnyadó, kiszikkadó nő.
Aszófő: az elrettentésül karóra tűzött és így a szabadban összeszáradó fej.
Asszíria: az emberiség első nagy genocídiumának végrehajtója, a nép- és nemzetsenyvesztés minta-
példánya. Nomen est omen. Nyilvánvalóan sumer megnevezés.

Ha idáig elolvasta, nagyon köszönöm a türelmét és a ráfordított idejét. Pontosan tudom, hogy
mondandóm olyan alapvetésekre (premisszákra) épül, amik (feloldhatatlan?) ellentmondásban vannak
az Ön által hivatásszerűen követettekkel (ha a korábbi írásait helyesen értelmezem).
Csupán felmutatni kívántam egy lehetséges és általam követhetőnek tartott megközelítési módot.
Utólagos engedelmével én is használom az Öntől átvett, üdvös búcsúzást.

Barátsággal:
Fabó László