Az Ön kérdésére a válasz nem egyszerű!
Tudtommal nem is állította senki, hogy a világ történelmét (és a naptárt) a Kárpát-medence elfoglalása céljából hamisították volna meg! (Van ugyan, olyan vélemény is, amelyik szerint „Aki a Kárpát-medencét uralja, egész Európát is uralja”, de ez csak néhány ember véleménye, és az utóbbi évezred magyar történelme mutatja, mennyi ebben az igazság.) Háborúk, csatározások folytak már a világ szinte minden valamire való területéért, ebből a szempontból tehát a Kárpát-medence sem különb más tájaknál. Van persze a területnek sok pozitívuma is, Tolnai Gábor ezeket nagyjából felsorolta. Valószínű, hogy a legtöbb embernek a saját szülőföldje volt mindig is a legszebb, de legalábbis a legfontosabb. Nekünk ez lenne a Kárpát-medence.

A történelem meghamisítása ennél sokkal összetettebb kérdés. Története nagyon régen kezdődött, talán úgy 4500 éve. (Itt, most csak az Európai népek történelméről beszélek.) Élt abban az időben a „Termékeny félhold”-nak nevezett, és az azt körülvevő területeken kétfajta nép, nevezzük őket most az egyszerűség kedvéért „A”-nak és „B”-nek. (Ismeretes más megközelítés is, van, aki pl., a mag és a héj népeinek nevezi őket.) Az „A” nép szorgalmas, békés nép volt, befogadó, földművelő, lelkiségét tekintve őszinteségre törekvő, lelkiismeretére hallgató nép, akik talán csak hírből ismerték a háborút. Ilyen volt már akkor a Kárpát-medence népessége is. (Talán azért, mert Kr.e. 5000 körül – régészetileg kimutathatóan – idáig érkezett a mezopotámiai őstelepes földműves kultúra, de lehet, hogy azért, mert jóval korábban, innen terjeszkedett oda, – erre utaló nyomok is vannak,) mindenesetre, ahogy Gordon Childe írta: „Az újkőkorban létezett egy azonos műveltségű nép a Mezopotámia – Kárpát-medence – Kréta háromszögben.” (The Danube in Prehistory, 1929.) Nyelvünk még ma is a legközelebbi rokona az akkori sumérnak!
A mezopotámiaiak gondolkodását jól jellemzi egy fennmaradt agyagtábla verse:
„Rossz tett helyébe jót cselekedj!
Ne tégy rosszat ellenségeiddel.
Gonoszat ne szólj soha senkiről:
Csak szépet és jót, bárki kérdez is.
Ellenséged iránt irgalmas légy,
Igazságos légy még azok iránt is,
Akik bántanak és szorongatnak.
Hadd örvendjenek csak fölötte azon,
Hogy te a rosszat jóval fizeted vissza!…” (Varga Csaba: A kőkor élő nyelve.)

Kr.e. 2300 körül azonban, (valószínűleg Arábia felől) megjelentek a „B” típusú népek, amint a Világtörténet évszámokban c. kiadvány írja: „Fokozatosan beszivárgó szemita népek számbeli fölénybe kerülve i.e. 2300 körül megdöntötték a sumér uralmat, és létrehozták az akkád birodalmat.” Ezek a „B” típusú népek harciasak, kíméletlenek, anyagiasak voltak, megirigyelték az övékével össze sem hasonlítható szintű kultúrát és gazdagságot. Egy alkalmas pillanatban, adott jelre fegyvert rántottak, és legyilkolták a befogadókat, elrabolták kincseiket, felgyújtották templomaikat és házaikat, elpusztítva mindenüket. Az „A” típusú népek (sumérok, szubarok, elámiak, hurriták, médek, kasszuk, hattik, pelaszgok, kánaániak, föníciaiak) rákényszerültek az önvédelemre, és ezt követően sok évszázados, váltakozó eredményű küzdelem következett. A „B” népek felvilágosultabb uralkodói jól tudták, hogy felemelkedésük érdekében, amit csak lehet, át kell venniük amazoktól. Így később már nem pusztítottak el mindent, hanem átvették betűiket, írásukat, közigazgatási rendszerüket, iskoláikat, hitük nagy részét (papjaikkal együtt), csak aztán azok istenei fölé a sajátjukat helyezték, (Mardukot) jelezve, hogy az ő istenük is úgy uralkodik a legyőzöttek istenein, ahogy ők a legyőzötteken. Eleinte az átvételt nem is tagadták. Az asszír királyi könyvtár számtalan agyagtábláján olvasható, hogy az, pontos másolata az eredeti sumérnak. A hamisítás akkor kezdődött, amikor az „A” népek teljesen elvesztették ősi területeiket, részben elpusztultak, részben elköltöztek, és lassan-lassan az egész Közel-Keleten a „B” népek kezdtek uralkodni. (Később nyugati irányba kezdtek terjeszkedni.) A Világtörténet évszámokban c. könyv szerint:
Kr.e. 2000 – Nomád sémi törzsek nagy számban települnek le Mezopotámiában. A lakosság lassú kicserélődésével a sumer holt nyelvvé válik, helyét az akkád veszi át.
Kr.e. 1600-1400 között – A krétai kultúra („A” nép) utolsó szakasza. Az akhájok („B” nép) átveszik a krétai kultúra egyes elemeit, köztük az írást.
Kr.e. 1400-1200 között – Az akhájok megsemmisítik a mínoszi civilizációt, gyarmatosítják Ciprust, elpusztítják Tróját. (Ezek is „A” népek voltak.)
Kr.e. 1200-1100 között – Dór vándorlás, véglegesen elpusztul Mükéné.
Ebben az időszakban kezdtek beszivárogni, majd a már ismert módszer szerint pusztítani a Kánaánba kívánkozó szemiták is. Ezt a történetet (igaz elferdítve, de) a Bibliából is ismerhetjük.

A történelem meghamisítása akkor kezdődött, amikor a megtámadott „A” népeket végképp legyőzötteknek vélték, elkezdték hirdetni, hogy minden, ami létezik, a „B” ősök tudományán alapul. Akkor még nem volt régészet, ki gondolta volna, hogy az elpusztított sumér városok, pláne írások valaha is előkerülhetnek még! Így ma, a sumér Ábrahám kiköltözését a sumér Ur városából Samáriába, (azaz új-Sumériába) nem sumér történetként ismeri a világ, mint ahogy az Egyiptomból kivonuló jászok (filiszeusok) történetét sem, ez ma már zsidó történelemnek számít. Itt kezdődött a történelemhamisítás!

A „B” népek persze nem álltak meg Mükénénél, (az akhájok és dórok) fokozatosan elfoglalták a mai Görögországot, majd Itáliát, majd onnan kiindulva egész Nyugat-Európát. (A mai indoeurópai népek pedig a már itt lakó „A”, és a fokozatosan betelepülő „B” típusú népek keverékei, melyekben többnyire a „B” szemléletmód dominál.)

Az „A” kultúra (jelképesen) tükröt tartott a hódítók elé, amelyben megláthatták saját képüket, és ezt sohasem tudták elviselni! A negatív tulajdonságok (önzés, gátlástalanság, gyilkosság, hazugság, rablás, stb.) önmagukban való felismerése a tükör összetörésére késztette őket. A történelemből a számukra negatív dolgokat valahogyan el kellett tüntetni.

A középkor elején elterjedt a kereszténység, eleinte tisztán az „A” népek hite szerint, (amint azt Jézus tanításaiban ma is olvashatjuk), később azonban ez is a sumér hitvilág sorsára jutott. Jézus is tükröt tartott az emberek elé, ezt sem bírták elviselni, ezért kellett meghalnia! Az egész Nyugat-Európai kultúra hamis alapokon nyugszik, mert a Jézusi tanításokat összeötvözték a saját „B” típusú gondolkodásukkal. Így lett eggyé az Ó-szövetség, amely azt mondja: szemet szemért, az Új szövetséggel, amely azt mondja: bocsáss meg az ellened vétkezőknek! Ez így együtt nyilvánvalóan nem lehet igaz! Az a nagy tragédia, hogy ha tényleg helyre akarnánk állítani a történelmet, talán még a Bibliát is át kellene írni, és hogy erre sor kerüljön, annak a valószínűsége a nullával egyenlő.

A mezopotámiai népek más része észak felé, a végtelen füves sztyeppékre kényszerült, áttért a nagyállattartó lovas életmódra, majd elindult keletre és nyugatra. Ők voltak a szkíták, vagy ahogy őseink mondták, a szittyák. Mezopotámiából sok mindent magukkal vittek, gazdag fémművességük hagyatékában is az ottani motívumokat fedezhetjük fel. Igazságosságukról, becsületességükről a görög történetírók írásait érdemes elolvasni! Ezek közül a népek közül többen itt, a Kárpát-medencében kötöttek ki, mint pl. a szarmaták, (matyók) dáhok, (tahók) hunok (kunok) és szabirok (a „honfoglalók”). Itt, a Kárpát-medencében viszont mindig rokonokra találtak. Ezt olvashatjuk, pl. a Tárihi Üngürüszben is, amely azt írja, Atilláék, azaz a hunok, 373-ban ideérkezve, itt magyarul beszélő népet találtak! Mára ezeknek a népeknek ez a haza az utolsó menedéke. (Ha másért nem is lenne az, emiatt mindenképpen fontos nekünk.)

Egészen a XVIII. századig senkinek sem jutott eszébe, hogy a szkíták, hunok leszámazottai ne a magyarok lennének. De erre mindig is irígyek voltak, és végül a finnugorisztika segítségével ezt a kérdést is megoldották. A történelemhamisító indogermanisztika elvette a magyaroktól a szkítákat, a hunokat, és természetesen a sumérokat is. Abból a jól ismert önző kijelentésből indultak ki, hogy értékes csak a „B” típusú népek kultúrája lehet, a szkíták tehát csakis indogermánok lehettek. A Habsburgok által ránk kényszerített „B-kultúra” jegyében irányítják ma is népünket. Ennek szellemében mondták azt valaha, hogy a cél szentesíti az eszközt, és ennek szellemében mondják ma a politikusok, hogy a választási ígéreteket nem kell betartani. Ezért nem aktuális ma Petőfi, Rákóczi, a ma jelszavai nem a tisztesség és a becsület, hanem a hatékonyság és a haszon! A Magyarok Istenét felváltotta Mammon, a haszonelvűek istene. Sokak szerint persze jól van ez így, de vannak másként gondolkodók is…

Nem csak a Kárpát-medencéért dúló harcról van tehát szó, ennél sokkal többről. Két alapvetően eltérő világszemlélet több évezredes küzdelméről. Azok a nyugatiak, akik rájöttek arra, hogy a történelem meg van hamisítva, nem valószínű, hogy eljutnának az igazi okokhoz. Erre ők talán nem is képesek. Varga Csaba fent említett könyvében mutatja be a magyar és az indoeurópai gondolkodásmód közötti különbséget, érdemes elolvasni! Az is nyilvánvaló, hogy a nagy hamisításnak csak egy kis részét fedezték fel.

Hogy miért találták ki a kitalált időszakot, az ezek után már nyilvánvaló: Megpróbáltak a megváltoztatott történelem egy zavaros részére egy szép, kitalált „B” történetet beilleszteni! Legkönnyebben ez a kitalált évszázadokkal valósítható meg. Hogy aztán akkor tényleg ez történt-e, azt én nem állíthatom biztosan, de hogy a hivatalos történelem köszönő viszonyban sincs a valósággal, azt mindenképpen!

Üdvözlettel:
Tóth Imre

A korábban beharangozott, a Szent Koronát eddig nem ismert aspektusból bemutató képről mikorra várhatjuk a részletes ismertető elhelyezését weblapjukon ?

Roland

A korábban beharangozott, a Szent Koronát eddig nem ismert aspektusból bemutató képről mikorra várhatjuk a részletes ismertető elhelyezését weblapjukon ?

Roland

Külföldi szakemberek megállapították: Ha a Kárpát-medencét a dán mezőgazdasági módszerrel művelnék meg, kb. 100 millió(!!!) ember élelmezésére volna alkalmas!!!
Talán ez sem egy elhanyagolható dolog…:)

Bár kérdésedet feltételezem nem nekem címezted, én pár sorban kifejteném szerény véleményemet a Kárpát medencéről. Lehet, hogy csacskaságot mondok, de majd a többiek kijavítanak!

A pontok nem fontossági sorrendet jelölik!!!

1, csak rá kell nézni, elvarázsoló táj, minden igényt kielégít, személy szerint én a rabja vagyok. Egy viszonylag kis területen szinte minden domborzati elem megtalálható egyhelyben.

2, Európa egyik legnagyobb folyójának medencéje!

3, Stratégiai ok: hegységekkel körülzárt, jól védhető terület

4, fontos kereskedelmi útvonalak csomópontja

5, egy magas szintű kultúrközösség ősi élethelye, akik ragaszkodtak őseik földjéhez!!! Ez olyan szoros kötelék, amiért időről időre képesek voltak óriási véráldozatokkal járó hon-visszafoglalási hadjáratokra és visszatelepülésekre, illetőleg kárpátoki rokon népek megsegítésére.

6, “Melegvizek Birodalma” – nah erről nem én vagyok kompetens beszélni… A világon a legtöbb gyógyvíz itt van. Az ősi magyar fürdőkultúra…

7, Szakrális ok! Ez összekapcsolódik a 6.-os ponttal.

A Kárpát medence igazából a szkíta-hun-avar-magyar ragozó nyelvű népek számára volt rettentően, – szó szerint – életbevágóan fontos.
Nem véletlen a sok honvisszafoglalás. Az ember azt hinné, hogy az ősők rengeteg kincset ástak el, és mintha azt őriznék.
Egy szó, mint száz, különleges terület a Kárpát medence.
A görögöknek az Olümposz, japánoknak a Fuji, nekünk a Kárpátok (és a Pilis, és a ZENGŐ!!!)!

Gyanítom a medence kedvező tulajdonságaival az idegen népek is tisztában voltak, de ők egészen másként tekintettek a területre.

Radnóty Miklós megadja a választ:

“Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mint jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyermekkorom világa…”

Elolvastam a könyvet(ket), meghalgattam az előadásokat, megnéztem az ellentábor véleményét, és kialakítottam a véleményem.
A történelemhez teljesen laikus vagyok, így érdemben nem kívánnék egíik véleményhez sem kommentárt fűzni.
Lenne azonban egy kérdésem, bárkihez aki úgy érzi tud rá válaszolni:
Kérdésem a kárpát medencére irányul. Mégpedig, megérte volna ezt a nagy fölhajtást ez a terület? (őszintén remélem, igen lesz a válasz) És vajon mit láttak benne, ami annyira vonzóvá tette, hogy még naptárt is hamisítottak miatta? (Azt, hogy kedvező a fekvése, jó a mezőgazdasága stb, nem tudom indoknak elfogadi, ehhez a részhez ugyanis értek egy picit, és bizton állíthatom, annyira nem jó terület.) Várom hát a választ kíváncsian, vajon miért dobogtatta meg a szívét ennyire az akkori világi és egyházi hatalmaknak ez a terület?

“Lejátszotta a dakota törzsfőnök énekét, mondhatom döbbenetes élmény volt. Csodálatos magyar “a” hangokat ejtett. A szöveg további részét sajnos nem ismerem.”

– Ez nem semmi! Nagy durranás lenne, ha tényleg beigazolódna a dolog!

“De hogy ne találgassunk, igyekszem az előadót rávenni, hogy honlapunk számára átadja előadásának anyagát közlésre. Talán még a zenét is sikerül mellétenni.”

– Ha módjában áll legyen szives tegye fel az oldalra minél előbb, főleg a hanganyagot!!! Mindannyian örülnénk neki! Személy szerint én elsősorban a zenére lennék kíváncsi, hogy saját fülemmel hallhassam és megbizonyosodhassak a felfedezés valóságtartalmáról!
Nagyon remélem, hogy sikerül megszerezni minőségi, hallgatható állapotban a felvételt!

üdv,
gábor

Üdvözlettel

Ez így biztosan nem fog működni. Ön kérdez tőlem valamit, amire illően válaszolok. Majd semmi nyugtázás, és újra kérdez ez másikat is, de ezúttal orbitálisat.
Mondja, mi az az OV? Meg ez a “))”? Lekötelezne, ha elmondná rejtjelének értelmét.
Akárhogy is van, ez itt sem az origo, sem az index és sem más fórum. Kérem, hogy ezt vegye figyelembe a továbbiakban.

Történelmi kérdésekre nyitott vagyok továbbra is. Ez is része a függetlenségnek. Nemcsak azt kell érteni alatta, hogy ha mást mondok, mint amit a főnököm, akkor kirúgnak, hanem azt is, hogy adott esetben az Ön félresikerült kérdésére sem esek olyan hibába, amivel később elő lehet jönni, sőt azt is jelenti, hogy nem veszem magamra korábbi korok tévedéseit sem.

Üdvözlettel

tudnának segíteni?
köszönöm!

Mario Alinei a Magyarok Világkongresszusán előadást tartott Budapesten. Ő az, aki rokonítja a magyart az etruszkkal. A magyar honfoglalást Kr. e 2000-re teszi, amikor az első kaukázusi szkíták betelepültek Európába, így a Kárpát-medencébe. Ez az ember nem nyilas vagy valami más gyanús alak, hanem 10000 oldalt közlő nyelvész 40 év alatt. Életműve végefelé erre a megállapításra jutott. Ezenkívül azt is közölte, hogy szerinte a sztyeppe nyugati vége Sopronnál volt, és azt is, hogy itt egy nép élt. Mármint egy nagy nép, amelyiknek EGY nyelve volt. Ő ezt a népet turknak nevezi, de ez végülis mindegy. Szabó István ugyanezeket ugornak hívja (miközben a dakota dal: a Raka nuje dizet, ijla füsti hezod – Megrakják a tüzet, száll a füstje hozzád hangról hangra egyezik a magyar dallal), de végülis ugyanarról a ősnépről beszélnek ők is, akiket én hunnak vagy szkítának nevezek.”

Mario Alinei a Magyarok Világkongresszusán előadást tartott Budapesten. Ő az, aki rokonítja a magyart az etruszkkal. A magyar honfoglalást Kr. e 2000-re teszi, amikor az első kaukázusi szkíták betelepültek Európába, így a Kárpát-medencébe. Ez az ember nem nyilas vagy valami más gyanús alak, hanem 10000 oldalt közlő nyelvész 40 év alatt. Életműve végefelé erre a megállapításra jutott. Ezenkívül azt is közölte, hogy szerinte a sztyeppe nyugati vége Sopronnál volt, és azt is, hogy itt egy nép élt. Mármint egy nagy nép, amelyiknek EGY nyelve volt. Ő ezt a népet turknak nevezi, de ez végülis mindegy. Szabó István ugyanezeket ugornak hívja (miközben a dakota dal: a Raka nuje dizet, ijla füsti hezod – Megrakják a tüzet, száll a füstje hozzád hangról hangra egyezik a magyar dallal), de végülis ugyanarról a ősnépről beszélnek ők is, akiket én hunnak vagy szkítának nevezek.”

Feltett kérdésére az a válaszom, hogy Zajtival szinte semmiben sem értek egyet azon kívül, hogy a szkítákról beszél. Ezt a leírt szövegből is ki lehetett hámozni nagyjából.

Mario Alinei a Magyarok Világkongresszusán előadást tartott Budapesten. Ő az, aki rokonítja a magyart az etruszkkal. A magyar honfoglalást Kr. e 2000-re teszi, amikor az első kaukázusi szkíták betelepültek Európába, így a Kárpát-medencébe. Ez az ember nem nyilas vagy valami más gyanús alak, hanem 10000 oldalt közlő nyelvész 40 év alatt. Életműve végefelé erre a megállapításra jutott. Ezenkívül azt is közölte, hogy szerinte a sztyeppe nyugati vége Sopronnál volt, és azt is, hogy itt egy nép élt. Mármint egy nagy nép, amelyiknek EGY nyelve volt. Ő ezt a népet turknak nevezi, de ez végülis mindegy. Szabó István ugyanezeket ugornak hívja (miközben a dakota dal: a Raka nuje dizet, ijla füsti hezod – Megrakják a tüzet, száll a füstje hozzád hangról hangra egyezik a magyar dallal), de végülis ugyanarról a ősnépről beszélnek ők is, akiket én hunnak vagy szkítának nevezek.

A dakoták ősei legkésőbb 13000 évvel ezelőtt tudtak száraz lábbal Amerikába menni. Nem vitás, hogy a dakota és a magyar dal szövege ennyi idő alatt nem változott meg túlságosan, ragozása, szavai behatárolhatóak.

Úgyhogy lassan beletörődhetünk őseurázsiai ősnépi mivoltunkba úgy 40000 év távlatában. Ki-ki viseli saját ősei örökségét. Ezért van az, hogy Ordosban, Közép-Amerikában és Mexikóban ugyanolyan szőtteseket készítenek mind a mai napig, mint Kalotaszegen, a kalocsai és matyó hímzést is pontosan ismerik az előbbi helyeken, nemcsak a Vámház körúti vásárcsarnokban.

Ami a sztyeppe keleti felét illeti

Az indoeurópaiak úgy gondolják, hogy az “irániak” és az indiaiak (tudományosan indoirániak és indoárják?!?) a Kr. e. 15-14. században az Andronovó, Afanaszjevó, Minuszinszk stb. műveltségek területéről indultak el példát mutatni, és Baktria területén váltak ketté a haladási irányt illetően. Szerintem nagyon különös, hogy e népeket a megérkezési helyről keresztelik el, mert ez nem szokás. Ha én vasi vagyok és Szatmárba megyek lakni, nem indoszatmári leszek. Legfeljebb vasas, ha közben még ütöm a vasat is.

Persze minden kutatónak vannak korlátai. Önként vállalt vagy más. Szabó nem akar az ugorjaival eljönni a Kárpát-medencéig, Bakay nem akar túlságosan hátramenni az időben Közép-Ázsiában, magam meg ha tehetem, igyekszem minél kevesebbet a korlátokból felvenni, mert mindig az a vége, hogy túl nehéz lesz a batyu.

Üdvözlettel

E sorokat már régen megírtam, és sok töprengés után végül is úgy döntöttem, hogy:

Néhány gondolatot szeretnék megosztani mindazokkal, akik a magyar nép és kultúrkör őstörténetének, valamint a magyar nyelv eredetének és fejlődésének kutatásával foglalkoznak végzettségtől, „politikai-ideológiai-vallási hovatartozástól” és a kutatási munkába fektetett energia mértékétől függetlenül…

Magamról és a kutatásaimról néhány szót:

Közel négy éve kutatom a magyar őstörténetet szabadidőmben. Hatalmas mennyiségű magyar és angol nyelvű, különböző forrásokból származó anyagot (körülbelül 2 CD-nyi elektronikusan tárolt információról van szó) sikerült összegyűjtenem és áttanulmányoznom, amelyeket mostanában próbálok rendszerezni. Az anyagok között megtalálhatók a magyar őstörténeti és nyelvészeti álláspontokat képviselő cikkek, értekezések, egyetemi tananyagok, vélemények és ellenvélemények is, de rengeteg régészeti lelet képei-fotói, valamint azok értékelése, sok külföldi szakértő véleménye és kutatási eredményei, csak hogy a legfontosabbakat említsem. Az elektronikusan tárolt anyagok, valamint több őstörténettel foglalkozó könyv tanulmányozása alapján a fejemben az elmúlt időszakban már nagyjából összeállt egy kép, amely teljes mértékben eltér a mai hivatalos magyar és nemzetközi akadémiai álláspontoktól. Ahhoz, hogy ez a kialakult kép még tökéletesebb legyen, további kutatásokra lenne szükség, amelyhez egy teljesen új történelmi és nyelvészeti módszertani eszköztárat kellene létrehozni, valamint újra kellene értékelni a rendelkezésre álló forrásanyagokat, továbbá a megkövült, dogmatikus módszertani elemeket és téves következtetéseket.
Egyszóval paradigmaváltásra van szükség.
Több tudományág eredményeit és sok éves módszertani (stratégiai, informatikai, üzleti) tapasztalataimat is felhasználva, rendszerezett és logikus gondolkodással próbálom jobban megismerni a történelmünkkel és nyelvünkkel kapcsolatos mélyebb összefüggéseket. Célom, hogy egy prekoncepcióktól, politikai érdekektől, ideológiai téveszméktől és dogmáktól mentes, gyakorlatias és rugalmasan kezelhető magyar őstörténet- és nyelvkutatási módszertan kerüljön kidolgozásra. A kialakításra kerülő módszertan a lehető legtárgyilagosabban segítsen feltárni és összeilleszteni történelmünk részelemeit, hogy egy valósághű képet kapjunk azoknak az embereknek az életéről, ősi világszemléletéről és nyelvéről, amelynek örökösei mi Magyarok vagyunk.

A „materialista” tudományok felhasználása mellett pár éve taoista filozófiával is foglalkozom, meditációs gyakorlatokat is végzek, amelyekkel véleményem szerint az intuitív képességeket is lehet fejleszteni, s amelyekkel az anyagi világtól elvont fogalmakat is képesek vagyunk értelmezni, valamint az anyagi világban végbemenő változásokat is jobban meg tudjuk érteni.

Őstörténeti és nyelvészeti előadás(ok)
—————————– —————
2004. június 5-n (szombaton) ellátogattam egy őstörténeti és nyelvészeti előadásra, ahol Bakay Kornél és Marácz László professzorok előadását vártam nagy érdeklődéssel…

Bakay professzor előadása számomra nem mondott újdonságot magáról a témáról (A magyar őstörténet és a magyar nyelv eredetének kutatása a 21-dik században). Inkább egy összefoglalót adott az őstörténet kutatás jelenlegi, válságosnak tűnő helyzetéről. Bakay professzor kiemelte, mennyire szomorú, hogy a héten a Magyarok világkongresszusa által rendezett előadásokon kevés érdeklődő jelent meg, s hogy semmilyen hagyományos ill. elektronikus média sem érdeklődött az esemény iránt, továbbá egyetlenegy cikk sem jelent meg róla hivatalosan… Szólt még a felnövő nemzedék alternatív történelem tankönyvekkel való ellátásáról. A közmegegyezéses nemzetközi történelem-szemléletet is említette, amely nagymértékben gátolja a hazai kutatási eredmények elismertségét (itt első sorban a szkíták és nyelvük indo-iráni besorolásának „megkövült állapotáról” beszélt).
Egy kicsit csalódott voltam, hiszen egy szakmai előadásra számítottam, ahol szó eshet a XXI. századi őstörténet kutatás legújabb módszereiről és eredményeiről is. Egy összefoglalás is jó lett volna a hét őstörténeti előadásainak eseményeiről és eredményeiről, mert hétköznap, munka mellett nem könnyű meglátogatni egy egész hetes rendezvénysorozatot. (Talán ezért is voltak oly kevesen… bár a szervezőknek kell majd levonni a tanulságokat.)

Marácz László bizakodó és lelkes volt, azonban az idő rövidsége miatt ezt az előadást inkább TIT jellegűnek éreztem, mintsem egy részletes szakmai előadásnak. A prezentáció alatt egy kis „közjáték” történt: egy résztvevő bekiabált, megszakítva az előadást, és kijavítva Marácz professzort, azon a jogon, hogy ő az említett dolgot jobban tudja, mert ő szakértő… (mint később kiderült a finnugor elmélet nyugat-szibériai vonulatának egyik képviselője tette ezt). Véleményem szerint a tiszteletet az előadó és a közönség iránt még akkor is meg kellene adni, ha valakinek esetleg igaza van. Az előadások végén lehetőség van kérdések feltevésére (és esetleg vitára is). Kivétel ez alól az lehet, ha az előadó kifejezetten interaktív módon kíván prezentálni, bevonva a hallgatóságot. Bár ekkor sem a „beszólás” a helyes megoldás.

Jobban zavart azonban, hogy Bakay professzor megerősítette bennem azt a régi felismerést, hogy nemcsak a „finnugor” és az „alternatív” (az alternatív kifejezésnél jobb gyűjtőfogalom nem jutott eszembe a finnugor elméletet jogosan megkérdőjelező kutató csoportokra…) tábor hadakozik a témakört illetően, hanem széthúzás van az „alternatív” tudományos körökben is.

Szakavatott és nem szakavatott kutatók
————————————– ——–
Az alternatív őstörténet kutatók között találunk sok nem „szakavatott” kutatót („szakavatott”-nak nevezhetjük azokat, akik valamilyen történészi vagy nyelvészi diplomával rendelkeznek – én nem tartozom a szakavatottak közé, mert mérnöki diplomám van), akik elég rég óta, mélyrehatóan és körültekintően foglalkoznak a témával, pro-kontra érveket is figyelembe veszik, és az összefüggéseket is vizsgálják. Nevezhetjük őket „nem szakavatott”-nak, de semmiképpen sem dilettánsnak, vagy délibábot kergetőknek.

Magamat tehát a „nem szakavatott” kategóriába sorolom, akiknek a munkáját és eredményeit megkérdőjelezik, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyják, esetleg legyintenek rá (ez nem csak a finnugor körökre jellemző sajnos). Ezek a megnyilvánulások talán érthetők, de úgy érzem, hogy néhány „szakavatott” kutató nem meri, vagy nem akarja tovább gondolni a lehetséges forgatókönyveket. A háttérben szakmai féltékenység, politikai-ideológiai érdekek húzódhatnak meg, esetleg az egyének vagy csoportok intuitív gondolkozásának hiánya is szerepet játszhat (amelybe beleértendő az is, hogy nem tudnak túllépni egy adott vonatkoztatási rendszeren).

Mérő László „Észjárások – A racionális gondolkodás korlátai és a mesterséges intelligencia” című könyvéből tudhatunk meg többet az intuitív gondolkodásról és az általa „nagymesteri” szintnek nevezett gondolkodási szintről. Úgy érzem, hogy az őstörténet kutatás fejlődését nagymértékben elősegítené, ha egyre több kutató válna „nagymester”-ré, intuitívan gondolkodóvá a témakörben. Ehhez azonban nem kell feltétlenül „szakavatott”-nak lenni, mint ahogy arra Romsics Ignác később idézett cikke hívja fel a figyelmünket.
Úgy tapasztaltam, hogy aránylag sokan érdeklődnek a magyar őstörténet- és nyelvkutatás eredményei iránt. Utána néznek bizonyos dolgoknak, és kifejtik véleményüket is különböző Internetes fórumokon. Nem tisztem eldönteni, hogy közülük ki szakavatott és ki nem, ki milyen mélységig látja át az őstörténeti és nyelvészeti problémakört, és azt hogy elég időt tölt-e a kutatással, továbbá megvizsgálja-e az érem mindhárom oldalát (az élét is, igen…). Azt gondolom, hogy mindenki gondolata fontos lehet, amennyiben értékes információkat próbál megosztani másokkal. Tapasztalataim viszont azt is mutatják, hogy az Internetes fórumokon felvetett témáktól – néhány hozzászólás után – elkanyarodnak a résztvevők (általában személyeskedő, néha primitív módon), és így az értékesebb gondolatokat nagyon nehéz kihámozni a több száz, esetleg több ezer válaszból.
Mérő László „Észjárások” című könyvében beszél a gondolkodás sokféleségéről. Azért fontos minden kutató véleményét meghallgatni, mert pont a gondolkodás sokfélesége segíthet előrébb bennünket a megismerésben, persze csak akkor, ha összefogunk, és közösen gondolkodunk – mindannyian másképpen, de lényegre törően, célirányosan, mellőzve a felesleges vitákat és csatározásokat. A könyvből idézek néhány összefoglaló tézist a nagymesteri szintről és az intuitív gondolkodásról, amelyek segítségével sokkal közelebb kerülhetünk a valósághoz, ellentétben a földhözragadt, dogmatikus, rugalmatlan módszertanokkal és végkövetkeztetésekkel:
„…
2.) Néhány ezer kognitív séma ismeretének megfelelő kompetenciaszintet mesterjelölti (avagy: szakértői) szintnek nevezzük. Ez az a tudásszint, amely megfogalmazható, tanítható és tanulható a tiszta racionalitás egyértelmű, jól meghatározott keretein belül. Bizonyos emberek ugyan képesek ennél magasabb kompetenciaszint elérésére is, de ennél magasabb szintű ismereteiket már nem képesek tisztán racionális gondolatmenetek segítségével kifejezni.
…
5.) A nagymesterek gondolkodása alapvetően nem a tiszta racionalitásra, hanem az intuitív, inegzakt és magas szintű kognitív sémákra alapozódik, amelyek nemcsak mennyiségükben, hanem minőségileg, bonyolultságukban is különböznek az alacsonyabb kompetenciaszinten levő emberek kognitív sémáitól. Még a természettudományok, sőt a matematika nagymesterei sem a tiszta racionalitás nyelvén gondolkodnak, amikor egy új probléma megoldásán dolgoznak.
6.) Az előzőek alapján az emberi gondolkodásban kétfajta komplexitáskorlát mutatható ki. A tisztán racionális gondolkodás révén elérhető maximális komplexitásszint közelítőleg egy nagyságrenddel alacsonyabb, mint az intuíció segítségével elérhető.
7.) Az intuitívan megismert igazságok alkalmas vonatkoztatási rendszerek segítségével alacsonyabb komplexitásúvá, racionális módon kifejezhetővé, taníthatóvá tehetők, így teremtve szélesebb racionális alapot egy még nagyobb megismerő erejű (bár nem magasabb komplexitású) intuíció számára…”

Egy-két észrevétel még a „szakavatott” kontra „nem szakavatott” kérdéssel kapcsolatban. Gondoljuk végig, hogy a világ legfontosabb találmányainak és felfedezéseinek egy része (amelyeket mindennapi életünkben is használunk ill. tanítunk) olyan emberek szellemi és keze munkája, akik nem feltétlenül az adott szakterületen folytatták tanulmányaikat ill. munkájukat. Ezek az emberek azonban logikusan és intuitív módon tudtak gondolkodni, és hasznosítani tudták más irányú végzettségüket, jól megfigyelték ill. elemezték a világunkban lejátszódó eseményeket és azok összefüggéseit. Álljon itt néhány kiragadott példa azok közül a magyar tudósok közül (név, végzettség, felfedezés/találmány), akik más szakterületen szereztek diplomát, mint amely szakterületen ismertek-elismertek lettek:
– Sajnovics János, matematikus-csillagász, összehasonlító nyelvtani módszerek
– Bánki Donát, építészmérnök, benzinmotor-porlasztó (Csonka Jánossal)
– Déri Miksa, vízépítő mérnök, Zárt vasmagos transzformátor (Bláthy Ottó Títusszal és Zipernowsky Károllyal)
– Gábor Dénes, villamosmérnök, hologram
– Mihály Dénes, gépészmérnök, első mozgó televíziós közvetítés (1929)
– Bay Zoltán, filozófia doktor, radarhullámok

További érdekességként jegyzem meg, hogy az őstörténet ill. nyelvészet kutatásához nem csak történész ill. nyelvész diploma lenne szükséges… Azon az alapon, hogy ki az igazán szakavatott és ki nem a magyar őstörténet és nyelveredet kutatásában, szükségünk lenne – a teljesség igénye nélkül – régész, antropológia, filozófia- és vallástörténeti, általános művészettörténet, zeneművészet-történet, kulturális antropológia, nyelvész, csillagász, földrajz / földtörténet-kutatás, éghajlatváltozás-kutatás, genetika, agykutató és még számos más tudományágban megszerezhető diplomára is. Azt gondolom, hogy logikusan fel kellene tudnunk használni, és rendszereznünk kellene ezeknek a tudományágaknak az eredményeit, és nem a történész és nyelvész diplomákat (esetleg vörös diplomát) kellene mutogatnunk. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy bármilyen módszertan és ideológia alapján is tanították – mondjuk az elmúlt 50 évben – a történészeket és nyelvészeket, akkor is nagy tudással rendelkezhet az idősebb korosztály. A problémát inkább ott látom, hogy tudásukat nem megfelelő módon használják fel, és nem képesek befogadni az új eredményeket és elméleteket.

Értekezések a történelem és múlt megismerhetőségéről
——————————————— ——————–
A történelem és a múlt megismerhetőségéről és a történész mesterségről már sokan értekeztek. Két – számomra – érdekes anyagból idézek, hogy lássuk, milyen nehéz is megismernünk a történelmet, főleg azok után, hogy egyes időszakokról szinte semmilyen lelet- ill. forrásanyaggal sem rendelkezünk. Azt gondolom, hogy feltételezgetések, találgatások, továbbá egyes történelmi korok és személyek túlzott értékelése nélkül a tényeket és a tényekből adódó több oldalról is bizonyítható összefüggéseket kellene feltárni a jövőben. Azért hivatkozok az alábbi gondolatsorokra, mert – mint látjuk majd – a logikus, rendszerezett, de intuitív alapú („nagymesteri”) gondolkodás lehet a kutatás legjobb alapja.
Romsics Ignác idevágó írásából néhány sor, amely a Rubicon történelmi folyóirat 2003/6 számában jelent meg (A Rubicon nem tartozik az „alternatív” kategóriába, viszont érdemes ennek írásait is tanulmányozni, hogy tudjunk miről vitatkozni):
„A történész mesterségét könnyebb gyakorolni, mint tömören, világosan meghatározni. Közkeletű vélekedés szerint a történész a múlttal foglalkozik. Jelentős gondolkodók azonban úgy vélik, hogy ez csak egyfajta „álca”, amely mögé bújva a történész valójában a jelenre és a jövőre vonatkozó gondolatait mondja el… Ismeretelméleti szempontból „optimisták” vagy „realisták” szerint a múlt megismerhető és rekonstruálható. A „szkeptikusok” vagy „relativisták” szerint viszont a múltnak mindig több olvasata van, s az, amit történelemnek hívunk, nem a múlt rekonstrukciója, hanem a történész konstrukciója. A történetírás történetének tanúsága szerint a fenti megközelítések egyike sem garantálja feltétlenül a minőséget, és egyik sem zárja azt ki. Egy jól kiválasztott és jól megírt mikrotörténet közelebb áll a totalitáshoz, mint egy akárhány kötetes világtörténet… S persze nem garancia az egyetemeken immár 150-200 éve tanított szakma fortélyainak az elsajátítását igazoló diploma sem. A nyelvtudás, a forráskritika, a jegyzetelés technikája, a könyvtári és levéltári rendszerek ismerete, amiket az egyetemeken tanítanak, szükséges, de nem elégséges feltételei a kiválóságnak. Ami a legfontosabb – s ami a történészt elsősorban történésszé teszi –, az nem a szakma módszertanának ismerete, s nem is választott ars poeticája, hanem agyműködésének és szenzibilitásának különlegessége, vagyis tehetsége.”

Ormos Mária előadásának anyagából is bemutatok néhány gondolatsort, amely a Mindentudás-egyetemén hangzott el (az anyag elérhető az Interneten is: www.origo.hu/mindentudasegyeteme/ormos ):
„…Magát a folyamatot eddig is többféle közelítésben tárgyalták a különféle történeti iskolák. A rendszeren belül más és más tényezőt lehetett vezérszerepbe iktatni, a mozgást le lehetett írni az egyszerű ok-okozati viszony, a dialektikus logika, a szellemtörténet, vagy az organikus társadalmi mozgás keretében, de abban az egyben mindenki megegyezett, hogy történelem létezik, és hogy e történelem feltárható és leírható. Most viszont éppen ebben a kérdésben következett be gyökeres változás. A történelem megismerhetőségét vitatók abból indulnak ki, hogy a múlt az idők mélyén valahogy úgy helyezkedik el, mint egy lezuhant és szilánkokra szakadt repülőgép roncsai: szétszóródva, és összefüggéseikből kiszakadva. Ezért a vizsgálódó szem eleve képtelen az egykori – feltételezett – egységet rekonstruálni. A történész valamit összeilleszt, valamit nem, és semmi garancia rá, hogy akár azt is jól állította volna össze, amit egyáltalán összeállított. Még kevesebb a garancia arra, hogy az időben éppen az a konstrukció folytatódik, amelyet feltárni vélt, sőt még arra is, ami egykor valóban volt, mert az időnek egyik sajátossága, hogy bizonyos komponenseket fel, másokat leértékel, és a valóságban egyáltalán nem az történik, ami egy korábbi állapotból logikusan következne, hanem valami más. A következtetés pedig úgy hangzik, hogy e körülmények miatt a múltról csak különféle, nyilvánvalóan csak töredékeken alapuló elbeszélések születhetnek, de sosem jöhet létre a teljes történet hiteles rekonstrukciója. Az elbeszéléseket, ma úgy divatos mondani: a narratívákat, a mindenkori jelen szubjektív közelítései befolyásolják. A szubjektív befolyásoló tényezők lehetnek kulturálisak, ideológiaiak, politikaiak vagy személyesek. Valljuk be, hogy a jellemzett álláspont jelentős igazságtartalommal rendelkezik. Való igaz, hogy ugyanazt a történetet tényleg többféleképpen el lehet elmondani, vagyis értelmezni…
…A felhozott példák kétségtelenül igazolják, hogy a szétszóródott történeti elemeket különféleképpen lehet már összerakni is, és még inkább eltérhetnek a belőlük levont következtetések, az elbeszélések tehát nagy mennyiségű szubjektív elemet tartalmaznak. Ahol mi élünk, Magyarországon, mind e mellett nem hagyhatjuk szó nélkül a mintegy negyven évig tartó gyakorlatot, amelynek során a történeti feldolgozások eleinte ideológiai kotta alapján készültek, és a történészek később is csak nagy óvatossággal tudták kikerülni a cenzúra által támasztott csapdákat, még ha az is igaz, hogy a magyar történészek e bűvészmutatványban nagy jártasságra tettek szert. Engedjék meg, hogy a történettudomány siralmas állapotára nézve elmondjak egy 1956-ban született viccet. Az egyetlen történész viccet, amelyet valaha is hallottam. Ebben az évben üléseket tartottak a közgazdászok, az írók és újságírók, a filozófusok, és a felszólalók meglehetősen éles rendszerbírálatot engedtek meg maguknak. A történészek azonban csak a vicc szerint konferenciáztak, amely így szólt: “Hallotta, hogy a történészek is ülést tartottak a Petőfi körben? – Nem. És mi történt? – Hoztak egy határozatot. – Miről? – Arról, hogy mától kezdve minden másként volt.”
…Kétséges lehet-e, hogy eltérő élmények, következésképpen eltérő elbeszélések születtek a szerint, hogy az egyik oldal, vagy a másik élte át és dolgozta fel magának a megélteket, a szerint, hogy a levegőből, a szárazföldről, vagy a tengerről nézték és nézik a történteket, továbbá a szerint, hogy vajon a frontok vagy a hátország borzalmairól van-e szó és végül a szerint, hogy vajon az áldozatok beszélnek-e vagy pedig üldözőik.
…Mindezek alapján azt hiszem, mindenképpen meg kell engednünk, hogy a mindenkori történeti kép egyrészt hiányos (minden szétszórt elemet valószínűleg sosem sikerül egybe gyűjteni), másrészt pedig sokszor és sok vonatkozásban tartalmaz szubjektív elbeszélési szempontot, amelynek forrása nagyon változatos lehet, és az időben is változó.
Mindazonáltal léteznek komoly ellenérvek, amelyek ezt az esetlegességet és szubjektivitást korlátok közé szorítják. Létezik ugyanis tárgyiasult és bármikor feltalálható, a maga nemében változatlan történelem is. E tárgyiasult történetet először két részre bontom.
Létezik olyan tárgyiasult történet, amely minden vonatkozásában megkérdőjelezhetetlen, és nem függ semmilyen csoportosítástól vagy elbeszéléstől. Emellett létezik olyan tárgyiasult történet, amelynek elemei ellenőrzést kívánnak ugyan, mindazonáltal az eligazodás szilárd pontjait képezik.
Ami az első csoportot illeti, elbeszéléstől független, tárgyi valójában felismerhető és bemutatható történelmi elem maga az ember. Az ember ugyanis maga után hagyta önmaga több alakját, és életkörülményeinek számtalan mutatóját. Ami a változó alkatokat illeti, a tudósok sokat megtaláltak belőlük, és ezeket bármikor be tudják mutatni.”

Végezetül néhány gondolat a nyelvészetről-nyelvészkedésről
—– ————————————————- —————–
Véleményem szerint a nyelvészet jelenleg nem egy olyan egzakt tudományág, mint pl. a matematika vagy a fizika, ahol pontos szabályokat és törvényszerűségeket lehet meghatározni. Sőt, ami ennél is fontosabb, bizonyítani! (Persze ma már a fizikai törvényekről is tudjuk, hogy mindig egy adott inercia-rendszerben állják csak meg a helyüket – még a fény sebessége sem állandó légüres térben, persze a hivatalos akadémiai tudomány ezt sem ismeri el, holott két független kutatócsoport is bebizonyította már…) Az említett tudományágaknak volt idejük kiforrni az elmúlt pár ezer év alatt, míg a nyelvészetet a legjobb esetben is csak százötven-kétszáz évesnek tekinthetjük. Már csak ezért sem fogadhatjuk el, azt, hogy egy józan-paraszti ésszel, logikusan, rendszerezetten, netán intuitívan gondolkodó „kívülálló” kutatási eredményeit semmibe vegyék, vagy becsméreljék. Ugyanis a hivatalos akadémiai tudomány, a finnugor és indo-germán elméleteken felnőtt nyelvészek és történészek nagy része ezt teszi. Arról nem is beszélve, hogy a finnugor elmélet hirdetői elismert nyelvészek (pl. Kőrösi-Csoma Sándor, Czuczor Gergely, Fogarasi János, Gosztony Kálmán, Liu Wen-Qing, Marácz László, és még sorolhatnánk…) eredményeit is lekicsinylik, tudománytalannak titulálják, vagy egyszerűen semmibe veszik, gúnyos megjegyzéseket tesznek megállapításaikra, rosszabb esetben nem tartják nyelvészeknek őket. Szeretném felhívni a még egyszer a figyelmet, hogy a finnugor elmélet elindítója Sajnovics János (1733-1785) inkább matematikus-csillagász volt, mint nyelvész! Ezt a tényt még akkor is fontosnak tartom megjegyezni, ha a XVIII. század közepén-végén még nem beszélhetünk nyelvtudományról.
Az imént említést tettem az inercia (vonatkoztatási) rendszerekről. A magyar nyelvészet és őstörténészet „inercia rendszere” eddig egy feltételezéseken alapuló, az 50-55. szélességi kör fölötti, Urál-Szibéria környéki területeken és finn nyelveken alapuló összehasonlítási rendszer volt. Mint ahogy Einstein is tovább tudott lépni Newton vonatkoztatási rendszerén, úgy kellene nekünk is tovább lépni a „finnugor inercia-rendszeren” és végre tüzetesebben megvizsgálni az „eurázsiai vonatkoztatási-rendszert” (ahogy arról Bakay professzor beszélt szombaton), hogy aztán utódaink továbbléphessenek akár „Föld vonatkoztatási-rendszer” felé is. Azonban tapasztalatból tudjuk, hogy az új elméletek és felfedezések elismertségéig sok időnek kell eltelnie a politikai-hatalmi érdekviszonyok miatt. Elképesztő mértékben gyorsuló világunk talán egyetlen előnyét látom abban, hogy az új, bizonyított elméletek befogadása és elismertsége rövidebb idő alatt következhet be. Az már egy másik téma tárgya, hogy ez a gyorsuló világ hogyan lesz képes életben maradni a jövőben…

Az őstörténet- és nyelveredet kutatási módszerekben szükséges változások
A jövőbeni magyar őstörténeti és nyelveredet kutatási módszerek lényegét és folyamatát a következő fontos lépések megvalósításában látom:
1. Mindenek előtt egy „Tabula Rasa”-ra van szükség
A rendelkezésre álló régészeti leleteket és forrásanyagokat tárgyilagos módon (politikai és vallási ideológiáktól mentesen) újra kell értékelnünk.
Továbbá össze kell gyűjtenünk azokat az anyagokat, amelyeket valamilyen oknál fogva még nem publikáltak a hazai illetve külföldi szerzők (pl. kéziratokban léteznek valahol a fiókok mélyén)
Valamilyen módon el kell érni, hogy az állam, illetve a lakosság tulajdonában lévő – még nem publikált ill. nem értékelt – régészeti és forrásanyagokról képek és értékelések készülhessenek. El kell érni azt is, hogy egy jogállamban ne lehessen agyonhallgatni tudományos kutatási eredményeket.
Ki kell terjeszteni a kutatást azokra a földrajzi területekre, ahonnan eddig is a legtöbb leletanyaggal rendelkezünk őstörténet kutatásunk szempontjából (vagyis a teljes eurázsiai térségre). Véleményem szerint ehhez kormányzati szintű megállapodások kellenek.
A „Tabula Rasa” megvalósításakor több bizalommal kell lennünk krónikáink, néphagyományaink és népmeséink által elbeszélt történetek iránt is. Bíznunk kell abban, hogy saját középkori történetíróinknak is legalább olyan hitele van, mint annak a külföldi történetírónak, aki eleve negatív irányban volt elfogult a Magyar és rokon népek iránt.
Át kell gondolnunk a jelenleg használt törzs, nép és népcsoport elnevezések megítélését is (a forrásanyagok ellenőrzése után), ugyanis ezek sokszor megtévesztők lehetnek a következtetések megfogalmazása során. Érdemes megfontolni egy olyan modell létrehozását, amelyben a gyűjtőfogalmakat (pl. sumér, egyiptomi, kelta, szkíta, hun, türk, perzsa, stb.) halmazokkal lehet leírni, és ezek után a közös- ill. részhalmazokat meg lehet határozni.

2. Az összegyűjtött anyagokat egy központi információs rendszerben osztályoznunk és rendszereznünk kell
Ki kell használnunk a számítógépes adatfeldolgozás és digitalizálás előnyeit. Az elektronikusan feldolgozott kép, hang és szöveganyagokat metainformációkkal (információ az információról) kell ellátnunk, és lehetővé kell tennünk a gyors, komplex visszakeresések lehetőségét.
A digitalizált anyagok metainformációs részének – sok más fontos információval egyetemben – mindenképpen tartalmazni kell az adott lelet vagy forrás hitelességi és szaktudományos megítélési fokát. A metainformációk abban segíthetnek, hogy egy értékelés során a visszakeresett adatok hitelességéről és relevanciájáról minél kevesebbet kelljen a továbbiakban vitatkozni. Fent kell tartani azonban annak a lehetőségét, hogy újabb adatok fényében a lehető leghamarabb újra lehessen értékelni a hitelességi és szaktudományos megítélési fokokat.
A metainformációs elemek lehetővé teszik azt is, hogy a további összefüggések megfogalmazásához könnyen és gyorsan felhasználhassuk a legrelevánsabbnak és a legbiztosabbnak tűnő lelet és forráscsoportokat, illetve következtetéseket.
3. Egymás munkáját segítenünk és ösztönöznünk kell
Lehetővé kell tenni, hogy a különböző vonatkoztatási rendszerekben kutató egyének és csoportok tovább működhessenek, és gyorsan, szervezetten meg tudják osztani egymással legújabb kutatási eredményeiket és következtetéseiket.

4. Ki kell dolgozni egy rugalmas őstörténet és nyelveredet kutatási módszertani rendszert
Két egymástól elkülöníthető, de a végeredményt tekintve egymást alátámasztani képes megközelítést javaslok, amelyek együtt vezethetnek eredményre:
a.) A lehető legtárgyilagosabb, anyagi megközelítésen alapuló kutatás
b.) Intuitív módon történő megközelítés (pl. következtetések levonása, illetve a „tárgyilagos” eredmények ellenőrzése meditatív technikákkal)
El kell hagynunk továbbá a hipotetikus érvelési módszereket. Feltételezés-láncolatokra nem lehet őstörténet és nyelveredet kutatást építeni.
A történelem filmkockáit időben visszafelé kell pergetni, vagyis történelmünket visszafelé kell elemezni az időben, hogy minél kevesebb lyuk vagy „hiányzó láncszem” legyen benne.
Óvatosnak kell lenni azonban a leletek, forrásanyagok és következtetések datálásával kapcsolatban is. A jelenlegi kormeghatározási módszerek nem elég megbízhatók ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket vonjuk le. Ha 2000-3000 ezer éves távlatban már néhány évtizedet is tévedünk a kormeghatározás pontatlansága miatt, akkor az eredmények teljesen tévútra vezethetik a valóságot mind jobban megismerni kívánó kutatókat. Sajnos manapság éppen azzal a problémával kell szembe néznünk, hogy egyes történelmi korok és személyiségek vagy nem az általunk ismert korban éltek, vagy – ami még ennél is rosszabb – nem is létezhettek! Tudjuk persze, hogy ezt a felfedezést sokan kétségbe vonják még az alternatívok közül is. Ők megkérdőjelezik azoknak a kutatóknak munkáját és gondolatait, akik egymástól térben-időben függetlenül – néha egymásról sem tudva – fedezték fel a történelmi idő-anomáliákat. Néhányuk nevét megemlítem, hogy érzékeltessem, nem csak Heribert Illig „hóbortjáról” van szó: Arcilla (XVI. sz. eleje), Prof. Jean Hardouin (1700 körül), Sir Isaac Newton (1728), N.A. Morozov (1900 körül), Prof. Robert Baldauf (1902), E. Johnson, A.T Fomenko (1970), Wilhelm Kammeier, Prof. Robert R. Newton (1979), Heribert Illig (1995), Uwe Topper (2002), Hunnivári Zoltán (2002), és még lehetne folytatni a sort…
Jelenleg az őstörténet kutatás helyzetét az jellemzi a legjobban, hogy a különböző eredmények és következtetések – gyakran egymástól függetlenül – térben és időben máshonnan származnak. Ezért van az, hogy kisebb-nagyobb mértékig minden irányzatnak van valóságtartalma a saját maga vonatkoztatási rendszerében (pl. a sumér, az egyiptomi, a kelta, az etruszk, a szkíta, hettita-hurri-méd, a hun, a türk, de még a finnugor vonulatnak is…).
A ma ismert, különféle magyar őstörténeti és nyelveredet álláspontokból már most meg lehet fogalmazni egy egységesnek mondható, összefüggéseiben magas szintű, tudományos alapokon nyugvó magyar őstörténetet az elmúlt 6-8 ezer évre visszamenőleg. (Sokszor még ennek az időszaknak az értékelése is nehézséget okoz). Ennél régebbre már csak feltételezés-láncolatokkal tudunk visszanyúlni, amelynek használatát – mint már említettem – el kell kerülni a „tárgyilagos” érvelések esetén. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne gondoljuk tovább intuitív módon a „mi történhetett 8, 10, esetleg 30 ezer évvel korábban” kérdését.
Azonban úgy érzem, hogy már az is óriási előre lépést jelentene, ha a ma ismert „magaskultúrák” (sumér, egyiptomi) idejéig vissza tudnánk követni őstörténetünket, és le tudnánk írni kultúránk és nyelvünk – a ma elfogadottnál valósághűbb – fejlődési folyamatát és szakaszait. Azért tartom fontosnak közelebb kerülni a történelmi valóság megismeréséhez, mert a múlt tanulságaiból tanulni lehet és kell. A tanulságok elemzése után választ kaphatunk arra, hogyan éljünk jobb és tartalmasabb életet a jelenben, és hogyan tervezzük meg azt a világot, amelyben gyermekeink fognak felnőni, tanulni és dolgozni. Gyermekeinknek pedig joguk és kötelességük is tudni azt, hogy mely kultúra örökösei. Jelenleg sem a hazai, sem pedig a nemzetközi hivatalos történelmi álláspontok nem támogatják a fent említett szemléletet, ezért tartom fontosnak az összefogást és a valóság megismerését és megismertetését.

Egy kicsit hosszúra sikeredett, remélem azért áttekinthető és érthető, amit megfogalmaztam.

Üdvözlettel,

Attila