Varga Géza: Az Éden írása

2004.02.10.

Mircea Eliade írja, hogy az európai parasztok szokásai, képzetei és szimbólumai sok esetben ősibb kultúrfokot képviselnek, mint az, amelyik a klasszikus görög mitológiákban tükröződik (1996/80,153). Példákat ugyan nem mutat be, de ilyeneket mi is találhatunk, ha összevetjük az európai parasztság és a Kolumbusz előtti Amerika jelképeit. Az amerikai indiánok ugyanis még a kőkorszakban vándoroltak mai hazájukba. S ha találunk az indián hagyatékban az európai parasztsággal közös mítoszokat és szimbólumokat, akkor azok kétségkívül korábbiak a klasszikus görögökénél.

Egy ilyesfajta összevetés aztán több írástörténeti kérdés megoldására is alkalmas. Azonosíthatjuk az európai jelkészlet kőkori elemeit, jobban megérthetjük az indián jelképeket s az írás születéséről is többet tudunk meg.

Az összehasonlításba bevont jelrendszerek körét persze érdemes kiterjeszteni. Mivel az indiánok ősei Ázsiában éltek, az ázsiai jelképeket sem hagyhatjuk figyelmen kívül. S nincs okunk elfeledkezni a fejlett, valódi írásokról sem, mert az antik írásjelek jellemzően kőkori vallásos jelképekből alakultak ki.

Véletlen hasonlóság?

E távoli jelkészletek párhuzamainak alapos elemzésére nem került sor, mert az írástörténészek általában hangoztatott álláspontja szerint csupán véletlen egyezésekről lehet szó. E szkeptikus szerzők azonban nem ellenőrizték állításaikat a szükséges gondossággal. A véletlen egyezés bizonyítékaként felmutatott példáik is az egyszerű jelformák közül valók: rendszerint csak 1-2 vonalból állnak. Ezek az egyszerű jelek nem képviselik a teljes jelkészletet s ezért alkalmatlanok a messzemenő következtetések levonására. Hiszen a szokásos lineáris írásjelek is 1 – 6 elemből (különböző egyenes és görbe vonalakból, meg pontból) épülnek fel. De már a kínai írásjelek jóval bonyolultabbak, például a hangya jele 23 vonalból áll.

A véletlen egyezések lehetőségének vizsgálatát 1991-ben végeztük el Nemetz Tiborral, a budapesti Matematikai Kutatóintézet tudományos főmunkatársával. Ennek eredménye a következőkben foglalható össze: hat alapelem felhasználásával mintegy százmillió egymástól eltérő lineáris jel képezhető. A lineáris írásrendszerek azonban csak néhány tucat jelet igényelnek ebből a százmillióból. Ha a lineáris írásrendszerek jelkészletét egy véletlenszám-generátorral választanánk ki, akkor átlagosan csak minden százezredik ábécében lehetne egyetlen olyan jel, amelyik már szerepel egy korábbi ábécében. Természetesen még kisebb annak a valószínűsége, hogy a fentieknél bonyolultabb jelek egyezzenek, vagy hogy valamelyik új jelkészletben több azonos jel is előforduljon (Varga/1993).

Ha két jelrendszerben mégis több egymásra hasonlító bonyolult jelet találunk, akkor annak oka nem a véletlen, hanem a genetikai kapcsolat. Korábban azt feltételeztük – s néhány példával bizonyítottuk is – hogy az egymással genetikus kapcsolatban lévő jelrendszerek közös őse egy elemi erejű vallásos szimbólumrendszer, amely sokkal mélyebben beépült a kultúránkba, mint azt gondolnánk.

Az amerikai indiánok Eurázsiával közös jelkincse

Az amerikai indiánok sokszínű jelkészletének van egy elterjedt alaprétege, amelyikben a jelformák jó része egyeztethető eurázsiai jelformákkal. Az egyező jelek bonyolultak, esetükben tehát a véletlen egyezés kizárható. Amiből nyilvánvaló, hogy ez az indián jelkészlet eurázsiai eredetű.

Amerika északi, középső és déli területein egyaránt megtaláljuk őket edényekre festve, kőbe vésve, szőnyegekbe szőve, esetleg kódexek lapjain. A széles körű elterjedtség is arra utal, hogy mindegyik bevándorló indián népesség ismerhette. Az alkalmazási körülmények valószínűsítik a jelek vallásos jelentőségét és segítenek az értelmezésben.

A jelcsoport jelei közül a következőkben csak egyetlen anasazi edény összetett szimbólumát elemezzük (1. ábra), mert ez is elegendő a mondanivalónk illusztrálására.

Azt feltételezzük ugyanis, hogy ennek az anasazi jelmontázsnak a jelpárhuzamok segítségével tisztázható az értelme s valószínűsíthető két elemi jelösszetevő hangalakja is. Vagyis ezek az Eurázsiából hozott jelek egy kőkori fonetikus írást (szótagírást) képviselhetnek. Ahogy a maja írás is kőkori szótagírás volt – mert a Kolumbusz előtti indián Amerika még a kőkorszakban élt.

Ebből azonban az a meglepő következtetés adódik, hogy a legkorábbi eurázsiai szótagírások is kőkoriak voltak. Hiszen az indiánok őseinek hozniuk kellett valahonnan az egyező írásjeleket s mint látni fogjuk, ezt a legnagyobb valószínűséggel Eurázsiából hozták.

Némileg hasonló következtetésre jutott Maurice Pope is az első eurázsiai írások korát és jellegét illetően. Rámutatott arra a közismert, de meg nem értett tényre, hogy az írásjelek száma a legfontosabb, zavartalanul továbbélő írásrendszerekben nem csökkent, hanem szaporodott az idők során. Vagyis a tények nem teszik lehetővé azt, hogy az írás történetét úgy magyarázzuk, mint a bonyolultból az egyszerűbb felé történő monoton fejlődést. Amennyiben az ismert tényekből visszafelé extrapolálunk, akkor egy olyan ősi íráshoz jutunk el, amely egyszerűbb és sokkal inkább fonetikus volt, mint azt gondoljuk. Az ékírást használó terület peremvidékeiről ismert nem ékírásos, egymástól látszólag független, csupán helyi jelentőségű írások a kezdetektől rendelkezhettek a hangjelölés lehetőségével. Nem zárható ki, hogy mindezen írások nem a sumérből, hanem egy ismeretlen ősi forrásból merítettek – a sumérrel együtt. (Pope/1966).

Pope nem részletezte, hogy milyen lehetett ez az ősi írás. Az általa is vázolt írástörténeti adatok és folyamatok ismeretében azonban többet is mondhatunk annál, mint hogy egyszerű volt és fonetikus.
Az extrapoláció eredményeképpen a legnagyobb valószínűséggel egy 40 – 70 jelből álló rovásírásra következtethetünk. Rovásírásra kell gondolnunk, mert az előidők vadászainak nem sok választási lehetősége volt az írástechnológiát illetően. A technológia pedig sok mindent meghatározott. Ezért az írás jobbára szótagjelekből (szótagjelként is használható mássalhangzójelekből) állhatott, de magánhangzói és szójelei is lehettek. Azaz az írás egyszerre adott lehetőséget a szótagoló és a betűírásra. A használat (végső soron a nyelv) jellege döntötte el, hogy mikor melyik módszert alkalmazták. A jelformák a rovástechnológiából következően lineárisak voltak.
Mivel az évezredek a fát nyom nélkül megemésztették, ennek az írásnak egyetlen fába rótt emléke sem maradt fenn. Maradtak azonban más technológiával rögzített ősi írástöredékek, amelyeket a legalaposabban Varga Csaba mért fel. Könyvéből két fontosabb emlékcsoportot ismerhetünk meg. Az egyik a kb. 30 – 10 ezer éves nyugat-európai csoport a jégkorszak leghidegebb időszakából. A másik a kb. 7 – 4 ezer éves kárpát-medencei jelkészlet, amely már a jégkorszakot követő, felmelegedő időszak terméke.

Megállapítása szerint a kőkori írásmutatványokon nagyjából ugyanaz a 30 – 35 jelforma ismétlődik, mint a latinos jelsorrendű modernebb ábécékben. Mivel nem hihető, hogy mindegyik valaha használt jel fennmaradt a töredékeken, ezért azt kell feltenni, hogy a kőkori jelsor néhány jellel többet is tartalmazhatott. Sokkal többet azonban nem, mert akkor nagyobb lenne a jelformák szórása s nem lenne ennyi példa a jelek ismétlődésére.

A szerző a jelformák alapján leszögezi, hogy e kőkori jelkészlet gyakorlatilag azonos a székely-magyar rovásírás ma is használt jelkészletével. Arra következtet, hogy a jelölt nyelv a magyar nyelv őse is lehetett.
Nyílván ezért vagyunk képesek az anasazi jelmontázs megértésére, sőt elolvasására is.

Az anasazi edény jelmontázsának szerkezete egy körbe zárt kereszt. A jelmontázs negyedeiben kisebb ligatúrák ismétlődnek, amelyek folyót ábrázoló kacskaringóból és élükre állított hegyekből állnak. Ez a három jel (a körbe zárt kereszt, a kacskaringó és a hegyek rajza) a székely rovásírás “f”, “j” és “m” betűjével rokonítható.

Miért vesszük az anasazi jelek párhuzamát a székely írásból, amikor például a latin írásban is hasonló a “j” és az “m”? Nos, azért, mert a latin írásban nincs körbe zárt kereszt alakú jel, tehát a formai párhuzamok száma kisebb. De az a két latin betű is kihullik a rostán, amelyik – formáját tekintve – hasonló két anasazi jelhez. A latin nyelv ugyanis nem segít bennünket az akrofónia folyamatának rekonstruálásakor. A “j” hang például megtalálható a magyar jó “folyó” szó kezdőhangjaként, de nincs meg a latin fluvius “folyó” szó elején. S ugyanez a helyzet az “m” esetében is: megtalálható a magyar magas szó kezdőhangjaként, de hiányzik a latin altus “magas” szó elejéről. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a kérdéses három betűt nem a latinok találták fel – ahogy ezt eddig is tudtuk. Másrészt azt jelenti – s ez már meglepő – hogy a jeleket a magyar nyelv ősét beszélő nép alkothatta meg.
De nézzük meg a jeleket közelebbről!

A körbe zárt kereszt az Éden végletekig leegyszerűsített térképe (2. ábra). Ebből a kör az Édent ölelő tengert, a kereszt meg a négy szent folyót jelképezi (de kereszt alakú maga a szárazföld is!). Az Éden az a hely, ahol a teremtés elkezdődött s ahonnan a rend – Noé fiainak köszönhetően – az egész világon elterjedt. E magyarázatot az 1. ábrán látható párhuzam segít elfogadni. A csángó-magyar hímes tojás jelmontázsa pontosabban adja vissza az Éden földrajzi viszonyait. Csupán négy folyó- és négy hegyszimbólumot tartalmaz, a valóságos tájnak jobban megfelelve. A körbe zárt kereszt a székely-magyar rovásírásban az “f” hangot jelöli, amely a magyar föld szóból rövidült le az akrofónia során. E feltételezés jogosságát az asztrológusok és a kínai írás hasonló alakú “Föld” jele is alátámasztja.

A hullámtarajra emlékeztető kacskaringó a székely-magyar rovásírásban a “j” hang, egyúttal a jó szó jele. A magyar jó egyrészt az Isten jelzője, másrészt “folyó” jelentésű is – összefüggésben azzal, hogy a magyarság a folyókat a folyó istene miatt tisztelte. A kacskaringó egyúttal a Tejútra is utal – tehát az Istennel azonos világoszlop egyik jele.

A lépcsőként ábrázolt hegyek a székely rovásírás “m” jelével azonosíthatók. Ez az “m” a magas szó jeléből keletkezett. A szó töve “föld”, vagy “ország” jelentésű lehet (vö.: mál, mart, magyar, mező, megye, mezsgye!). Mészáros Gyula szerint a magyar magas szóból (a heftalita hunok magyar nyelvéből) keletkezett az utóbb széles körben elterjedt mágus megnevezés. A lépcsőre emlékeztető ábrázolási mód a világoszlop eget és földet összekötő szerepére utal. Azaz itt is vallásos fogalommal, a világoszlop megszemélyesítésével találkozunk.

A jelmontázs olvasata

A két jelet azért vonták össze, mert mindkét jel a megszemélyesített világoszlop jele. Ezért eleve feltehető, hogy a ligatúra a világoszlop nevét rejti. Annak a mitikus ősalaknak a nevére számíthatunk, aki a világ teremtésekor (az ég és a föld szétválasztásakor) az eget alátámasztotta.

Az anasazi jelmontázs, ha a jeleit szójeleknek tekintjük, “Jó ma(gas)”, vagy “Jó má(gus)” értelmű. Feltehető persze, hogy e kifejezések – magyarul kimondva – egyúttal a hérosz nevét is tartalmazzák.

Amennyiben nem a képszerű szójeleket értelmezzük, hanem a székely-magyar betűk alapján olvassuk a ligatúrát, akkor a “jm” hangalakot kapjuk. Ezt magánhangzókkal kell kiegészítenünk s a kiegészítéskor némi joggal gondolunk az “ó” és “a” hangokra, azaz a JóMa hangalakra.

Az iráni mitológiában találunk is hasonló nevű alakot. Itt Jima az emberiség ősapja, a Nap fia, a civilizáció megteremtője, a társadalmi felépítmény megszervezője, az ezer évig tartó aranykor alatt a világ uralkodója. Uralma idején nem volt betegség, öregség, halál, vagy erkölcstelenség. Jima építette az első vará-t (ez magyarul vár, város). Gőgjének és bűnbeesésének köszönhetően ért véget az aranykor.

Hasonló ősalak a germán, indiai, obi-ugor és más mitológiákban is szerepel. Például a germán Ymir az első óriás (és az első emberszabású lény), megölése után a húsából lett a föld, véréből a tengerek, csontjaiból a hegyek, koponyájából az égbolt, hajából az erdők. A japán mitológiában pedig Jimmu-nak hívják a Nap fiát, aki egyúttal az első istencsászár (tenno) is.

A világot egy áldozatképpen megölt mitikus lény testéből alkotják meg az azték mitológiában is, azaz a teremtésmítoszt az indiánok ősei Eurázsiából hozhatták magukkal. Az anasazi jelmontázs körbe zárt keresztje is a teremtésre utal, ami igazolja JóMa teremtéshez való kötődését.

Az aranykor helye és ideje

Az aranykor elvesztésének említése a mítoszban lehetőséget ad további analógiák (a paradicsomi bűnbeesés és az azt követő özönvíz) figyelembe vételére és egyfajta ellenőrzésre. Ha ugyanis ezek a mitikusnak tűnő események történelmi és földtörténeti eseményekkel azonosíthatók, akkor az megerősítheti azt a képet, amit az írásjelek koráról alkottunk.

A világ minden táján felbukkanó özönvízmondát szokás azzal magyarázni, hogy azok helyi árvizek emlékét őrzik. Ezt a magyarázatot persze aligha tekinthetjük komoly ellenvetésnek. Egyrészt azért, mert nincs okunk kétségbe vonni az emberiség közös emlékezetének létét. Másrészt meg azért, mert az egész világra kiterjedő vízözönt (a tengerek szintjének emelkedését) az emberiség természetszerűleg csak helyi árvizek sorozataként élhette meg. A vízözönről szóló mítoszok olyan elevenen maradtak ránk, oly sok egyező részletet tartalmaznak, hogy azok valamiféle valóságtartalmában nem kételkedhetünk. A mítoszok részletei (s ezek tartozékai a jelek is) összefüggő rendszert alkotnak, amely az egyes mítosz-összetevők hitelét garantálja.

Ha a vízözönt a jégkorszakkal és a jégkorszakot követő árvizekkel azonosítjuk, akkor olyan időrendet kapunk, amelyre egyaránt felfűzhető a mítosz, a jeltörténet és a Föld benépesülésének eseménysora.

A legújabb ismeretek szerint a mai ember, a homo sapiens sapiens már mintegy 100 000 évvel ezelőtt kialakult Kelet-Afrikában. Innen az Ararát környékére vándorolt s ott töltötte a következő, kb. 50 000 évet. Ez a világ lehetett Jó mágus országa, ez a kor volt az aranykor, vagy ha úgy tetszik, a körbe zárt kereszttel jelképezett Éden. A boldog korszak kezdete egybeesik a Riss-Würm jégmentes időszak közepével. Volt tehát hely és idő a bajt nem ismerő civilizáció, no és egy ősírás kialakítására. Az aranykornak a Würm jégkor vetett véget, amelynek leghidegebb szakasza mintegy 50 ezer évvel ezelőtt kezdődött s körülbelül 40 ezer évig tartott. E hideg korszaknak a kezdetén (mintegy 20 ezer év alatt) vándoroltak az Újvilágba az indiánok ősei, tarsolyukban a boldog ország emlékével és írásával. A régészeti leletek szerint kb. 40 ezer évvel ezelőtt már Dél-Amerikában is megjelentek, Kr. e. 10 – 13 ezer évvel pedig egész Amerikában megtalálhatók a telepeik.

Eddigi ismereteink szerint a magukkal hozott ősi írás az új körülmények között nem fejlődött tovább. Általánosan elterjedt ugyan, a használat jellege azonban megrekedt a vallásos jellegű jelmontázsok és szimbólumok szintjén. Nincs okunk azt hinni, hogy olyan kódexeket írtak volna tele ezzel az írással, amelyeket ma az indián történetírás kútfőiként tarthatnánk számon. Erről legfeljebb Diego da Landa püspök és az indián könyvek ezreit elégető társai tudnának többet mondani – ők azonban mindörökre elnémultak.

Epilógus

E nagy ívű történetnek az az előnye, hogy nem sok elvarratlan szálat hagy maga után. Nincsenek olyan írásemlékek, amelyeket ne tudnánk beilleszteni a folyamatba s ezért aztán nem is kell elhallgatni egyiket sem. Egyszerre válaszolja meg az özönvízmítoszok és az írás keletkezésének legfontosabb kérdéseit. Persze egyúttal seregnyi új kérdést is felvet. Ez azonban nem hátrány, hanem előny a gondolkodó kíváncsiak számára.

 

Irodalom

  1. Clark, Grahame: World prehistory in new perspective, Cambridge University Press, Cambridge, 1977.
  2. Eliade, Mircea: A szent és a profán, a vallási lényegről, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996.
  3. Pope, Maurice: The Origins of Writing in the Near East, Antiquity, XL, 1966.
  4. Varga Csaba: Jel jel jel avagy az abc 30.000 éves története, Fríg Kiadó, Budapest, 2001.
  5. Varga Géza: Különböző lineáris írásrendszerek hasonló jelei, megjelent a Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetben, Írástörténeti tanulmányok sorozat, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 1993/189.
  6. Varga Géza: A székely rovásírás eredete, Írástörténeti tanulmányok sorozat, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 1998.
  7. Varga Géza: A magyarság jelképei, Írástörténeti tanulmányok sorozat, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 1999.
Recent posts

    Leave a comment