Mesterházy Zsolt: Miért nem indoeurópaiak a kelták? – A kelta (keleti) hit és mitológia

2004.03.05.

Ha egy átlagos, vagy azt némileg meghaladó érdeklődésű mai ember maga elé akarja képzelni az ókori ragozó nyelvű magyar népek általános hitbéli viszonyait, egyszerre kerül szembe egyszerűnek tűnő és megfejthetetlen ügyekkel. Az ősrégi teokratikus hit egyfelől végtelenül egyszerű és emberközeli jelenség a kétszeres hármasság eszméjével, amelyet Badiny Jós Ferenc igen szépen tárt fel trilógiájában és más műveiben is, másfelől igen távoli tud lenni annak, aki a jelképek mögött nem képes magának ugyanezt rekonstruálni. A teremtő Isten, aki együvé tartozik a feltétlen tisztelettel imádott Istenanyával és a Fiúval, aki végrehajtja a teremtés parancsait, majd felügyeli a világ életét – ők, az isteni hármasság irányítják az újkőkor és az ókor ragozó nyelvű népeinek lelki életét. Ez az istencsalád nem sajnálja a jót népétől, sőt értük él, aggódik és tervez. Mindenütt jelenvaló, támogató, bátorító, gondoskodó, irányítja a családok életét, megszabja hétköznapjaik teendőit, nap mint nap felkel és lenyugszik a Nap képében népéhez hasonlatosan, egyszóval családtag és családfő. A képében uralkodó király szakasztott mása e hétköznapi, de mégis fenséges istennek. Szervezi népe életét és tennivalóit, ő a szakrális uralkodó maga. Az irányába ható tisztelet feltétel nélküli, hatalma szinte korlátlan, és nem azért, mert hatalmas arzenállal tartaná sakkban legyűrt alattvalóit, hanem mert népe feltétlen tiszteletét bírja. Nincs kényszerítő nyers erő, nincsen fenyegetés, öldöklés a tisztelet kikényszerítésére. Ha ezt valaki egy született indoeurópainak el akarja magyarázni, akit fegyvercsörgésen neveltek fel, leginkább értetlenül áll a jelenség előtt. Ők ezt nem értik, mint ahogyan Freisingi Ottó sem értette ezt Magyarországon járva, amikor Imre király a szemeláttára egymaga mutatta be a “nagy titkot”, az ifjú lázadó testvér, a későbbi II. András elfogását kővé dermedt seregeik előtt.

 A turáni és magyar őshit nem ismeri a szigorú isten, a bosszúálló, fenyegető, véreskezű és gyilkos isten fogalmát és nem ismeri az összes ebből következő variációs lehetőségeket sem. Nem ismeri a népirtó istent sem és egyáltalán, minket isteneink sohasem fenyegettek döghalállal és más egyéb ehhez hasonlóval sem, hogy akaratukat valamilyen módon reánk kényszerítsék.

 A keletiek (kelták) hite ugyanabban a fent említett turáni kultúrkörben gyökerezik, hiszen ők is része az ősnépnek. Amikor Proisians MacCana megpróbálta összefogni a keletiek – pontosabban a nyugat-európai keletiek – hitvilágát és a régi történeteket, nehéz feladatot vállalt magára. Ő ugyanis talán nem tudja sem ezt, sem azt, amit már megelőzőleg elmondtam a keletiekről. Szemmel láthatóan fogalma sincs a kelták származásáról, etnogeneziséről, Európa benépesüléséről és az indoeurópaiak által megoldottnak tekintett téziseket ismerteti sokadikként olvasóival. Ennek ellenére tárgyszerűen közelíti meg a maga választotta kérdéskört azzal a szándékkal, hogy mégha indoeurópai alapokon is, – jellemző, hogy számára fontos inzuláris (szigeteken élő) és kontinentális (szárazföldi) keltákról beszélni “szaknyelven”, miközben azt sem tudja kicsodák, – de nagy jóindulattal valamilyen rendet vágjon az érthetetlen mezőn. Jellemző az is, hogy a kulcskérdéseknél elakad és jelzi, van itt valami, ami nem érthető, de a választ ne tőle várjuk. Ennek ellenére igen élvezetes előadásban lesz részünk, annál is inkább, mert ahol elakad, ott mi tudjuk kínjai okát. Van még egy okom is az alábbiak közlésére, mégpedig az, hogy megtudjuk, mit tanítanak ma a keletiekről általában az indoeurópaiak nyugaton. Magyarországon nincs ilyen gond, nálunk a keltákról nem lehet megtudni semmit a rendes nappali oktatásban az érettségiig bezárólag, de az egyetemeken sem tanulmányozható igazán, legfeljebb, mint indoeurópai előzményt említik meg. Nézetem szerint ez így nincsen jól, Európa közös magyari ősnépét ki kell emelni abból a sötétségből, amibe beletaszították, és fel kell ismerni bennük rokonainkat, elődeinket, mert ereinkben az ő vérükből is folyik valamennyi. A Kárpát-medencei keltákéból valamennyi bizonyosan. Legalább ezért, de a történeti hűségért is és a közös ősi szellemért is. Elvégre az íreknek, bretonoknak, skótoknak is joguk van megtudniuk végre, kik is voltak az őseik. Ahhoz is joguk van, hogy megtudják végre: ők sem kipusztulásra ítélt ócska néptöredék csupán.

 “Az ókori kelták inkább kulturális, semmint faji értelemben alkottak egységet – mondja MacCana és itt egyetértünk vele, ha kus, pikt, trójai, égei és egyiptomi elszármazóinkra gondolunk. A görögök és rómaiak által kelta néven ismert népek különböző etnikai eredetűek voltak, de a külső szemlélő számára a nyelv, az elnevezések, a társadalmi és politikai intézmények és általában az életmód olyan közös sajátságokat hordoztak, amelyek jól felismerhető, önálló nemzetnek tüntették fel őket. Ami Európa szárazföldi keltaságát illet, Poszeidónioszra és a műveit kivonatoló tudós ivadékaira (pl. Sztrabónra) kell hagyatkoznunk, mivel azok a közösségek, amelyekről írtak, már réges-rég más társadalmi-kulturális csoportokba olvadtak be. A szigeteken élő – szaknyelven: inzuláris – kelták viszont, jóllehet sajnálatosan szegényes körülmények között, de fennmaradtak. A kelták egymástól elszigetelve megőrzött, mind mennyiségüket, mind pedig ősiségüket illetően figyelemre méltó hagyományai nemcsak az ír és a brit kelták kultúrájával való közeli rokonságra utalnak, hanem az ókori szerzőknek a kontinensen élő keltákra vonatkozó tárgyilagos, ám sokszor meglepő megjegyzései közül jó néhányat igazolnak is. …

 Mily gyakran van az embernek az a különös érzése, amikor Erzsébet-korabeli urak írásait olvassa az írekről, hogy mindezzel már találkozott Poszeidóniosznál – jobban mondva az őt kivonatoló későbbi szerzőknél. Ez pedig arra enged következtetni, hogy a népekről alkotott előítéletek, ha egyszer megszülettek, szinte sohasem halnak el, illetve, hogy az olyan elvont fogalmaknak, mint a “kelta jellem” vagy “kelta vérmérséklet”, valóban lehet némi alapja.

 A kelták felemelkedése

 A keltákat már a Kr. e. IV. században a szkíták, az indusok és az etiópok mellett az ismert világ peremén élő negyedik népnek tekintették – és nem alaptalanul, hiszen addigra már kezdtek durván és drámaian beavatkozni a politikai és kulturális befolyással bíró nagy földközi-tengeri központok ügyeibe. Eredeti hazájukból, amely a mai Dél-Németország és Csehország egy részét foglalta magába, robbanásszerű erővel nyomultak előre az európai kontinens keleti és nyugati határáig, s a felemelkedőben lévő Róma hatalmát fenyegették. A kelták által benépesített terület már az V. század végére jelentős mértékben túlterjedt eredeti határain, s Hispánia területén az egymást követő bevándorlási hullámok nyomán a kelta népek otthonosan berendezkedtek.

 Ezután egy újabb gyors terjeszkedési hullám vette kezdetét. Kr. e. 400 táján kelta törzsek hatoltak be Észak-Itáliába, s míg többségük letelepedett ott és megalapította a később Gallia Cisalpina néven ismert tartományt, többen további kalandozásokra indultak szerte a félszigeten, s Kr. e. 390 táján magát Róma városát is elfoglalták és kifosztották. Más törzsek keletre hatolva betörtek a Kárpát-medencébe és a Balkánra, ahol jelenlétük már a IV. század első felében bizonyítható. Folyamatos forrongásban éltek és állandóan hajtotta őket valami – akár zsákmány után jártak, akár zsoldos-szolgálatra szegődtek, vagy akár pusztán lakóhelyet keresve elindultak valamerre. 279-ben egy részük behatolt Görögországba és kifosztotta a delphoi szentélyt, s egy évre rá három törzsük, akiket együttesen Galatae-nek neveztek (ami a közismertebb Keltoi / Celtae név megfelelője) átkelt Kis-Ázsiába és letelepedett azon a területen, amelyet mindmáig Galatiának hívnak.

 Ekkorra már Britannia nagy része kelta uralom alá tartozott. A legkorábbi, biztosan keltának nevezhető bevándorlás a Kr. e. V. században történt; egy másik fontos kelta beözönlés a III. századra tehető, míg a kelta bevándorlás a belgák (Belgium területéről elszármazók) megérkezésével ért véget az I. század elején. Írország esete még bonyolultabb, s igencsak eltérően vélekednek arról, mikor érkeztek ide az első kelták. A dolgok mai állása szerint azonban, s ezt régészeti leletek is alátámasztják, csak a III. századtól kezdődően beszélhetünk teljes biztonsággal a kelták jelenlétéről, noha joggal feltételezhető, hogy ennél korábbi településeket is kapcsolatba lehet hozni velük.

 A kelták hanyatlása

 A III. század elején a kelták úgy látszik, kimeríthetetlen energiával és erőforrásokkal bírtak. Egy keleten Galatiától, nyugaton Britanniáig, sőt valószínűleg egész Írországig húzódó hatalmas terület uraiként úgy tűnt, ideális helyzetben vannak ahhoz, hogy tartós birodalmat vagy államszövetséget hozzanak létre. Valójában azonban a kelták ekkor érték el hatalmuk tetőpontját, s ezt követően gyors hanyatlás várt rájuk, ami – történelmi távlatból nézve – szinte elkerülhetetlen volt. Éppen hódításaik könnyű volta és az uralmuk alá vetett területek nagy kiterjedése hordta magában romlásuk magvait. A nagy távolságok következtében nehezebb lett a közlekedés és a kapcsolattartás, felgyorsult a széthullás. Az uralkodó kelták több helyen kisebbséget alkottak a helyi népességgel szemben, ugyanakkor tisztán zsoldosjellegű vállalkozásokra fecsérelték embereiket.

 Most igen jól látható, hogy MacCana a bevett indoeurópai szóhasználat szerint kéri számon keltáinkon azt, amire magától is rájött, és a következő bekezdésben le is írja. Jellemzőek az erőforrás, hatalmas terület urai, birodalom, hatalmuk tetőpontja, hódítás, alávetett, stb. szavak használata. Az igazi tévedése azonban az, hogy túlburjánzott birodalom halálaként fogja fel a kelták hanyatlását. A példa sokkal inkább illik a széthulló római birodalomra, mintsem a sokközpontú, törzsi, vérségi kötelékekre épült keleti (kelta) világra – megjegyzés tőlem.

 Összefoglalva, a kelta népekből hiányzott mind az összetartozás érzése, mind a központi szervezéshez való érzék, s e nélkül nem tudták ezeket a szétszórt törzseket birodalommá vagy államszövetséggé szilárdítani. Merő spekuláció, hogy ha lett volna idejük hozzá, ki tudták volna magukban fejleszteni ezeket a képességeket: a valóságban több oldalról keményen szorongatták őket, északon a germánok, keleten a dákok, délen a rómaiak, s a III. század végére a kelta befolyás tagadhatatlanul meggyengült. Egy évszázaddal később már csak töredékei maradtak fenn az egykor uralmuk alá vont területeknek, és a kelta birodalmat sajátos módon Galliával azonosították, ahol a kelták egészen addig meg tudták őrizni önállóságukat és elszigetelt identitásukat, amíg Julius Cézár meg nem hódította őket.

 Hanyatlásuk azonban még ezzel sem ért véget. A Kr. e. I. században Cézár meghódította Galliát és beolvasztotta a Római Birodalomba, s egy évszázaddal később Britannia leigázására is sor került. Amikor a Kr. u. V. században a Nyugat-Római Birodalom összeomlott, a gall nyelv szinte már kihalt. Az a nyelv, amit Bretagne-ban továbbra is használnak, egész más tőről fakad: (de mi tudjuk, hogy az a bizonyos tő ugyanaz!) az V. és VI. században hozták magukkal a Délnyugat-Britanniából érkező bevándorlók. Magában Britanniában a római uralom az V. században ért véget, csakhogy azt az angolszászok uralma követte; ettől az időtől fogva állandóan csökkent a kelta nyelv és a kelta államiság területe s napjainkban a kelta nyelv brit ágát már csak Walesben és Bretagne-ban beszélik. Itt bizony MacCana nagyon sietősre veszi a kelták kihalasztását, sokkal több időt kellene hagynia nekik, hogy nyelvük teljesen átszője a jóval később, évszázadokkal később kialakuló mai angol nyelvet! Ez az igyekezet már csak azért is feltűnő, mert a keletiek (kelták) indoeurópaivá való kinevezésük óta senki sem törekedett a kelta és angol nyelv közötti igazi, mélyebb összefüggések feltárására. Ha ezt megtették volna korábban, vagy akár mostanság, nem lehetnének olyan biztosak előbbi tételük, a kelta indoeurópaiság “tényéről” olyan elszántan meggyőződve – megjegyzés tőlem.

 Ez idő alatt Írország szinte teljes biztonságban érezhette magát a külső támadásoktól. Lakói kelta nyelven beszéltek, amit a nyelvészek goidelnek hívnak, amelyet modern formájában gael nyelvként ismerünk. Tacitustól tudunk Agricola római hadvezér szándékáról, aki azt állította, hogy Írország egyetlen légióval és néhány segédcsapattal meghódítható és megtartható. Terve azonban soha nem teljesedett be, s így Írországot a vikingek IX. századi és az anglo-normannok XII. századi érkezése előtt nem érte komolyabb támadás. Ennek eredményeként az ír társadalmi rendet és az általa fenntartott műveltséget még azt követően sem érte komoly csapás, hogy Írország keresztyén állammá vált, s megszületett az írásbeliség. Minden bizonnyal ez az egyik oka az ír műveltség szembetűnő folytonosságának és konzervatív jellegének. (MacCana figyelmét nyilván elkerülték a nyugat-európai kelta területeken végzett keresztény pusztítások méretei a tárgyaiban fennmaradt kelta emlékek között, amelyet a leletmentésekkor nem felejtenek el megjegyezni az erről beszámolók, pl. dr. Fürstner is az amerikai kelta leletek pusztítatlanságáról beszél, de a The Atlas of Mysterious Places. 1987. Marshall Editions Limited magyarul is megjelent: Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub. 1993. c. kötetben is több utalást találni a véghezvitt keresztény szellemű “takarítás”-ról. A Szent István-i Magyarországon véghezvitt keresztény “selejtezés” megvalósítása nyilván a nyugaton véghezvittekéhez is hasonló szellemben fogant.)

 A hagyomány őrei

 Egyes kelta területeken, amelyekről történelmi források alapján tudunk, az irodalom, a műveltség és korábban a vallás letéteményese egy magas szinten szervezett társadalmon belül működő hivatásos réteg volt. Görög és latin szerzők – akik, mint már említettük, főleg Poszeidóniosztól, a görög földrajztudóstól merítették ismereteiket – műveiből kitűnik, hogy három ilyen réteg létezett: a druidák, a bárdok és a kettő között elhelyezkedő harmadik, amelyet a különböző szövegek más-más néven említenek, leggyakrabban a gall vátis néven, a latin vátis szó rokonával. A druidáknak volt a legmagasabb társadalmi állásuk, s mégha Julius Cézártól napjainkig a különböző auktorok valószínűleg kisebb-nagyobb mértékben el is ferdítették szerepük és hatalmuk jellegét, bizonyosan jelentős befolyással bírtak. A druidák vezették az áldozati szertartásokat, ők hozták a törvényeket, ők gondoskodtak végrehajtásukról és ők irányították saját, gondosan kidolgozott tanítási rendszerüket. A váteszeket általában a jövőbelátás mestereinek tekintik, de szerepüket nem lehet mereven elkülöníteni a druidákétól. Egyesek szerint nem is alkotnak külön osztályt, hanem a druidákon belüli alárendelt rétegnek tekinthetők. A bárdok osztálya elsősorban az irodalommal foglalkozott, s ha tekintetbe vesszük a kelta társadalom hőskultuszát, aligha meglepő, hogy a klasszikus források főként dicsőítő költemények előadóiként írják le őket.

 A dolgoknak ezt a klasszikus szerzők által hitelesített rendjét lényegében megerősíti az ír hagyomány. Itt is hármas felosztást találunk, amely druidákból (druidh), filikből és bárdokból (baird) áll. Akárcsak Gallia esetében, itt is nehéz szigorú különbséget tenni a közbenső osztály és a druidák között; s csakugyan, a Kr. u. VII. századra lényegében a filiknek nevezett osztály vált azoknak a druidákhoz kapcsolt szerepeknek és kiváltságoknak az egyedüli örökösévé, amely túlélte a kereszténység első századainak szorongattatásait. Az egyház mindaddig elsősorban a pogány vallás legfőbb képviselőivel, a druidákkal szállt szembe, mígnem azok önálló rendként el nem tűntek a színről. A filiknek viszont figyelemreméltó modus vivendit sikerült kialakítaniuk az egyházi méltóságokkal, ami a két testületnek egymástól eltérő, de egymást kiegészítő hatáskört biztosított és lehetővé tette a filik számára, hogy sok ősi szerepüket és előjogukat megőrizzék, köztük olyanokat is, amelyek korábban a druidákat illették meg. Így a filik, akiknek nevét sokszor “költő”-nek fordítják, valójában sokkal többek ennél: látnokok voltak és tanítók, az uralkodók tanácsadói, a szerződések tanúi – a gúny hatalma, amivel rendelkeztek, hatásos társadalmi szankcióként működött egészen a XVII. századig, amikor is az angol kormányzat ereje következtében a régi rend végképp összeomlott.

 Költőként is kitágították érdekeltségük körét – a baird rovására. Az ír bárdok egykoron – galliai társaikhoz hasonlóan – dicsőítő énekeket költöttek, a filik azonban fokról-fokra kiterjesztették szerepkörüket, mígnem lényegében kisajátították maguknak ezt a fontos társadalmi szerepet is. A bárdok társadalmi állása természetszerűen megsínylette ezt, s az ír irodalom története során a rigmusgyártók, mesemondók, komédiások alacsonyabb rendű osztályba kényszerültek. Walesben viszont a baird elnevezés a történeti kort megnövekedett méltósággal érte meg, s az ír filiknek megfelelő tanult költőkre vonatkozó általános címként használták.

 Az ír és a gall műveltség közötti párhuzam nem merül ki pusztán a címekben és a hierarchiában: a belső szervezet és a gyakorlat részleteire is kiterjed. Cézár szerint a gall druidák egyszerre voltak a műveltség tanítói és tanulói. Mivel az írott szó iránt nem volt bizodalmuk, hatalmas mennyiségű költeményt tartottak fejben, s voltak közöttük olyanok, akik húsz éven át folytatták tanulmányaikat. Írországban a fili “hallgatók” tanulmányi ideje legalább hét év volt, s életük hátralevő részét csakúgy tanulással töltötték, mint Cézár szerint a gall druidák. Cézár arról is beszámol, hogy a gall druidák élén egy főnök állt, akinek óriási tekintélye volt, az év meghatározott időpontjában pedig gyűlést tartottak a Carnutes törzs földjén található szent helyen, amelyet szimbolikusan Gallia közepének tartottak. Hasonlóképpen, az ír druidák, és utódaik, a filik vezetőt választottak maguk közül és hagyományaik szorosan kapcsolódtak Uisnechhez, Írország “köldökéhez”, az ősi tűz fészkéhez, amelyről az a hír járta, hogy egy nagy gyűlés színhelye (mórdháil Uisnigh).

 Ez a rendszer lényegét tekintve nyilvánvalóan pán-kelta jellegű volt. A földrajztudós Sztrabón (IV,4,4) is ezt sejteti és más bizonyítékok is megerősítik ezt a feltevést. A druidizmus (A druidizmus elnevezés így, mintha valamilyen szellemi irányzat lenne, teljesen téves elképzelés. Ez nem valamilyen szellemi áramlat, hanem ilyen formájában a nyugatiak szóhasználatába belekényszerített fogalom, hiszen ők a tudás letéteményesei, népük hagyományainak őrzői, éppenhogy nem valamiféle irányzat képviselői.) valószínűleg Galatiában éppúgy létezett, mint Írországban, Britanniában és Galliában. Erről tanúskodik a vallási szertartás kulcsszavai közül a “szent hely”-et jelentő, de sokszor egy meghatározott szent ligetre vonatkoztatott nemeton szó, [1] amely az egész kelta világ helyneveiben előfordul. Sztrabóntól értesülünk arról is, hogy a galatiaiak tanácsa egy drunemeton (tölgyfa-szentély) nevű helyen gyűlt össze (XII, 5, 1), amely nyilvánvalóan megfelel annak a locus consecratusnak, szent helynek, ahol a gall druidák gyűltek össze.

 Általánosabb szinten az indoeurópai nyelvcsalád több más népénél is találunk hasonló intézményeket. A druidák kiváltságos papi rendjének megfelelnek az indiai bráhminok és a római pontifexek, s bizonyított tény az is, hogy ezek a különböző papi rendek megőrizték egy közös indoeurópai vallás elemeit. S ami még ennél is fontosabb: különösen India és Írország távoli területein sok olyan kulturális intézmény és hagyomány is fennmaradt, amely egyértelműen hordozza a közös eredet jegyeit. Az ír filik még a XVII. században is olyan kifejezésekkel élnek, amelyek minden részletükben megfelelnek az indiai bráhminok szent szövegeinek: ennél ékesebb bizonyíték aligha lelhető a hagyományos ír műveltség konzervativizmusára. [2]

 Itt most álljunk meg egy pillanatra, mielőtt ez utóbbi bekezdés nagy tényei és bizonyítékai előtt meghajolnánk. Az elkövetkező oldalakon többször is hosszabb oldalvágányra viszem az Olvasót, de megéri, mert több haszna is lesz, a most tárgyalt keltán kívül további indogermánnak kijelentett ragozó nyelvek visszavételére is sor kerül. A keletiekről (keltákról) szóló történet csak látszólag szorul háttérbe néhányszor. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy Indiából kifelé áramló népvándorlásokat és hódításokat nem ismer a történelem, de a régészet és az antropológia sem. Ez azért lényeges, mert alapjaiban cáfolja indiai elszármazású népesség Európába jutását. A régi nagy indoeurópai csatabárdosok dicsőséges hódításait és bevonulásait Európába már saját maguk megcáfolták, élükön Müller-Karpe [3] megállapításaival. (Munkásságára még később visszatérek.) Ha ez a nézet még mindig létezik, az nyilván egyedül az általam ortodox indoeurópaiaknak nevezettek nézeteit próbálja meg becsempészni (vissza) a tárgyalható történelembe. Márpedig a szellem nép nélkül nem vonul sehová sem, – mint ahogy nyelvet sem cserél és műveltséget sem személyes jelenlét nélkül, – és miután nem is vonult, nem az indiai szellem telepedett meg Írországban, hanem ezzel szemben az ősnépi műveltség volt az, amelyik oda Indiába is eljutott, mégpedig Kr. e. 3000-el kezdődően meginduló folyamközi elvándorlásokkal. Az igaz, hogy a ragozó nyelvű ősnép azon részlegei, amelyek eljutottak az Indus völgyébe, ott ragadtak és beolvadtak abba az önálló utakon haladó műveltségbe, amelynek kezdetei már igen korán kialakultak, de a sumér (szabir) gyökerű szkíta műveltség beáramlásával igen jelentős változásokon ment keresztül. Ezzel Kőrösi Csoma Sándor kutatási területéhez érkeztünk vissza, ő is azt kereste ott, ami az ősi szabir hagyományokból átszüremlett India műveltségébe. India azonban befogadó jellegű volt és maradt mindig is a történelem folyamán, oda csak befelé vezetett út, kifelé soha. Ezért érthetetlen és felfoghatatlan az indoeurópaiak úton-útfélen való hivatkozása indiai eredetű párhuzamokra a világ legelképzelhetetlenebb helyein. Az indoeurópaiak egyik legnagyobb tévedése, hogy a ragozó nyelvűek szétáramlása példájára több ilyet is el tudnak képzelni a történelemben, pedig ez csak egyszer történt meg. Mi tudjuk az okát, ez a múlt század elejének szanszkrit őrületében gyökerezik, vagyis azóta töretlenül hiszik, hogy az indoeurópai ősnyelv vagy valami hasonló lett volna. Valójában azonban a sumérból oda átszüremlett nyelvi anyagot vetették egybe saját szintén ősnyelvi elszármazású anyagukkal, és ebből téves következtetésre jutottak. Az indoeurópaiak mind a ragozók jól körülhatárolható területein és a perifériákon alakultak ki egyenként, közös tudatuk az 1789-es francia forradalom előtt nem volt, az csak későbbi találmány, a romantika korának termése. Aki India és Írország között szellemi kapcsolatokat akar rögzíteni, az csak az ősnép műveltségén keresztül teheti ezt meg a közös gyökerek – és nem egymásközti ún. átvétel – hangsúlyozásával, másképpen tévútra téved.

 A druidákkal kapcsolatos a másik indoeurópai tévedés is. Ha valaki a druidákról fog értekezésbe, annak feltétlenül tisztában kell lennie a tudásátadás alapvető módozataival, amelynek legalább négyezer év óta igen jól kialakult rendszere működött a Régi Keleten, majd onnét a ragozó nyelvű népességgel együtt terjedt tovább. A mágusokról van szó, akiket az indoeurópaiak minden lehetséges eszközzel évezredek óta tűzzel-vassal irtanak és pusztítanak. Ezek a mágusok képviselik mindazokat a hagyományokat, tudást, amelyek alapját képezték a ragozók társadalmainak. Magába foglalta az összes művelt tudományt, az iskolarendszer fenntartását és a világban való eligazodás minden területét, beleértve a felsőbb világgal kapcsolatos ügyeket is. Ez nem egy gittegylet, vagy akármilyen –izmus követői, amelyik évente konferenciát rendez, hanem a működő társadalom gerince, érrendszere, esze, és a hitét működtető testület is egyben. Értelmetlen minden olyan megközelítés, amely a bulvárlapok tudatlan olvasóinak szintjére akarja lezülleszteni e nagy tudású tanultak ügyét és ún. titkos társaságok jelszava mögé rejtve romantikus borzongással töltse meg a tudók, táltosok világát. Ezen ősnép már legalább ötezer év óta tudja, hogy a társadalmak felemelésének – de normális működésének is – legalapvetőbb feltétele, hogy az iskolákat azok végezzék el, azok kerüljenek a legfontosabb irányító helyekre, akik arra a legrátermettebbek. Ha ez nem így lenne, előbb-utóbb alkalmatlanok, kontraszelektált protekciósok vezetnék az országot, amely a nép megsemmisülésével jár. A népnek tehát nem érdeke, hogy alkalmatlanok vezessék, ez egyedül az ő érdekük. Egészséges társadalmakban ez természetesen nem fordulhat elő. Mágus viszont csak a legkiválóbbak közül kerülhetett ki, ezért nem merülhetett fel ilyen gond a történelem során. Igen érdekes, hogy MacCana nem számol be a druida (a magyar torda) fáramászásairól, amikor a közösség “istenfájára” felkúszva képes volt istenével kapcsolatba lépni, hiszen ez egy fejlett tudatúnak nevelt indoeurópai számára afrikai mélységű borzalmakkal lett volna egyenlő. Folytassuk a keletiekkel.

 A forrásokról

 A legkorábbi források a szárazföldi – főként galliai – keltákra és a romanizált Britannia keltáira vonatkoznak. Ezeknek a forrásoknak sajnos komoly hiányosságaik vannak. A kizárólag szóban hagyományozódó gall irodalom a gall nyelvvel együtt elveszett: hinnünk kell tehát Cézárnak, amikor arról számol be, hogy a gall druidák nem tartották helyénvalónak, hogy tudásukat írásban rögzítsék, s ezt az ír hagyomány is igazolja. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy mivel a mitológia ilyen vagy olyan értelemben elbeszélést feltételez, a szigorúan vett gall mitológia visszahozhatatlanul eltűnt. Töredékes források maradtak fenn, ezek azonban természetüknél fogva inkább utalásszerű, semmit leíró jellegűek, illetve másodkézből erednek. A mai kutató ezért gyakran abban a kellemetlen helyzetben találja magát, hogy a kétértelműből kiindulva kell haladnia az ismeretlen felé.

 A forrásoknak három típusa van: a rómaiak által elfoglalt területeken mindenütt előforduló fogadalmi feliratok, a kelta istenségek művészi ábrázolásai és a klasszikus szerzők megfigyelései. Az első két kategória anyagának nagy tömege a római korszakhoz tartozik, következésképp bonyolult értelmezési problémákat vet fel. A gall szobrászat például görög-római hatásra fejlődött ki, s ezért nem könnyű pontosan meghatározni, milyen mértékben érintette ez a hatás a szobor formáját és tartalmát. Ami a klasszikus szerzőket illeti, tudományos szemlélet kérdése, mennyire hiszünk nekik. Többségük korábbi forrásokból merített; s valójában még Cézár sem a saját tapasztalataira és megfigyeléseire támaszkodik, pedig neki szinte valamennyiüknél több lehetősége nyílott volna arra, hogy megismerkedjen a gall állapotokkal. Ráadásul kisebb-nagyobb mértékben kétségtelenül valamennyien a klasszikus vallás és mitológia formáinak hatása alatt álltak. Mindezek alapján vannak olyan tudósok, akik teljes egészében elvetik eme klasszikus forrásokat – ami valószínűleg túlzott szkepticizmus a részükről. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ugyanezen klasszikus szerzők nem egy megfigyelését a kelták szokásaival és társadalmi rendjével kapcsolatban igazolja az ír irodalom. Egyes korai ír történetek szinte úgy hangzanak, mintha egyenesen azért írták volna őket, hogy megerősítsék a szárazföldi keltákról szóló feljegyzéseket, ezt a lehetőséget persze kevés tudós volna hajlandó valóban komolyan venni. Ezért érdemes megvizsgálnunk a klasszikus forrásokat is, ugyanakkor rendkívül óvatosan kell kezelnünk őket. [4] A következő fejezet elején olvasható az indoeurópai kutatási módszerek általános összefoglalása. MacCana eszerint a renitens, lázadó kutatót személyesíti meg, aki neveltetése ellenére szeretne hinni a régieknek, de igazán mégsem teheti, ha komoly embernek akarja magát tekinteni. Herodotost felhasználható forrásnak indoeurópai kutató nem tekintheti éppen az ún. közmegegyezés miatt, amely nemcsak a finnugorok kezét, tollát köti meg, de az övét is. A közmegegyezés pedig Herodotost és a hozzá hasonló régieket egyszer már a mesék világába küldte. Hogy miért, csak találgathatok: útban volt a saját (túlságosan is szárnyaló indoeurópai) elméletek érvényesülésében, vagy esetleg annyira igaz volt tudósítása, hogy az már szinte hihetetlen…

 Az indoeurópai népek őstörténetét tanulmányozva megállapíthatjuk, hogy mind a mai napig bezárólag is igen sok őshazaelméletet fogalmaztak meg. Ezek abban állnak egymással rokonságban, hogy leginkább Eurázsia területén jelölték ki azokat az ebben a szellemben dolgozó kutatók. Ennél több közös pont nem ismerhető fel köztük, leszámítva az indoeurópai, vagy valamilyen proto jelzővel illetett szintén indoeurópai nyelv általános birtoklását. A különféle származási elméletek fantasztikus határokat is bőven átlépnek a kívánt siker – egy még eredetibb származás – érdekében. Nem véletlenül perlekedik velük Makkay János, aki táblázatba szerkesztette az aktuális vezető indoeurópai elméletek legfontosabb ismérveit. Bár a vita itt az ún. kurgánelmélet mentén élesedik ki, végül is a Kr. e. 5. évezredtől számított történések leírása körül zajlik a polémia. Összesen hét ilyen elméletet sorol fel, amelyeket az azokat megfogalmazó kutatók nevéhez lehet kötni. Ezek Gimbutas, Renfrew, Gamkrelidze és Ivanov, Djakonov, Mallory, Anthony és Sheratt 1982 és 1991 között datálva, azaz nem régi keletűek. Götz többségükkel behatóan foglalkozik máshol már idézett könyvében, mégpedig rájuk nézve megsemmisítő eredménnyel, magyarul kézből cáfolja és szedi ízekre megalapozatlan és alapvető tényeket figyelmen kívül hagyó munkásságukat. De nem számíthatnak kegyelemre az indoeurópai alapokon álló régész Makkaytól sem – bár a külső szemlélő érzékelése szerint itt komoly csata dúl, valójában csak övéit korholja, – aki szerint: “A hét elmélet öt szempontjából tehát alig van, amelyben akár csak megközelítő lenne az egyetértés. Természetesen még a vélemények azonossága sem jelenthetné azt, hogy a feltevések valósak és bizonyítottak. Ezen kívül nagyon sok, egymást gyengítő érvük is van. Számomra a fő baj az, hogy régészetileg nem igazolhatók, esetenként régészetileg tájékozatlanok, sőt gyermetegek, márpedig így egy (Kr. e.) 4. évezredre vonatkozó elmélet a levegőben lóg. [5] ” Itt most természetesen nem a 4. évezred eseményeit veszem fel, de az általános indoeurópai kutatói magatartás állapotára térek ki éppen Herodotos védelmében. Ha mindenki olyan történelmet ír, amilyet csak akar, valóságtól elrugaszkodott teóriák keletkezhetnek, ott a régi forrásoknak valóban nincs hitelük többé. MacCana fentebb megfogalmazott kínjai itt foghatóak meg valószínűleg ebben a közegben, de felhozhatom korábbi ajánlásomat – mindenkire és magamra is vonatkoztatva, – hogy a régészet és antropológia eredményei ellen történelmet írni nem célravezető dolog. Csak arra és semmi másra alapozva ugyanúgy nem. Az ilyenek legfeljebb csak programtörténelmek megírására alkalmasak. Megtoldhatnám még e feltételeket a nyelv kérdéseivel is, de az időben hátrálva a nyelvi ügyek egyre homályosabbak és megfoghatatlanok, ezért az csak felderített nyelvi környezetben érvényesíthető következetesen. Arra már gondolni sem merek – de ezek szerint kellene, sőt a jelek szerint kell is, – hogy esetleg a többi indoeurópai szemléletű történelmi – ma már bevettként, szinte kanonizáltként kezelt – elmélet is hasonló alapokon nyugszik. Ez igen komoly kérdés, mert ha a hit megrendült, katedráról nem pótolható. Ha ehhez még cáfolat is lenne, az egyenesen drámai fejlemény. Nem szívesen mondom, de ez a vasasokhoz illő mentalitás lenne, ezért nem is tudom jó szívvel feltételezni. Miután azonban az indoeurópaiakkal alapvető kérdésekben van vitám, innét nézve bármit fel kell tételeznem és az oppozíció, ellenzék helyzetét kell felvegyem. Mindjárt az elején célszerűnek tartanám, hogy ők is legalább úgy bizonyítsák tételeiket, ahogy azt a tőlük különbözőre nézve elvárják. A szkítákkal kapcsolatban nem vették a fáradságot sem valamirevaló bizonyításhoz, pedig rajtuk áll vagy bukik az egész Indiára alapozott és az indiaiakkal kapcsolatba hozható indoeurópai elméletek nagy része, nem beszélve a Turán vélt indoeurópaiságáról.

 “ Az ír irodalom fennmaradt írásos emlékei viszont egy évezreddel későbbiek, esetleg még fiatalabbak. De ahogy láttuk, ez az irodalmi hagyaték annyira konzervatív, hogy ez szinte ellensúlyozza a korát (az ír nyelv, annak ellenére, hogy emlékei jóval későbbiek, bizonyos tekintetben konzervatívabbnak látszik a gall nyelvnél, s valószínűleg ugyanez a helyzet a mitológiai történetekkel is). [6] ” MacCana most beletalált a közepébe. Az általa felismert jelenséget konzervatív jelzővel látja el, valójában azonban felismerte a kelta nyelv és irodalom rendkívüli állandóságát. A jelenséget már többször és többen felismerték a ragozó nyelvek tanulmányozása közben. Egyik ilyen példánkat éppen a magyar nyelv szintén feltűnő állandóságáról későbben magam is felhozom dr. Szabó Károlytól [7] , aki az etruszk nyelv elemzésekor tér ki e jelenségre. Az állandóság – MacCana által ott konzervatív néven említve, – annyira nagy, hogy 800 – 1000 éves magyar szövegeinket, akkori beszédünket ma is képesek lennénk megérteni kis összpontosítással. Balassi költeményei, Nádasdy szerelmes levelei üde színeivel hétköznapi gyönyörűséget okoznak ma is az ízes magyar beszédet hallgatóknak. Európa egyéb nyelveiről ez nem mondható el, a párszáz évvel ezelőtti indoeurópai nyelvváltozatok – pl. a németeknél – már csak fordítással követhetőek. Úgy látszik, hogy e feltűnő állandóság a ragozó nyelvek sajátja, hisz ideérthetjük ugyanezen tulajdonságaik miatt a sumér, a hettita, [8] urartui és hurri [9] nyelveket is. Az állandóság megjelenési formája a nyelvtan azonossága, az igeragozás és névszóképzés azonos elvei és gyakorlata, nem kevésbé pedig a szavak állandósága. E magas társasághoz most a keletit (keltát) is hozzávehetjük.

 “Az ír szóbeli hagyomány írásba foglalása a VI. század végére már elkezdődött, de az idő és a viking kalózok támadásai könyörtelen párosnak bizonyultak, s csak kevés kézirattöredék maradt fenn az 1100 előtti időkből. Ekkor keletkeztek az első nagy kéziratgyűjtemények, amelyek hatalmas anyagot őriztek meg az ír múltra vonatkozóan. Ezek a kéziratok is viszonylag későiek, de korábbi forrásokból állították össze őket; az nyelvészeti vizsgálat alapján igazolható, hogy egyes darabok fennmaradt átiratuknál korábbiak. De függetlenül attól, mikor állították össze őket, ahhoz nem fér kétség, hogy ezek a szövegek hatalmas mennyiségű kereszténység előtti anyagot tartalmaznak.

 A filik repertoárjának fontos részét képező történetek között van néhány, amely kifejezetten a természetfeletti világgal foglalkozik, s emiatt a mai tudósok időnként mitológiai ciklusnak nevezik. Ez azonban meglehetősen félrevezető, mivel a kora-ír elbeszélő költemények legnagyobb része kisebb-nagyobb mértékben mitológiai természetű. Az eredeti osztályozási rendszer, amely nem ciklusok, hanem témák szerint – rablókalandok, marhatolvajlások, udvarlásaik, csaták, utazások, lányszöktetések – rendezi el a történeteket, alaposabb megfontolásra érdemes. Az egyszerűség kedvéért azonban a további meséket három tág kategóriába lehet sorolni: vegyes elbeszélések, amelyek különböző történeti, illetve történelem előtti királyok uralkodásához kötődnek (noha eme különbségtételnek a történetiség szempontjából alig van jelentősége); az Ulaidh-ciklus, más néven “ulsteriek”, ami Conchobbar mac Nessa ulsteri királyról s Cú Chulainról, az ifjú hősről szól; végül a Fionn mac Cumhaillról és a fiana néven ismert, harcosokból álló portyázó bandákról szóló ciklus.

 A korai időszakban az Ulster-ciklusnak volt a legnagyobb irodalmi rangja, amely valójában hősi irodalom: azokkal a cselekedetekkel és erényekkel foglalkozik, amelyek a hősi társadalmakat mindenütt jellemzik. Ezzel szemben a Fionn-ciklus (vagy ahogy gyakran hívják: fianaigheacht) a társadalom alacsonyabb osztályainak körében volt népszerű, s ennek megfelelően a filik (vagyis a költők) kevésbé becsülték. Ezek az elbeszélések valójában csak későn, az ír történelemben és kultúrában vízválasztónak számító XII. században árasztják el az irodalmi emlékeket. Ennek ellenére gyökerei messze a pogány múltba nyúlnak vissza. A fiana legnagyobb gyönyörűsége s legfőbb cselekménye a vadászat, s már maga ez a tény is az Ulster-mondakörtől meglehetősen eltérő hangulatuvá teszi ezt a ciklust: túlnyomórészt Írország változatos táját széltében-hosszában beborító szabad tér költészete ez, s később számos természeti költemény számára jelentett ihletet.

 Ezekhez a meséket tartalmazó különféle gyűjteményekhez hozzá kell tennünk a pszeudo (ál) -történeti anyagot, különösen a Leabhar Gabhálát (Hódítások könyve) és a Dinnshenchast (A helyek története). Az előbbi egy XII. századból származó összeállítás. amely azzal a szándékkal készült, hogy a Vízözöntől kezdve (sőt azt megelőzően is!) elmondja Írország meghódításának történetét. Történelmi szempontból gyenge iromány, de mítoszokban igen gazdag. (MacCana most nagyon melléfogott a minősítéssel, mert ilyen fölényesen – fensőbbsége tudatában – csak az tudja megítélni a Leabhar Gabhálát történeti alapon, aki a Vízözönt megelőző kortól egyfolytában Írország folyamatos figyelője, mindent tud róla évezredeken keresztül, és természetesen azt is tudja, hogy hol követték el a történelemmel szembeni merényleteket, amelyek miatt “történelmi szempontból gyenge” besorolást oszt rá. De nemcsak az indoeurópai mentalitásnak címzett megjegyzés miatt álltam meg, mert van itt más is. Sokkal fontosabb az, hogy van-e valamely népnek emléke az Özönvízről, mert ez stílszerűen vízválasztó lehet az egyes népek korát megítélendő. A keletiek (kelták) azok közé tartoznak Várkonyi Nándor szerint is, aki módszeresen tekinti át a világ ma fellelhető és a vízözönről szóló mítoszait: “[Az Óvilág mondái]… Kultúrhősük, Hy Gadarn legyőzte a tenger sárkányát, Avancot, feltalálta a vashajót, amelyen megmentette népeit az özönből, s kőoszlopokra véste az őstudományt. [10] ” A kelta monda természetesen nem képzavarban szenved, hanem a nagyon korai esemény összeolvad későbbi, jelentős fordulópontot jelentő mozzanatokkal, a vas feltalálásával és a kőoszlopok vésésével. A bökkenő csak az, hogy míg az általunk – és nyilván keltáink által is – ismert özönvíz Mezopotámiában volt Kr. e. 4000 táján, a vas használata a szkíta-kelta népek kezében alakult ki a Kr. e. második-első évezredben, ezek hazája pedig a Régi Kelet és a sztyeppe. Ezzel szemben a nyugat-európai vésetlen ménhírek, dolmenek kora a 3. évezredtől keltezhető, feliratos köveiket Amerikában találták meg a Kr. e. II. évezredből, amint arról fentebb már beszámoltam dr. Fürstner Lászlóra hivatkozva. Eszerint a kelták ősei Mezopotámiával, a szkítákkal, a vassal és a sztyeppével is találkoztak korábban. Mindez tovább valószínűsíti a kelták keleti származását – bár ezt eddig is tudtuk, most újabb, nem elfogult forrásból is megállapíthatjuk. Ennél azonban sokkal fontosabb az, hogy az emberi emlékezet nem ismer korlátokat az időben, ezért nagy tévedésnek teszi ki magát, aki a mondákat mesének nézi és lenézi. A példa, amelyet felhozok, nemcsak Várkonyi szorgalmát dicséri, hanem bizonyít is. “ … akad helyi jellegű monda is Indiában, a legismertebb Kásmírhoz fűződik, a kásmíri királyok krónikája, a Rádzsa Tarangini tartalmazza, Baktay Ervin, a magyar indológus, és Helmut de Terra, amerikai régész, írtak róla. Meséje: A régi időkben Kasmír völgyét víz töltötte meg, partjain emberek laktak. A víz áradatból származott, állati szörnyek éltek benne, s démoni hatalmat gyakoroltak a partlakók fölött. Ők végre megbízták a hős Kásjapát, hogy Brahmától segítséget és megváltást kérjen. A vízi démonokat el kellett űzni, ezért könyörgéseket tartottak, és áldozatokat mutattak be Brahmának. Az isten varázskardot adott a hősnek, s utasította, hasítsa ketté a hegyeket, hogy a víz lefolyhasson. Kásjapa végbevitte a művet, a víz Baramullá mellett (egykori neve Kásjapur volt) lefolyt az indiai síkságra. Kásjapa pedig fölépítette az első templomot, ma is áll, a bráhminok Szankarahijának nevezik és szentnek tartják. Kásjapa tehát kultúrhős volt, de most nem ez a lényeges. Helmut de Terra, a szkeptikus tudós, kénytelen volt elismerni, sőt tudományosan bizonyítani, hogy a monda igazat beszél: a 10.000 négyzetkilométer terjedelmű, 1830 méter magasságban fekvő Kasmíri-medencét nagy tó töltötte meg a jégkorban, azaz körülbelül 400.000 esztendővel ezelőtt, a tó lerakódásaiban pedig ősemberi maradványokat is talált. Erre a korra emlékezik tehát a monda. [11]  Ez a hatalmas idő durván 15.000 emberi generáció élete, elképesztő időtávlat hátrafelé az emlékezet megőrzésében. Ezért igen kell vigyáznia bárkinek arra, hogy lenézze az emberi emlékezetet. Ha ezt így vesszük, a Leabhar Gabhálát minősítők csak magukat okolhatják tudatlanságukért, nem magát a művet.) Dinnshenchast, amely végső formáját szintén a XII. században nyerte el, a tulajdonnevek tanainak terjedelmes gyűjteménye, amely Írország-szerte a jól ismert helységek nevét “magyarázza” meg. Marie-Louise Sjoestedt igen találóan jellemezte mindkettőt: a Leabhar Gabhála Írország mitológiai őstörténete, a Dinnshenchast pedig mitológiai földrajza.

 Wales nyilvánvalóan ugyancsak gazdag mitológiai hagyományokat örökölt, amelyről azonban, sajnálatos módon, alig maradtak fenn írások. Írországhoz hasonlóan Walesnek is megvannak a nagy kéziratgyűjteményei, amelyek közül a legkorábbi körülbelül a XII. század végére tehető, de ezek nem őriznek olyan gazdag anyagot, mint ír megfelelőik. Különösen áll ez a prózairodalomra: a legkorábbi fennmaradt mesék, a Culhwch és Olwen valamint A négy ág, valószínűleg csak a XI. században íródtak. A Mabinogi négy története, azaz négy “ága”, a brit mitológia egyik legfontosabb forrása. A történetek bővelkednek mitológiai témákban és motívumokban, s hőseik Britannia ősi istenei. Mindazonáltal a hagyománynak csupán kis töredéke, amelyet egy tehetséges szerző – akit jobban érdekelt az, hogy hatásos irodalmi művet alkosson, mint hogy hiteles forrásokat őrizzen meg – laza elbeszélő keretbe foglalt. A középkori irodalom maradványai között tehát jelentős mennyiségű mitológiai “szórványanyag” található, de világosan látható, hogy az összefüggő mitológiai hagyományra akár csak halványan is emlékeztető anyag már jóval azelőtt elpusztult, hogy a fennmaradt irodalmat lejegyezték volna. Ami megmaradt, az nem más, mint különböző anekdoták, utalások, témák és alakok zavaros együttese, amelyről az alapos vizsgálat könnyen kideríti: ismert mitológiai paradigmák brit környezetbe helyezve.

 A walesi források iránti különleges érdeklődés az európai kontinens nagy, lovagkori Arthur – mondakörével való szoros kapcsolatuknak köszönhető. A Chrétien de Troyes és társai által írt, Arthur királyról szóló történetekbe szőtt kelta elemek a walesi és breton irodalmi hagyományokból származnak, s e románcok múlhatatlan varázsa lényegében mitologikus jellegüknek tulajdonítható. Igen valószínű, hogy Arthur király és lovagjai a valóságosnál jóval nagyobb alakokká nőttek, s nem egy olyan mitológiai tulajdonsággal bírnak, mint az ír hős, Fionn mac Cumhail és harcostársai (fiana).

 A kelta mitológia sokrétűsége

 Kelta mitológián nem egy szorosan összefüggő egységes rendszert kell érteni, hanem csupán a közös örökségen alapuló felismerhető kapcsolatot. Az, amit az európai kontinensen élt kelták mitológiájáról tudunk, aligha utal Írország és Wales mitológiai hagyományával való azonosságra, s ezt nem tulajdoníthatjuk teljes egészében sa források hiányának. Első pillantásra a különbségek még a szigeteken élő kelták között is sokkal szembetűnőbbek, mint a hasonlóságok. Ez persze sok szempontból nem meglepő: a kérdéses népek nem a szárazföldi kelták egy meghatározott közösségéből származnak; az elmúlt több, mint kétezer évben társadalmi és kulturális szervezetük eltérően fejlődött (Ha ez igaz, az további jó érv a szellemiek közös származására nézve.); Írországban ugyan nem, de Britanniában és Galliában hatással volt rájuk a rómaiak több évszázados jelenléte; a végül igen valószínű, hogy valamennyien magukévá tették saját területük őslakosságának a kelták érkezését megelőző vallási elképzeléseit.

 Ezek a szempontok kielégítő magyarázatot adnak arra, miért vannak olyan nagyfokú eltérések a kelta mitológia három jól megkülönböztethető ága között. Önmagukban azonban nem indokolják kellőképpen az egység és a rend szembetűnő hiányát az egyes ágakon belül. A kutatók inkább úgy vélik, hogy ez az összefüggéstelenség a kelta társadalom decentralizált szerkezetét tükrözi. Minden egyes törzs önálló politikai egységként működött, amiből az következne, hogy a politikai autonómia vallási autonómiával társult, s az egye törzseknek megvoltak a maguk istenei, akik vagy azonosak voltak a szomszédos törzsek isteneivel, vagy nem. Lehet, hogy tényleg ez az oka annak, amit a kelta mitológia “lokális és anarchikus jellegének” neveznek, bár nagyon is elképzelhető, hogy ennek hatásait jócskán eltúlozza a források hiánya is s az, hogy a fennmaradt dokumentumok egytől egyig olyan időszakokból származnak, amikor a kelta népek rendkívüli alkalmazkodásra kényszerültek, az eredeti vallási szokások pedig kifinomultabb és nagyobb tekintélynek örvendő rendszerek hatásának voltak kitéve.

 A kelták közismerten gazdagok a paradoxonokban, s így talán az a kettősség sem meglepő, hogy politikai szervezetüket jellemző helyi önállóság mellett a művelt osztályokban erősen él a kulturális összetartozás tudata. Manapság tudjuk, hogy a kelták egységüket nem közös faji eredetüknek, hanem közös kultúrájuknak és környezetüknek köszönhették. A klasszikus ethnográfusok – bár nem cáfolhatatlan bizonysággal – nyelvük, közös tulajdonságaik, életmódjuk és földrajzi elhelyezkedésük alapján tekintették őket egységesnek, s ebből a kulturális összetartozásból mindmáig érzékelhető valami Írország és Wales irodalmi hagyományának és kifejezésmódjának figyelemreméltó hasonlóságában. A druidák rendje az egész kelta világban létezett, és szervezetük lényegében mindenütt azonos volt. A központ kultusza, amelynek a rend tagjai oly nagy jelentőséget tulajdonítottak, kicsinyített mása szakmai összetartozásuknak csak úgy, mint annak, milyen lankadatlanul éltették azt a gondolkodásbeli egységet, amely az egyes nemzeten vagy törzsi csoportosuláson belüli politikai megosztottság felett állt. Ez a vonás a keltákat történetük során mindvégig jellemezte s mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a normann hódítás utáni Írországban a filik a politikai viszályokkal és bizonytalansággal teli világban döbbenetes kulturális egységet őriztek meg.

 Az egység és a sokféleség, a centripetális és centrifugális erők összekapcsolásának képessége legalább ennyire feltűnő a mitológiában. A külsőségek meglepően nagy változatosságot mutatnak. Az elnevezések folyamatosan megújulnak, még ha a fogalmak háborítatlanul megmaradnak is. A mítoszok végtelenül sok változatban burjánzanak, de a témák állandóak, s amennyire ez megítélhető, az egész kelta világban közösek. Az isteni felsőbbség például, amely az ír hagyománynak állandó és alapvető eleme, Britanniában és Bretagne-ban is létezett, noha annak az irodalomnak legnagyobb részét, amelyet ez a gondolat hívott életre, csak alkalmi utalásokból ismerjük. Ez az alapvető homogenitás az, amely lehetővé teszi, hogy több kelta mitológia helyett joggal beszélhessünk “a” kelta mitológiáról. [12]

 Az indoeurópaiak elképzelése szerint a kelták jöttek valahonnét, ez derül ki MacCana elbeszéléséből is. Hogy ezt a véleményüket mire alapozzák, nem derül ki, ugyanis a régészet nagy, földrészekre kiterjedő kelta felvonulásokról nem tud. Amiről MacCana beszámol, az a törzsek helyezkedésére, belső területi átrendezésekre, esetleg nagyobb népegységekből történt kiválásokra enged következtetni. Korábban bemutattam a keletiek (kelták) kialakulásának “technológiáját.” A keletiek (kelták) története annyira folyamatos, hogy más módon, – mint megtörve azt, – nem lehetséges az indoeurópai származást beleépíteni. Mindenképpen kell valami nagy eseményt feltételezni, hogy aztán az indoeurópaiak megjelenhessenek, mindenkit legyőzhessenek, és műveltségükkel megtermékenyítsék a helyben lakó barbárokat. Ezt persze ők is nagyon jól tudják, de mégis: “ … a régészeti kutatások egyfelől a kelta kultúra ősi voltát derítették föl, másfelől pedig egyes központi vallási eszmék folytonosságát az őstörténettől a középkorig. Ezeknek az eszméknek és szokásoknak számottevő része az újkőkor ősi vallási alapjaihoz tartozik, de a kelták hamarosan átvették és részben beillesztették indoeurópai őseiktől örökölt theológiai rendszerükbe. A régészet által kimutatott megdöbbentő kulturális folyamatosság lehetővé teszi a kelta vallás történészei számára, hogy kései forrásokat is felhasználjanak: elsősorban a VI. és VIII. század között megfogalmazódott ír szövegeket, de az epikus legendákat és a folklórt is, amelyek Írországban a XIX. század végéig fennmaradtak. [13] ” Megkérem az Olvasót, tekintse át újra, alaposabban ez utóbbi három mondatot, mert igen fontos dolgokat hámozhatunk ki belőle. Megdöbbentő újkőkori folyamatosságú ősi vallásról van szó, ősi kultúra- és eszmefolyamatosságról, mégis “indoeurópai ősöket” kerít tévesen, ismét saját magukat, a keltákat. Vagyis igen ősi keleti (kelta) folyamatosságról beszél, és ebben egyet is értünk. A keletiek indogermánságában természetesen nem. A lehetséges indiai rokonságot, – mint gyakori hivatkozási alapot – már korábban felszámoltam, de Eliade rokonítja keltáinkat a germánokkal is, mintha tőlük is átvettek volna valamit szellemiekben. A germán származtatás még az indiainál is erőtlenebb, hacsak valaki be nem bizonyítja, hogy a germánok az újkőkort megelőzően magas műveltséggel bírtak volna, ellenkező esetben ugyanis ősi keltáink nem szorultak rá germán átvételekre. Itt persze megint az ún. átvételi teória nyomdokain halad, erről, illetve az átvétel igen komoly nehézségeiről korábban már szintén szóltam. Nem került szóba eddig, csak áttételesen, hogy az a föld, amelyet az európai nagy síkságokon – Német-lengyel síkság – Skandinávia felől érkezvén először megszálltak, szintén a ragozó nyelvű ősnépi leszármazottak birtokában volt. Ha tehát pl. a germán Donar istent a kelta Taranissal hasonlítjuk össze, ott csak a germán jöhet szóba átvevőként, és itt az átvétel ügye a népeinkre történt germán rátelepedéssel rendben is lenne. Taranist azonban kár lenne a germán istennel összehasonlítani, mert neve annyira ősi, hogy nem ezen a tájon találhatjuk meg elődjét, hanem Bíró Lajos szerint Szíria és Palesztína környékén. …Tarunak nevezték a hettita viharistent, nyilvánvaló a kapcsolata a manysi Tarem (= ég, időjárás), az észt Taara, a finn-karél Tuuri (= az ég, a mennydörgés istene) istennevekkel. [14] Taranis természetesen nem kivétel keleti elszármazásával, ahogy Bál (Bél) sem az.

Az igazi nehézség azonban még hátra van, nevezetesen az indoeurópai ősnyelv maga. Talán nem gondolták végig az indoeurópai kutatók, hogy az indoeurópai ősnyelv kutatásának feladása annak bizonyíthatatlansága miatt egy másik még komolyabb következménnyel is járt. Ha az indoeurópai nyelvek kialakulását ezentúl bárhol lehetségesen fellépő nyelvtani kategóriaként tárgyaljuk – mert erről van szó indoeurópai megfogalmazás és az új helyzet szerint, – az egyben azt is jelenti, hogy közös őshazájuk sincsen, nem lehet. Kétszáz év alatt nem sikerült lokalizálni ősnyelvüket sem és ennek okát éppen abban látom, hogy valóban nem volt ilyen hely, ennél azonban sokkal perdöntőbb annak a nyelvi táblázatnak az áttekintése, amelyet fentebb közzétettem a K – R teremtő magyar gyökből képzett szavak világméretű elterjedésével. Most kell még egyszer és nyomatékosan rámutatni arra a tényre, – hogy az indoeurópai nyelvek mindig valahol a ragozó ősnyelv elterjedésének területein alakultak ki, azt szókincsében kisebb-nagyobb arányban megőrizve, nyelvtanában elfelejtve, azaz végső soron a ragozó ősnyelv különböző mértékű pidginizációiként értelmezhetőek. A pidgin nyelv kialakulása lényegében nyelvromlást takar, amely jelentős műveltségromlás következménye amiatt, hogy a meglévő művelődésben nem járatos idegen elemek kerülnek a társadalomba. Ha lenne is ősnyelvük az indoeurópaiaknak, az feltétlenül a magyari ősnyelv lehetne csak, semmi más. Ez lenne az oka annak, hogy nem sikerült lokalizálni, mert az ősnép olyan elképesztően nagy területen élt, hogy akárhonnét közelítjük meg elterjedési területeit, ugyanabba az alapszókincsbe fogunk botlani egyfolytában. Lokalizálás, elhelyezés helyett talán inkább azonosítani kellett volna a ragozók ősnyelvével, hisz szókincsének tetemes részét onnan vették. Nincsen tehát honnét hová vonultatni nagy indoeurópai tömegeket, akik pedig könyveikben mindenhol megjelennek, ahol az ősnép már jutott valamire. Mindez egyben azt is jelenti, hogy a világtörténelem ezzel foglalkozó részeit egyszer és mindenkorra hátrahagyhatjuk, mint letűnt és bizonyíthatatlan eszméket. Megfogalmazhatunk ezen túlmenő elgondolást is, miszerint nem Afrikában, Amerikában, Ausztráliában, nem máshol, mindig csak ott kerülnek elő, ahol alapos és komoly előzmény van. Műveltség, nyelv, tudás. Úgy látszik, más nem is érdekli őket. Ez a lényeg, mert itt lehet belefeküdni a történelem menetébe, itt lehet keresnivalójuk, itt, ahol már történt valami, ezt kell átmagyarázni, átértékelni, és itt lehet aratni.

 Eliade azonban folytatja a kelták indoeurópai örökségének tárgyalását. “A kelta kultúra ősi voltát más források is megerősítik. Írországban számos, az ősi Indiából (erről már volt szó!) is ismeretes eszme és szokás lelhető föl, a prozódia pedig hasonló a szanszkrithoz és a hettitához; Stuart Piggott kifejezésével élve “egy közös, (Kr. e.) II. évezredbeli örökség töredékeiről van szó.” Myles Dillon szerint a druidák és a bráhmanok őrizték meg az indoeurópai szokásokat és hiedelmeket, amelyek a gael világban a XVIII. századig, Indiában pedig napjainkig fennmaradtak. Az ír és indiai halotti rítusokat tanulmányozva Hans Hartman úgy véli, hogy az ír gondolkodás közelebb áll az ősi Indiáéhoz, mint Anglia vagy Németország gondolkodásához. [15] ” Stuart Piggott az indiai örökség II. évezredbe helyezésével nyilvánvalóan az általa indoszkítaként ismert népre gondolhat csak (meg a győzedelmesen Európát meghódító indoeurópaiakra), de erről fentebb már megemlékeztem. Véleményem szerint ezek a gyökerek sokkalta régebbiek és a Régi Keletre mutatnak, hisz bizonyítékot csak innét lehet előadni az ősnyelvi és ősnépi adatokból.

 Úgy gondolom, hogy az indiai kultúraterjedésről alkotott véleményem a szanszkritra – mint az ősnyelvből igen erősen merítő nyelvre – való hivatkozást is érinti, ezért abban nem mélyedek el. Egy kis kitérőt azonban megér a szanszkrit említése: “… Megtudjuk továbbá Altheimtől, hogy a Pártosországhoz tartozó szakák, akiket I. Mithridatész pártos király Kr. e. 140 körül legyőzőtt és a kelet-iráni, később emiatt Szakasztánnak (Sistan) elnevezett tartományban telepített le, Kr. e. 60 táján elfoglalták az Indus völgyének nagy részét, s egy ideig ott függetleníteni tudták magukat a pártosoktól. – Mellesleg megjegyezve ezek azok a szakák, akiket az indek “turuská-” nak hívtak és méltóságneveik legnagyobbrészt törökök voltak. – Csakhamar azonban ismét pártos főhatalom alá kerültek, Arszakida mellékággal a trónon, majd a Kr. u. I. század közepe után ez az uralkodóház egyre jobban függetlenítette magát a pártos nagykirálytól. Ezen Arszakida dinasztia alatt, Kr. u. 150 körül jelenik meg először a szanszkrit nyelv világi szövegekben, mégpedig a pártos királyok kezdeményezésére: ezek a szaka-ind hűbéres királyok írták az első profán szanszkrit szövegeket. A szanszkrit egyébként sohasem volt élő nyelv – állapítja meg Altheim, – hanem csupán szabályokkal formált műnyelv. Láthatjuk tehát, hogy a sokat emlegetett szanszkrit, amelyre az indogermanisztika annak idején világméretű nyelvfejlődési és történelmi szemléletet épített, normatív műnyelvként – mintegy eszperantóként – alakult ki, éspedig olyan környezetben, ahol az indeken kívül évszázadokon keresztül a pártos uralkodó réteg és a szaka tömegek is jelentős szerepet játszottak. [16] ” Ezzel újabb, néven nevezett néprészünk indiai bevonulásáról kapunk adatot. Természetesen ők sem tértek vissza India népeinek kohójából, ahogy más nép sem. Nos, ebben a nevezetes indoeurópai alapnyelvnek, vagy egyenesen ősnyelvnek sokáig tekintett szanszkritban már 1862-ben Czuczor-Fogarasi 150 magyar igegyököt azonosított és egyeztetett, amely egy 550 gyökszavas minta jó negyede volt. [17] A felsorolt gyökök az alapszókincsbe tartoznak legnagyobbrészt, ezért nélkülük ott megszólalni sem lehetett annak idején. A műveltség- és nyelvterjedéssel kapcsolatos korábbi felvetéseim alapján egyértelmű, hogy ekkora nyelvi alapanyag azonosítása csak jelentős számú e nyelvet birtokló népesség beolvadása árán lehetséges. Vagyis a ragozó ősnyelvet beszélő szakák, fehér hunok, tochárok, masszagéták stb. olvadtak be Indiában, nem pedig a merő kitalálásként közzétett indoárják és indoeurópaiak. Ezek után nyilvánvaló, miért került bő egy évszázadra süllyesztőbe a CzFo. Ajánlom itt még Aradi Éva: Kőrösi (Csoma Sándor) nyelvészeti kutatásairól c. hozzászólását a Turán 1998. júliusi számában áttekintésre, ahol szanszkritból magyaráz meg Kárpát-medencei helyneveket. Teszem ezt annak ellenére, hogy nem értek egyet Aradi Éva Indiából hozzánk származtatott elnevezéseivel, sőt kifejezetten indoeurópai ízű kicsengést látok ténykedésében, de mégsem ez a lényeg. A lényeg itt most az, hogy Indiából, az ottani műveltségből, földrajzi nevekből ki lehet hámozni magyarországi megfeleléseket is, holott ennek idejövetelére nincs bizonyíték, – szemben a kelta leszármazásra, – mert nem is lehet. Aradi a szerinte a jazigok, jászok indoiráni és szanszkrit nyelvi rokoníthatóságával természetes kapcsolatot lát Indiáig, ez azonban semmit sem bizonyít, mert gombhoz keres kabátot. Amikor a jászok a Kárpát-medencébe jöttek szerinte valahonnét Iránból – és nem Indiából, – itt már régen magyarul beszéltek, mindennek jó magyar neve volt és rájuk is csak a beolvadás és felszívódás várt, mint ahogy ez másra is igaz volt – akkor is, ha nem magyarul beszéltek volna. Természetesen ő sem tud bevonulásról beszámolni, mert nincs nép, amely Indiából idejött volna, ezért következtetései légüres térben mozognak, az indoiráni elnevezés pedig csak üres frázis, amelyet a nem-ragozók találtak ki. A kulcs a ragozó nyelvű ősnép műveltségében van, az terjedt széjjel Eurázsiában és Indiában is, ezért a ragozó nyelvű ősnép – nemcsak közvetlen – utódai között bárki bármennyi szellemiekben megfogható azonosságot ki tud mutatni, és itt most bele kell érteni a nem-ragozókat (indoeurópaiakat) is, mert az igazi probléma velük az, hogy e szellemieket folyamatosan elvitatni szándékoznak. Aki tehát közvetlenül akarja Írország és India műveltségi elemeit egymásból eredeztetni, az két azonos gyökerű utódműveltséget láthat csak, az egymásbóli eredeztetés vaskos kutatói vakvágány és tévedések melegágya. Ennek a vakvágánynak a szemétdombján áldozta fel az indoeuropizmus a zseniális Körösi Csoma Sándor tudományát, emiatt küldték londoni leveleit titkos gyűjtőhelyre, és ezért győzhetett galádsággal a nagy, felsőbbrendűnek és mindenhatónak hirdetett nyugat-európai műveltség. A 160 éve elkövetett csalás miatt egyetlen oxfordi és göttingeni indoeurópai bocsánatkérés sem érkezett még a háromszéki Csomakörösre, de egész Magyarországra sem. Úgy gondolom, ez kijár Magyarországnak – Erdélynek, Körösinek – és az igazságnak.

Körösi szobra Csomán. A szerző felvétele.1998.

 Európa és a világ szelleme újra szabad – legalábbis ezektől a ferdítésektől. Egy nem-ragozó nyelvű ember számára valószínűleg a fentiek is óriási drámaként élhetőek meg. Mégsem értünk még a dolog végére egészen, ezzel semmiképpen sem áltathatjuk magunkat. Egyszerűen azért, mert bármilyen mélyre is hatoltunk a tévedéseket kiásandó, még mindig nem érkeztünk el a nem-ragozók világképének legmélyebb mozgatórugóihoz. Egészen pontosan a nem-ragozók gondolkodását vezető alapvető nézőpontok elemzéséhez. Ennek – a mérgező gócnak – felszámolása híján ugyanolyan téves elgondolások látnak majd napvilágot ezután is. A felderítésben egyáltalán nem állunk rosszul. Az elméletileg megfogható, gondolati síkon jelentkező mozgatórugókat és a mérgező góc működését ismerjük már Pap Gábor jóvoltából, – aki a Pilis szindrómában elméletileg alapozta meg a ragozók és nem-ragozók világképei kibékíthetetlen ellentéteinek leírását, – most röviden újra megvilágítom. A mag szerepű népek a ragozók, mi magyarok lennénk, a héj-népek a nem-ragozók, indoeurópaiak. “A mag-héj paradoxonról van szó, természetesen. A tojás, – vagy bármely csonthéjas gyümölcs – termékeny magját akármelyik oldal felől közelítem meg, a héjhoz képest mindig perifériának fog adódni. Ha egy feltételezett értelmes lény a héj képviseletében érvel, aligha lesz rábírható, hogy belássa: valójában ő a származék. Annál kevésbé, mert mindaddig, amíg kívülről közelítünk a kérdéshez, valóban a héj mutatkozik elsődlegesnek. Ha pedig ráadásul “durva közelítésben” vizsgáljuk a héj és a mag kapcsolatát – értsd: feltörjük a tojást, – megint csak a héj bizonyul tartósabbnak; kettejük közül ő az, aki hosszabb távon bizonyíthatóan azonos marad önmagával.

 Az elmúlt fél évezred európai művelődéstörténet tudománya makacsul a héj – Bizánc, Róma, Párizs, Aachen – irányából próbálja meg magyarázni a tárgykörébe sorolható jelenségeket. Ily módon a mag – esetünkben a Kárpát-medence – természetesen maga lesz az abszolút periféria. Ami érték kimutatható itt, az mind bejött valahonnan: ha nyelvi elem, ha művészeti stílusfordulat, ha közjogi szabályozási formula, ha technikai vívmány. A legelterjedtebb “magkezelési” utasítás pedig így szól: ne beszéljünk róla, akkor nem is – volt! Ami valójában azt jelenti: akkor nem is – lesz. (Szó, ami szó, Trianont nem 1920-ban csinálták. Sem nem akkor kezdték, sem nem akkor fejezték be.)

 Ha a mag irányából vizsgálódunk, egészen más kép fogad. Innen nézvést úgy tűnik, hogy a Bizánc-Róma-Párizs-Aachen karéj nem “termékeny félholdja”, magyarán szólva nem szülőföldje az európai – tágabban eurázsiai – műveltségnek, hanem: prosectúrája, azaz boncterme, végső fokon hullaháza. Ha egyugyanazon művészeti motívum megtalálható a “pusztán” is, Bizáncban is, bizonyosak lehetünk benne, hogy az utóbbi lesz a merevebb, az ízét-szagát vesztettebb, a gyökértelenebb – bár kétségkívül precízebb kidolgozású. Mutatis mutandis, ugyanez áll Rómára, Aachenre, Párizsra. Sőt: ha tágabb összefüggésrendszerben gondolkodunk, fel kell tűnjék, hogy a “héj” Bizáncon túl keleti irányban is folytatódik, Perzsián, Indián át egészen Kínáig. Egy “civilizált” kínai birodalmi hivatalnok szemében ugyanaz a hun, ugyanaz az avar számít “barbárnak” – legfeljebb néhány évnyi-évtizednyi csúszással, – mint a keleti vagy nyugati római impériumban jegyzetelgető “kollégája” számára.

 Az a benyomásunk támadhat, mintha egy ásványi sókban rendkívül gazdag forrás “működését” szemlélnénk. Ameddig eleven a sodrása az áradatnak, addig minden együtt van benne: a vízis, a sók is, állandó kölcsönhatásban. Ahogy távolodik a vonulat a forrásvidékétől, egyre több és több hordalék rakódik le, és válik körös-körül szilárd, időtálló – jól tanulmányozható – gáttá. A forrásból (és csakis abból) kiindulva az egész folyamat tökéletesen érthető-követhető – úgy is mondhatnánk: a forrásból egyenes úton következik a gát – a gátból semmi módon nem vezethető le a forrás.

 Ha egy forrást arra bíztatunk, “zárkózzék föl” a körgátjához – értsd: a Kárpát-medence magyarsága hasonuljon a “civilizált” Nyugat-Európához, – az annyit jelent, hogy rá akarjuk venni: apadjon el, száradjon ki. De akkor mi építi tovább a gátat? Egyáltalán: a gát innentől kezdve mihez képest lesz gát? [18] Pap Gábor diagnózisának lesz még folytatása. Némiképpen folytatva, de ugyanakkor más síkra is kiterjesztve a mag-héj elgondolást e könyv utolsó fejezetében a Róma-szindróma leírásával igyekszem kimutatni a birodalmiság eszméinek emberiség elleni kártételeit. A második kötetben Pártosország – a Pártus Birodalom – vallási ügyeinek tárgyalása során újra szembenézünk a kérdéssel, ezúttal más nézőpontból.

 Visszavettük keltáinkat, szkítáinkat, hettitáinkat, hurri és urartui népeinket, lehántva róluk a ferdítések tömegét. De térjünk most vissza Eliade fejtegetéséhez. “A druidák éppúgy, mint a bráhmanok, nagy jelentőséget tulajdonítottak az emlékezetnek. Az ősi ír törvényeket versbe szedték, hogy könnyebb legyen megjegyezni őket.

 Az írás rituális tilalma miatt a kontinensen élő kelták vallásáról semmiféle olyan szövegünk nincs, amely őshonos szerzőtől származnék. egyedüli forrásunk a görög-latin írók néhány leírása és nagyszámú, zömmel a gallo-román korból származó figurális ábrázolás. Ezzel szemben a szigeteken élő kelták, akik Skóciában, a gallok földjén és főként Írországban tömörültek, bőséges elbeszélő irodalmat hagytak ránk. Annak ellenére, hogy ez az irodalom a kereszténységre történt áttérés után született, nagyrészt a kereszténység előtti mitológiai hagyományt folytatja; és ugyanez igaz a gazdag ír folklórra is.

 A klasszikus szerzők értesüléseit az ír források nemegyszer igazolják. Cézár a De bello Gallico-ban (VI, 13) elmondja, hogy a gallok két kiváltságos osztályt ismernek – a druidákét és a lovagokét, – és egy harmadik, elnyomott osztályt, a “népet”. Ugyanezt, a jól ismert indoeurópai ideológiát tükröző háromosztatúságot (vö. ….. oldalon László Gyula adatával), de hogy ez mitől indoeurópai, Eliade nem mondja meg. Ezen az alapon a magyarok is “jól ismert” indoeurópaiak lehetnének csak!!, de kérem, hogy az alábbi sorokat is éberen figyeljék, mert sűrűn tévednek bennük.) találjuk Írországban, kevéssel azután, hogy áttértek a kereszténységre: a *rig (ez a szanszkrit raj, latin reg hangtani megfelelője) uralma alatt a társadalom a druidák osztályára, a katonai arisztokráciára (flaith), szó szerint “hatalom”, a szanszkrit ksatra pontos fonetikai megfelelője) (?) és az állattenyésztőkre oszlik, a “bo airig” (vö. bő-urak) szabad emberek (airig), akik marhák (bo) tulajdonosaiként határozzák meg magukat. [19] 

 Később alkalmunk lesz még utalni az indoeurópai vallási rendszer más, a kelták közt továbbélő elemeire. Szögezzük le most, hogy “az indo-iráni és italo-kelta társadalmakban közös továbbélések “papok nagyhatalmú közösségeivel” magyarázhatók “akik szent hagyományoknak a formákhoz szigorúan ragaszkodó letéteményesei voltak. [20] ” Ami a háromosztatú indoeurópai theológiát illeti, a Cézár közvetítette istennévsorban még felismerhető, az ír hagyományokban pedig alapvetően historizált formában él tovább. Georges Doumézil és Jan de Vries kimutatta, hogy a mondabeli Tuatha Dé Dann (“Tuatha dé Danann”) népének főnökei valójában az első két funkció istenei, míg a harmadik funkciót a sziget előző lakóinak tekintette Fomorok népe jelenít meg.

 Cézár interpretatio romana (római értelmezés) szerint mutatja be a kelta pantheont. “Az istenek közül elsősorban Mercuriust tisztelik, neki állítják a legtöbb szobrot is. Őt tekintik minden mesterség feltalálójának, az utasok és vándorok vezérének; felfogásuk szerint ő az, aki a leghathatósabban támogatja a pénzszerzést és a kereskedelmet. Apollo, Mars, Jupiter és Minerva náluk csak Mercurius után következnek. Róluk körülbelül olyan elképzeléseik vannak, mint a többi népnek: hogy Apolló elűzi a betegségeket, Minerva tanítja meg a kézművesség és a művészet elemeit, Jupiter uralkodik az istenek felett, Mars pedig a háborúk ügyeit intézi. [21] ” Eddig Eliade. [22] ” Cézár nyilvánvalóan a saját isteneit kereste Galliában, s miután talált ilyet, római értelemben számára civilizáltnak tekinthető néppel találkozott. Ezek után a lényeg már kevésbé érdekelte, neveik feljegyzésére nem vállalkozott.

 Kelta istenek kereséséhez, vegyük elő Timaru-Kast fejtegetéseit. “ … Az írek egyik “kedvenc” istennője BIRGHID. Róla azt mesélik, hogy “a költészet és a műveltség, a gyógyítás és a mesterségek védő istennője. [23] ” “A történet szerint nem házban, és nem is házon kívül született napkeltekor” – így a magyar fordításban (azaz “magyarul” pirkadatkor). Tehát, Birghid = Pirkad a mi PIROSKÁ-nk. “A ház, amelyben tartózkodik olyan, mintha lángokban állna” – azaz PIROS. Solinus (Kr. u. 3. században) közli velünk, hogy britanniai szentélyében “öröktűz égett” (ennek színe ugyancsak “piros”). Az istennő “egy fehér, piros fülű tehén tején nevelkedett”, majd hozzáteszi, hogy a PIROS fülű FEHÉR tehén Írország (a ZÖLD sziget) lakói előtt egy természetfeletti, táltos tehén! [24] ” A piros, vagy részben piros tehén szereplése jóval korábbi időkre és megint Szíria, Palesztina és Egyiptom tájaira vezet vissza, mint Taranis esetében is. “A magyar bikakultusszal kapcsolatban máshol már írtam arról, hogy nálunk a székely regős-hagyományban fennmaradt az a régi törvény, mely szerint “nagy rőt ökröt” (tehenet?) áldoztak fel valaha. A Bibliában pedig (Szám. 19. Fej.) ezt találjuk: “Így szólt az Úr Mózeshez és Áronhoz: Ez a törvény, amelyet az Úr szabott. Mondd meg Izrael fiainak: Hozzanak neked egy hibátlan vörös tehenet… Aztán vezessék ki a táboron kívülre és vágják le.” Ez a szokás egyébként egyiptomi eredetű. [25] 

 “A kelta mitológiából több “istenséget” ismerünk. A “fő” isten, az ősi isten, ANU volt, az “Ős(Föld)-Anya”, akárcsak a sumérok AN-ja. …MacCana írja: Az ír irodalomban DANU-t gyakran összekeverik ANU-val, akit Cormac Glosszáriuma az ír istenek anyjaként említ (mater deorum Hibernensium). Egy Kerryben található hegy neve még nyilvánvalóbban mutatja Anu azonosságát a Földdel – Dá Chich Anann, azaz Az Anu Csecsei. [26] ” (Így a magyar fordításban). Ha valakinek ez túl gyors volt – mert szédületes ám! – még egyszer lassításban:

DÁ CHICH ANANN = Az Anu Csecsei

(szó szerint: DÁ-Az, CHICH-Csecse, ANU-Anya, ragozva: ANANN- Anyának).

Az Anu Csecsei. [27]

 …Az életet adó ANYÁ-nak és első táplálékunk forrásának (CSECSE) neve (majdnem) azonos!

Az “anyaistennők” – akiknek alapvető szerepük van a kelta mitológiában – “egyik állandó jelzője, SULEVIA … mind a szárazföldön, mind pedig Britanniában az anyák címe” – írja MacCana, id. mű 32. oldalon. “SULEV-IA” egy latinos átírás, de még felismerhető a mai magyar SZÜLŐ szavunk: hát ez csakugyan az anyák “egyik állandó jelzője”, “címe” – úgy mint főnév, melléknév vagy ige. Egyébként a fent említett Danu, DÁ-NU (= “A(Z) NŐ”) a termékenység és bőség istennője (!). Az istennő neve magyar “fejlődést” mutat, a szó kialakulása teljesen megegyezik magyar megfelelőjének kifejlődésével: MA > MAMA > AMA > ANA > AZ ANU > Z’ANU > (ZA)NU > “DÁNU” [da nu] = “A NŐ”. Ugyanebben a könyvben olvasható, hogy a kora-ír mesékben a túlvilág neve: ANNWN, az “Asszonyok Országa” volt (80., 86. o.); ANN-WN [annún] = ANYA-HON. (Mint DA-WN (DUN) = TA-HON, az angolkori TO-WN elődje, vagyis TA-NYA).

 Mind az etruszk-római, mind a kelta, de még a hun-magyar hitvilág is az Isten (istenek) “honát” a fák koronájában, az öreg és erős fák törzsében, a nagyon magas fát tetején hitték. Réges-régen, amikor “még tündérek, óriások és emberek laktak együtt a Földön”, s boldogságban éltek, a “Felső Világ ura, Arany Atyácska” a Világ Végén – “az Üveghegyen is túl, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, de két bakarasszal azon is túl” – álló hatalmas, égigérő fán, a “Tetejetlen Fán” lakott. Arany Atyácska a “Tetejetlen Fa hegyéből” szemlélte minden reggel gyerekeit, az embereket, és vigyázott rájuk – olvasható Komjáthy István: Mondák könyvében. Így alakult ki az “Életfa”, meg a “Tiltott Erdő” és a “Szent Hegy” fogalma”. Életfák szimbolikája ismeretes a magyar, a kelta, a sumér, az indiai szaka művészetből, irodalomból. A kelták minden egyes törzsének volt saját “istenfája” a település közepén. Rá csak a táltos (druida / torda) mászhatott, és mászott! – az Istennel való kapcsolat felvétele céljából. Minden más akkori néptől eltérően (római, szemita), a kelta druidák, akárcsak a hun-magyar táltosok az “áldozati” gyógynövényeket nem megégették (tömjén), hanem üstben megfőzték. Ily módon készítettek erősséget, bátorságot adó “varázs”- italokat is. Ha egy törzs legyőzte a másikat, de főleg bosszúból, kivágta annak az “istenfáját”. … Ma is, ha valakire haragszunk, akkor annak – s esetleg a családjának – az “istenfáját” szidjuk és átkozzuk; az átok a “mi” istenfánkat nem érheti, ez egy másik “istenfa”!

A Kr. e. IV. század végéről vagy III. század elejéről származó, Amfreville-nél, a Szajna egyik régi ágában talált bronz és vas sisak.

Az ismert motívumokkal és zománcberakással díszített, valamint aranylemezzel borított sisak eredeti állapotában bizonyára igen fenséges látványt keltett. Az uralkodó-harcos osztálynak ez az emléke észak-itáliai hatásról tanuskodik, de lehet, hogy éppen innen került a Szajna vidékére. Musée des Antiquités Nationales, St. Germain-en-Laye. [28]

 A hun-magyar mondákban a Tetejetlen Fa (Arany Atyácska lakóhelye) mögött állt a “Nagy Hegy”, ott volt “Arany Atyácska erdeje.” Az erdőben laktak a tündér-(sumérul: “dingir”, isten)-ek. Az erdőbe nem volt szabad bárkinek bemenni – főleg annak nem, aki “rossz fát tett a tűzre” – és nem volt szabad azt tönkretenni. Az “erdő” az “isten” háza volt és ezt közösen használták az emberek. Ez így a mai napig fennmaradt a székelyeknél. Az erdőt mindig is a székely (akárcsak a kelta) falvak lakói közösen használták, mert senki emberfia tulajdonában nem lehetett. Az erdő az “ÚR”-é, az Úr “háza” = ÚR-TA (“TA” keltául ház). ERDÉLY Magyarországon – ARDENNE Franciaországban, mindkettő “erdő-táj”.

 Egy ilyen istenség volt DAGHDHA. DAGHDHA szó szerint “Jó-Isten” minden (h)ősnek “egy Sídh-et, vagyis egy tündérdombot jelölt ki” örökhelyül, amikor Ulaidh [öled], vagyis Előd népe alulmaradt a hódító kelt-ibérekkel (Mil Espáine vezette harcosokkal) vívott “cath”- / csatában. Így az (h)ősök a Túlvilágot is szétosztották egymás közt. Ha az ír “SIDH” szót a welsh megfelelőjével – “SÍR” – helyettesítjük, máris kiderül, hová költöztek a “megtért” (h)ősők – istenek. Ez egy szójáték is lehet (szójáték csak nagyon kifejlett nyelvekben fordulhatott elő, amilyen a koraközépkori magyar is volt, lásd Anonymus Gestájában). Szójáték azért is lehetett, mivel ismeretes, hogy a skótok egy része Írországból érkezett, itt meg “CLAN”-okba szerveződtek. Minden család “kapott” Skócia hegyes-dombos vidékén egy-egy völgyet (GLEN) osztályrészül, ahol letelepedett. Őket is, mint minden “kolonistát” KÁL-ok vezettek. Természetesen a “CLAN” szóban a KÁL-ok vezette “KÁL-(HON)” fogalom rejlik.

 DÁGH-DHA, tehát a Jóisten, vagyis ő a “DAGH > DUG / DUK = DICSŐ (lásd: MARDUK / NEMRUT-DAG) + “DHA” = ATYA, a “DICSŐ-ATYA”. Ő, a Tuatha dé Danann “nép nagy örege és királya” volt, akit Eochaidh, a Nagy Atya néven is ismertek. Bölcsnek tartották, egy másik neve, Ruadh Rofhessa, a Nagy Tudású Fenség is erre utal. [29]

 Próbáljuk meg az átírás átírásának, ki tudja hányadik átírását “lefordítani”.

EICHAIDH > magyarul kimondva “ÜKATYA”, ugyanaz, mint a NAGY ATYA, RUADH > RU-ADH(A) > ÚR-ATYA (ATYAÚR), vagyis “Fenség”, ROFH-ESSA, pedig a “Nagy Tudás(ú), azaz valamilyen “ESZŰ”.

ROFH(?) > mint a “ROV” (> RIV, “kirívó”, vagyis NAGY, és ugyanakkor “vág az esze valakinek, ha okos” (v. ö. “rovás”, rovásírás). A kelták is fapálcákra róttak, a kelte rovásírás betűi az etruszk betűkhöz hasonlítanak, a magyar rovásírás ugyancsak az etruszk meg a föniciai íráshoz hasonlít a legjobban (Forray Sándor). Tehát, ROFHESSA lefordítva a “ROV (= kirívó)ESZŰ”.

Daghdának “két attribútuma van, a bot és az üst” – olvasható MacCana könyvében.

DON volt a “Nagy Apa” – “akitől minden ír származott”. MacCana [30] többek között a következőket írja róla: “Az írek szerint a barna (vagy sötét ) Donn a holtak par excellence istene.” – magyarul a “BU-TEN”, a “bú” (sumér sötét, magyar barna) a “búbánat” istene! Rögtön a következő oldalon [31] jön a másik (kellemes) meglepetés: “A szakirodalomban felmerült, hogy mivel Donnt isten-ősként (!) tisztelik, azonos Daghdhá-val – akit időnként a Nagy Apa-ként említenek, – illetve Nuadhu – val (= a “Nagy Atya”), akitől a legenda szerint minden ír származik, … más szóval, ugyanannak a nagy isten-ősnek, a túlvilág urának csak az egyik megnyilvánulása.” Az “isten-ős” magyarul egyszerűen ŐS-TEN”, vagyis “ISTEN”, a kelta “DON(N)”.

Az “ősökből” a mondákban “hősök” lettek.

A(z) “(h)ősök” ugyanakkor “elődök” (v. ö. német HELD = “hős”). Az írországi “Ulster” tartomány alapítóinak és névadóinak a neve: “ULAIDH [ejtsd: öled] népe” – ők az “első urak”, az első telepesek, vagyis ELŐD népe. Az ír mesevilág sok (h)őst és hőstettet, de csak egy (h)őskort ismer – ennek főszereplői az “elődök”. Egyik vezérüket egyszerűen úgy hívták, hogy CÚ ROI [kuroj] – mint KURULY /KIRÁLY (?), egy másikat BUADHACH [bádákh – bádács vagy búdák] – mint a hun “BUDA”, Atilla testvére – de van egy “BADACS-ONY” is a Balatonnál), MIDHIR [midjir] (!) pedig a “főváros” EMHAIN (MA-HON) ura volt. Ezek az “elődök” az “Isten népe”, a “TUATHA DÉ DANANN” – magyarul “TESE TENNEK” – azaz “TEN Törzsé”-hez tartoztak (TUATHA – TES (TÖRZS) / DAN = (IS)TEN). [32] Ezek a “Tuatha dé Danann” voltak a(z) (h)ősök, kiknek Daghdha, a Jóisten, egy-egy ír “sidh”-et, ill. welsh “sír”-t kioszt “örök” helyül.” [33]

Bronz pajzs, üveg berakással.

1857-ben Londonban Battersea-nél találták a Temzében, feltehetően Kr. e. I. századi. [34]

 Talán nem tévedünk, ha Daghdha – Don(n)-ban azonosíthatjuk a teremtő istent. Megtévesztő lehet a megszállott istenkeresők számára, hogy személye sok szálon keresztül felszívódott a hétköznapok történéseibe, hisz egy indoeurópai nevelésű valaki e látszólag sok elvarratlan szállal, temérdek felbukkanással nem tudna mit kezdeni. Mi viszont tudunk, mert ez a teremtő és szerető isten, aki minden percben és mindenhol vigyázza népét, közel él hozzá és minden percben megsegíti az embert és népét, mégha a kezdetek nehezen kihámozható ködében tűnik is el sok részlet. Az viszont biztos, hogy benne nem találhatjuk meg a görög és római párhuzamokat, nem kiterjedt és mesterséges istencsalád mennydörgős, nagyhangú – és “isten”-családja perpatvarainak állandó bírája – vezére és ami talán a legfontosabb, nem egy bűnökkel megterhelt istenkar fővezére. Ne is keressünk párhuzamokat ez irányban, mert nem érdemes, Daghdha-Don nem korrumpálható, nem magyarázható át, nem lehet görög és római stílusú ügyekbe belerángatni, ugyanolyan tartása van, mint népének. De ne legyünk telhetetlenek az eddigiekkel, megtalálni vélem az Anyát és az Apát abban, amit itt fentebb részleteztem Timaru-Kast Sándor segítségével, aki az alábbi levélben értesített Daghdháról: … habár sok istent ismer a kelta pantheon, mégis volt egy fő-isten, aki mindenki felett állott: Daghdha a “Gotvater” (Istenatya), vagyis az, akinek nevét én “Dicső-Atyá”-nak fordítottam (dagh – diaga: legjobb, legméltóbb, dicső, szent, isteni + (a)dha: atya. Őt még úgy is hívták, hogy Nuadha, “Nagy Atya”, illetve Euchaidh, “Magasságos Atya”, tehát Ák-Atya vagy Ük-Atya, aki mint Danu (Da-Anu – Jó Anya, Éd(es)-Anya) Istenanya és férje Bál vagy Bél fia, és így az összes írek őse-istene volt. Bál lett a halottak világának istene (ad-bail – meg-hal). Danut hátra kellett hagyják az ANNÚN, Asszonyhonban, illetve BANNÚN, Asszonyok Országában, amit még úgy is hívtak, hogy Magh Már, Mező-Széles, és esetenként a Túlvilágot is jelölték vele. Daghdha egyik másik neve Don(n) volt (Ten), néha meg Os-Don, A Mindenekfeletti Ten (os-, over-, super-, supra- az angol fordításban), vagyis amolyan Super-Ten, (Is-Ten). A hősök-ősök idővel mind is(ten)ekké váltak, és Daghdha segítői lettek.

 A kelták mitikus színe a sötét-vörös és a fehér volt. A vörös volt a Másvilág színe, ahol az élet ugyanúgy folytatódott, mint a földiben, a fehér meg az égi sugallatú bölcsesség, varázslat, jövendölés és verselés (regölés), azaz az ész erejének (energia) színe. Ezért Merlin születésekor, akinek igazi neve Márton volt (mart – szarvasmarhát jelent), egy fehér és egy vörös sárkány emelkedett a magasba, hogy megvívjanak egymással. A sárkányok verekedése közben, az összeakaszkodásból csak egymásba fonódó vörös és fehér csíkok látszottak az égen.” [35]

  1. kép. 15 font súlyú ezüstözött tukarcs (tarkóperec). Württembergisches Landesmuseum, Stuttgart.[36]

 Fentebb utaltam Taranis kelta istenre, akinek egyik attribútuma a kerék lenne, legalábbis ezzel ábrázolják őt MacCana szerint a Gundestrup-üst belsején. “Taranis, volt a kelták mennydörgésistene (a “DURRANÓS” – egyébként írül TORRAN (torrán) azt jelenti magyarul, hogy “zaj”, vagyis amolyan “durranás”) és róla azt mesélték, hogy a bunkósbotjával idézte elő a mennydörgést. Egy másik kelléke volt – a kelta CAR (= TAR-AN-IS “az égi kerekes?). Hasonlóan a magyar népmesékben is, amikor is, az Isten (némelykor Szent Péter) a “Göncölszekéren utazik, amikor dörög! [37] ” Nézem Taranist – már ha valóban ő lehet az, – és nem látom őt mégsem. Arcán semmi szörnyűség nem tükröződik, nyugodt, kezeit áldásra emeli fel. Önfeledt állatok veszik körül szinte lebegve a légben. Nincs villám, ború, riadalom, rendkívüli helyzet, ezzel szemben békés, de energikus élet jelei láthatóak. Egy mennydörgésisten így nem nézhet ki – mondhatná valaki. Egy villámokat szóró Zeusz, mint főisten illene ide legalább, már ha valóban egy indoeurópai főistenféle lett volna valóban. Szerintem nem is az, hanem maga a Szemúr, a Kerekúr, a Kerékúr, ahogy a Napistent keltáink – és a többi magyari nép – is nevezték, és ők a szkíta-cimmeri szemurakkal elkeveredve Szemúrországban, – a mai Moldvától a Kaukázusig – magukkal hozták e nevet egészen a mai Írországig. Vagyis a Pantokrátor Isten. Ugyanezt mondja a kép is, ha olvasunk rajta: Kerék + Úr, Kere(é)kúr, a Nap maga és mögötte a harmadfokon jelképbe zárt egy isten, az egy IZ-TEN. “A kelták is (akár a sumérok, szkíták, hunok, avarok, magyarok) a Napistent tisztelték. A kelták is (akár a sumérok, szkíták, hunok, avarok, magyarok) egy “ragyogó kör”, egy sugaras kerék formájában ábrázolták a(z) (Nap)Istent, a KÖR-ISTENt. A “sugaras kerék” egy körbe helyezett függőleges “küllőn” egymást X-ben keresztező másik két “küllő”, vagyis az úr jele a suméroknál. Ha ezt a szimbólumot kibontjuk és az X alakban álló léceket vízszintes helyzetbe hozzuk, egy körbe helyezett “kettős keresztet” kapunk (a Magyar Ország mindenkori jelképét), ami ugyanakkor a rovásírás GY betűje (= egy, mint “Isten”) is, vagyis a “KÖR-ISTEN” jelét kapjuk. Az előbbi szimbólum továbbfejlődése a kelta “triskele” jele, amiből Írország mai jelképe, a “háromlevelű lóhere” is kialakult. [38] 

Finoman kidolgozott triskele alakú dísz South Shieldsből (Anglia, Durham), Kr. u. I. vagy II. század. Museum of Antiquities, Newcastle upon Tyne. [39]

Közelkép a valószínű Taranisról. Gundestrup-üst, részlet. Nationalmuseet, Koppenhága. [40]

 Mindez arra utal, hogy a Taranis néven ismert “isten” jóval több lehet annál, amit róla a nyugatiak kiderítettek. Fentiek alapján legalábbis azt kellene feltételezzük, hogy Taranis a KerékÚr, vagyis a KörIsten közvetlen hozzátartozója, vagy általa “védett” személyiség lenne – ebben az esetben magát a Pantokrátort, a Fiút, Én-lil keleti (kelta) társát kellene keressük benne, – vagy netán magát a KörIstent kellene tiszteljük benne. Hogy ez mennyire így van, azt talán azzal világíthatjuk meg még jobban a fentebbi szíriai-palesztin Taranis-párhuzamokon felül, hogy … “az istent Egyiptomban igen gyakran a Nap képében képzelték el, akinek szimbóluma a kocsikerék, forgó kereszt, napkorong vagy egyéb csillagászati figura volt. [41] ” Ezek után nyilvánvaló, hogy Taranis itt már nem a régi Napisten egyedül, hanem a kelta szellem indogermanizálódásának jeleit viseli magán, már amennyiben régebbi rangját vesztve részfeladatot teljesíthet csak az elködlő kelta istenfogalmak horizontján. Ezzel együtt ősiségéhez immáron nem férhet kétség, valamint a Régi Keletről történt bevándorlása sem vitatható. Ezért lenne kár őt Donarhoz, az átvett germán istenhez hasonlítani, mert a dolog éppen fordítva történt. A keleti (kelta) hagyományokra rátelepült indoeurópai rétegek lehántolása nem könnyű feladat a ma kelta mitológia néven ismert mondahalmazról, már csak azért sem, mert a valóságos történeti eseményeket elbeszélő művekben szereplő elődök szinte mindannyian valamiféle isteneket magába foglaló nagy ködben lebegnek alaposan elkeveredve az isteni háromság tagjaival. A történeti tárgyú anyag leválasztásával jelentősen szűkíthetjük a kört az “igazi” IZ-TEN és a Fiú megtalálása érdekében. Fentieket erősíti, hogy Daghdha ábrázolásáról nem tudunk, ami megfelelne az EGY Teremtő Isten magyar ábrázolhatatlanságának. Áttanulmányozva a mitológiai történeteket kiviláglik, hogy Daghdha, Anu és Taranis valóban kiemelkedő helyen szerepel, ugyanakkor az elbeszélések nagy többségét olvasva úgy tetszik, hogy ezek – és számos szereplője – történelmi idők eseményeit magukban hordozva emelkedtek “isteni” magasságokba.

Gundestrup-üst.

Ezt az ezüstözött vörösréz edényt 1891-ben találták a dániai Gundestrupban egy tőzeglápban. Valószínűleg Kr. e. I. vagy II. századból való. Gazdag dombormű-díszítése az edény külsején pontosan nem azonosítható isteneket, belül mitológiai jeleneteket ábrázol. Nyilvánvalóan szertartási célokra használták. Nationalmuseet, Koppenhága. [42]

 Szinte biztos, hogy a Koppenhágában őrzött Gundestrup-üstön is olvasnunk kellene tudnunk, – a szó szoros értelmében vett olvasásra gondolok, – ahogy Pap Gábor szó szerinti értelemben olvassa a nagyszentmiklósi kincs edényeit, a somogyi sótartót, a lőporszaru véseteit és a népműveltség elemeit magukon viselő eszközöket. Remélem, ezt az üstöt is elolvassa valaki, megértjük jelképeit és üzeneteit is, ha készen leszünk rá.

Cernunnos-Bál– vagyis Koronás-Bál, a termékenységért felelős isten.

Gundestrup-üst belső fala, Nationalmuseet, Koppenhága. [43]

 Hogy üzenet van, azt az üstön látható koronás-agancsos fejű Cernunnos – Bál képe is mutatja, ahol növényi indák és levelek, továbbá “beszélni”, azaz növekedni, növevényesedni látszó, készülő álla(po)tok veszik körül a főalakot, mindezek együttes jelenléte mondja ezt nekünk. Az álla(po)tok most mindannyian valóságosak, igaziak, ugrásra készek, őket is megcsapta a várható esemény szele, hisz ők a főszereplők. Cernunnos – Bál együtt gondolkodik koronás szarvasával, azt is láthatjuk, hogy szarvaikból egyformán pozitív gondolatok törnek elő új növevénységben megtestesülve. A növényi és állati ábrázolás megfogalmazása eszmeiségében kísértetiesen hasonlít a Kárpát-medence kazettás, mennyezett templomaiban látható ábrázolásokhoz, amelyeken Pap Gábor életminőségek megjelenítését azonosította. A “növevénység”, vagyis a növényekkel kifejezett aktív növekedési periódus váltakozik az “állapotiság”, vagyis az álla(po)tok által megjelenített statikusnak tekintett erőgyűjtési fázisaival. Hogy mindennek mi köze van a “Koronás”-fejű, vagyis (Szarvas)-agancs-fejű Bál istennek, arra van válasz, sőt azt is megtudhatjuk, hogy a néhány ezer évvel ezelőtti magyarországi Bál-hit, amely innét terjedt tovább nyugatra a keletiek (kelták) elődeivel, egy ma nyugatinak tudott és nyugatinak számító szokásként tért vissza hozzánk. Cernunnos-Bál a termékenység istene, s mint ilyen kutya kötelessége észben tartani népe szaporodását, sőt gondoskodnia is kell róla. Ha tehát ő készülődik és az idő eljövetelével a kellő erőgyűjtés után a cselekvés mezejére lép – mert növevényesedése aktivizálódását mutatja, – népe követi őt. “BÁL – a termékenység, a szerelem, a BÁJ és a BUJAság istene. “Valentine-Day” a “szerelmesek napja” a mai Nyugat-Európában és az angol nyelvterületen. “Valentin” a középkori “szerelem lovagja” Britanniában, Belgiumban (Bál-lovak, Bál-emberek!) és Észak-Franciaországban, vagyis a “kelta” vidéken. Írország közepén, a “tarai dombon áll Fál köve, az a “fállikus” kő, amely felsikoltott, ha az az ember érintette meg, akit királynak szánt a sors”, vagyis ez egy “FÁLikus” megalit, ahol a szakrális királyt megválasztották. [44] A kelták egyik fő ünnepe, a november 1-i “SAMHAIN” (“ŐSÖK-HONA”) napja mellett a május 1-i “BELTENE” (a tavasz, a szerelem, a termékenység) ünnepe volt. [45] “BEL-TENE” a “BÁL-(EN)TEN”. ENTEN neve a Gilgames eposzban is fennmaradt:

“[…] Enlil válaszol Emeshnek és Entennek:

Az egész föld számára életet adó víznek Enten a <tudója>”, mint az istennek gazdálkodója ő hozott létre mindent, Emesh, fiam, hogyan hasonlítod össze magadat Entennel, a testvéreddel? […] [46]

Tehát, ENTEN az “ÖNTÖ(N)”-zés mestere.

BÁL-ENTEN vagy “BÁJ-ÖNTÖN” nem lehet más, mint a húsvéti öntözés “istene”, egy tipikusan “fálikus” jelkép, a “Valentine-Day” meg az öntözés napja. Mikor és hogyan kapcsolták össze a “keresztény” Húsvéttel, ezt ne taglaljuk, maga az ünnep – még a vallásos fátyol alatt is – mai napig egy “termékenységi” ünnep maradt. A húsvéti öntözés szokása Európában csak a “magyar” vidéken él ma is, a mi “életterünkbe” beteleped(het)ett más nemzetiségűeknél is (legyen az német, szláv vagy román, holott a “határon” túli testvér ezt nem ismeri), ami annak bizonyítéka, hogy egy (nagyon!) ősi, a Régi Keletről (Kánaánból!) származó magyar szokás, a “BÁJ” isten, a “BUJA-ÖNTÖN” (Valentin ?) napja. Hasonló az indiai, évente megtartott, a Gangesz szentfolyóban való “megtisztuló” fürdés napja, és itt a nők (vederrel való) “lelocsolása”. [47]

 Eliade a keleti (kelta) istenségek között szemlét tartva, – végeredményben alaposan leszűkítve a számba jöhető “magasrangú” istenek körét – nagyjából hasonló eredményre jut a fő istenek kijelölésében. Nem mondhatjuk azonban, hogy istenhármasunkat keresné. “A gall pantheon e (Cézári) római értelmezésének valódiságát és következésképp értékét is sokat vitatták. Már volt prokonzul Gallia Cisalpinában, mielőtt megkezdte hadjáratát Gallia Transalpinában. Ám minthogy a kontinensen élő kelták mitológiáját nem ismerjük, nagyon keveset tudunk a Cézár által említett istenekről. Meglepő, hogy “Jupitert” nem állítja a lista élére. A nagy égi isten a mediterrán hatásoknak legalább négyszáz éve kitett városok lakói számára szemlátomást elveszítette elsőségét. A jelenség általános a vallások történetében, az ókori Közel-Keleten éppúgy, mint a védikus Indiában és a régi germánoknál. Ám az úgynevezett “óriás Jupiter” (vagyis a neki leginkább megfelelő szereppel bíró kelta isten – megjegyzés tőlem) oszlopok, amelyek főként a Rajna, a Moselle és a Saône között nagy számban találhatók, s amelyeket ugyancsak egyes germán törzsek emeltek, ősi szimbolikát visznek tovább, nevezetesen a legfőbb égi Lény jelképiségét. Először is meg kell jegyezzük, hogy nem katonai győzelmet ünnepelnek, mint Traianus vagy Marcus Aurelianus oszlopai. Nem a fórumon vagy az utcákon állították őket, hanem a városoktól távol. Ráadásul ezt a kelta Jupitert elég gyakran kerékkel jelenítik meg; a keréknek pedig a keltáknál fontos szerepe van. A négyküllőjű kerék az esztendőt, vagyis a négy évszak körforgását ábrázolja. A “kerék” és az “esztendő” szavak a kelta nyelvekben csakugyan megegyeznek. Mint Werner Müller helyesen látta, ez a kelta Jupiter következésképpen a kozmoszt uraló égi isten, az esztendő ura, az oszlop pedig az axis mundit jelképezi. Másfelől az ír szövegek Daghdháról, a “jó istenről” beszélnek, és egybehangzóan őt szokták azonosítani azzal a gall istennel, akit Cézár a “Jupiter” istennévvel jelölt.

 A régészet megerősítette Cézár állítását “Mercurius” népszerűségéről: több mint 200 szobor meg féldombormű és majdnem 500 felirat került elő. Gall nevét nem tudjuk, de valószínűleg ugyanaz lehetett, mint Lug istené, aki fontos szerepet játszik a szigeteken élő keltáknál. Lug nevét több város viseli (többek között Lugdunum = Lyon), és ünnepét Írországban is megtartották, ami azt bizonyítja, hogy ezt az istent valamennyi kelta országban ismerték. Az ír szövegek Lugot mint a hadsereg főnökét mutatják be, aki varázslathoz folyamodik a csatamezőn, de mesteri költő is, valamint egy jelentős törzs mítikus őse. … (Zárójelben jegyzem meg, hogy a Lug-Lugdunum-Lyon etimológia Baráth szerint egészen másképpen fest: “ … a Franciaország területén megszállt földműves bevándorlók a maguk általános jelöléseként a LIGÚRI nevet is használták. A név összetevő két eleme közül az első (Liga) átment a latinba és ott is szövetség értelemben lett használatos. A Lig-úr-i értelme tehát annyi, mint a szövetség királyának alattvalója. Ligúri néven főleg a Moselle völgyébe, a Rajna bal partjára és a Rhône alsó folyására települt földműveseket nevezték. A Szajna és a Garonne között elterülő hatalmas vidék is egy nagy Lugdonia volt…” [48] Ezek után nem meglepő, hogy a rómaiak Gallia középső nyugat-keleti széles sávját – éppen az előbb felrajzolttal nagyban azonos területet – az óceántól az Alpokig Gallia Lugdunensis néven ismerték, átvéve és tovább ragozva latinul az ősi elnevezést. Hogy Lugh valójában egy később istenként tisztelt ősi LigaÚr volt-e, azt egyelőre csak feltételezhetjük.

 A Cézár interpretatio romanajának jelmezeibe öltöztetett pantheon elkendőzi a vallási valóságot, amelyet a szigeteken élő kelták hagyományaival való összehasonlítás csak részben tesz hozzáférhetővé. A gallo-román kor építményein előkerült istennevek zöme a pantheon isteni tagjainak leíró, vagy topografikus jelzője: egyes tudósok, tévesen, ezeket önálló istenségek neveinek tekintették.

 Az egyetlen értesülést a gall istennevekről Lucanus, a költő közvetítette számunkra a Kr. u. I. századból. Idézi “azokat, akik borzalmas áldozattal csillapítják le a kegyetlen Teutatest és a rettenetes, vad oltárú Esust meg Taranist, akinek oltára nem kevésbé kegyetlen, mint a szkítha Dianáé. [49] ” E nevek hitelességét megerősítik a gallo-román feliratok, amelyek említik Esust, Taranucust (vagy Jupiter Taranucust) és Mars Toutatist. Egy középkori kommentár szerzője megpróbálta ezeket megmagyarázni, ám glosszái ellentmondásosak. A kommentár azonban mégis pontos értesüléseket szolgáltat azokról az áldozatokról, amelyeket ezeknek az isteneknek mutattak be: Teutates számára dézsába fojtanak egy embert; Esus számára az áldozatot egy fára akasztják és kivéreztetik; Taranisnak – “a harc és az égi istenek legnagyobbikának” – pedig az embereket egy fabábu belsejébe zárva elégetik.

 Gundestrup üstjének egyik képe felöltözött személyt ábrázol, aki az emberi áldozatot fejjel lefelé egy edénybe gyömöszöli. Több gyalogos harcos közeledik az edényhez; fölöttük lovasok távolodnak. Jan de Vries úgy gondolja, avatási rítusról lehet szó, de nincs kapcsolata Teutates-szel. (az ír epikus költészetben számos alkalommal megjelenik a király témája, aki egy fehérizzásig fűtött házban belefullad a vizesdézsába, ahová azért menekült, hogy megmenekedjék a tűzvésztől. Teutates nevét a XVIII. század óta a “törzs atyjának” fordítják. Az isten bizonyosan nagy szerepet játszott a törzs életében; ő volt a háború védelmezője, de szerepe ennél összetettebb.

 Ami Taranist illeti, neve jelentése világos: a gyök *taran, “mennydörgés”. Másodlagos formája, Taranos közel áll a germánok istenéhez, Donarhoz. Éppúgy, mint Donart, Jupiterrel azonosították. Valószínű hát, hogy az “óriás Jupiter” oszlopait Taranisnak, a “Mennydörgőnek”, az ég ősi kelta istenének szentelték. Az Esus istennév tulajdonnevekben föllelhető, etimológiája azonban bizonytalan. Két oltár féldomborművein Esust egy fát ütve ábrázolják; akasztással történő áldozásra lehetne gondolni? Jan de Vries úgy véli, hogy Esus a skandináv Ódinhoz hasonlítható gall isten volt. Valójában semmi pontosat nem tudunk. [50] ” Eliade utolsó mondatával egyetérthetünk, már ami az indoeurópai fejtési kísérleteket illeti, remélhetően azonban a kelta hitvilágra rátelepedett indoeurópai leplek lehántásának nehézségeire is sikerült a figyelmet ráirányítani. A kelta – magyar nyelvrokonság lehetősége ráirányítja a kutatói figyelmet a szellemi kérdések tisztázására is. Nyilván közelebbi vizsgálatokat követel a keleti kelta és nyugati kelta törzsek közötti szellemi azonosság kimutathatósága is, ha másért nem, Kárpát-medencei keltáink lelki életének rokoníthatóságának kimutatása érdekében. Erre jó esély kínálkozik, ha tudjuk, hogy a dunántúli eraviszk (latinul eraviscus) törzs Teutatest főistenének tekintette, aki “az aquincumi törzsi szentély feliratain Iuppiter Optimus Maximus Teutanus néven védelmezte a törzset. [51] 

 E fejezetben megtudtuk azt, hogy a kelta szellemi élet nem indoeurópai jellegű alapokon nyugszik, hanem az ősnép műveltségében gyökerezik. Ugyanezt mondja Julius Pokorny is, mert “véleménye szerint : a druidizmus olyan vallást képvisel, olyan jelleggel bír, ami az indoeurópai hitvilágnak idegen.” [52] Ezek a gyökerek visszamutatnak a Kárpát-medence, Itália, Kisázsia, a Régi Kelet tájaira, azokkal jól megfelelnek. Amit MacCana indoeurópai forrásokra támaszkodva szorgalmas iparos módjára összegyűjtött, igen értékes teljesítmény. A gyakori indiai hivatkozásokat nem tartom megalapozottnak, hogy azok a kelta ügyek indoeurópaiságát bizonyítanák, ellenkezőleg, egyetlen dolgot bizonyítanak, hogy India is az ősműveltségből táplálkozott, ezért aztán másra felhasználni ezen adatokat nem (lenne) lehetséges. Mondhatná mindezekre egy tősgyökeres indoeurópai, hogy tudtak volna legalább egy valamirevaló birodalmat összehozni, jobban tisztelnénk a keltákat. Erre azt mondom, tisztelhetik őket enélkül is, bár “csak” szellemi birodalmat képviseltek, nem is akármilyet, mert ilyen nekik sohasem volt a birtokukban. Megtudtuk továbbá, hogy sem a szkíták, sem a hettiták nem indoeurópai népek, annak összes következményével egyetemben.

A kelta (keleti) szellem

 Korábban, e könyv elején már utaltam arra az indoeurópai kutatók által elfoglalt álláspontra, hogy “ tárgyilagosságra való törekvés jegyében csak a száraz adatokat tartalmazó iratokat, okleveleket becsülte, viszont a visszaemlékezéseket tartalmazó elbeszélő kútfőket aláértékelte, tehát éppen azt a forráscsoportot vetette el, amely az ókor értelmezéséhez a legtöbb gondolatot szolgáltatta. … Mindezt dajkamesének nyilvánították, kisöpörték a tudományból, minek következtében aztán a régi Európa tárgyi bizonyítékai előtt teljesen értetlenül álltak. [53] ” Különösen akkor válik drámaivá a helyzet, ha a szellemi hagyatékok tárgyalására kerül sor. Ilyenkor jönnek a sűrűn használt olyan szavak, mint titokzatos, legendás, érthetetlen, megfejthetetlen, ismeretlen eredetű, mítoszi stb., jönnek a nagy kérdőjeles főcímek, a megfejthetetlen felkonferálása és így tovább. Az adathiány gátolja a valódi történet napvilágra kerülését, bár hegynyi méretű tumuluszok maradtak a brit szigeten éppen Aveburyben is, ugyanott Stonehenge és a bretagne-i La Ménec mind a megfejtetlen, de legfőképpen meg nem értett ősi szellem mai szimbólumai.

Silbury Hill csupán 1,6 km-re fekszik Aveburytől.

Bár a legendák szerint egy bizonyos Sil királyt temettek itt el a lován ülve, ennek ellenére nem találtak semmiféle sírt Európa eme legnagyobb mesterséges dombjában, amely 2 hektárnyi helyet foglal el, és 40 m magas. Kr. e. 2750 körül építhették, eddig ismeretlen célból. [54]

  1. kép. Glastonbury, a Tor hegye a középkori templomból megmaradt toronnyal.[55]

 Glastonbury nem akármilyen hely – már csak Arthur király miatt sem, – sok titok övezi. A neve sem ragadvány lehet: Glaston – Keloshon – Kelő Ős Hona bújhat meg a ma angolul is jól hangzó magyari keleti névben, egy keleti (kelta) király székhelye a város környéke a Napisten Hona értelemben. Pap Gábor a Pilisben fellelt hatalmas szakrális központhoz hasonlítja szellemi jelentőségét. [56] Ha ez valóban így van, akkor meg kell várjuk, amíg egy ősműveltségben járatos magyar ember odamegy és felismeri a megoldást, mert az indoeurópaiak szerint ott nincs is más, csak rejtély. Amíg ez be nem következik, addig kicsit körüljárjuk e nevezetes helyet Kiss Irén és Tábori László segítségével. Általuk a mi Keletünk makacsul visszatérő szellemi kincseinek és képeinek furcsa kavalkádjában gyönyörködhetünk Avalon körül (is), de ne legyünk telhetetlenek, minden titokra most nem derül még fény. A kutakodásnak egyúttal meglehet a haszna is, talán sikerül olyan gondolatok felé vezetni az Olvasót, amely a helyes irányba mutat.

 “(A Grál nyomában) A Szent Grál titka hosszú évszázadok óta foglalkoztatja a romantikus fantáziájú kutatókat. Legutóbb például – 1995-ben Londonban – egy Graham Philips nevű kutató keltett nagy feltűnést The Search of the Holy Grail (A Szent Grál kutatása) című könyvével, amely kitartó nyomozásának meglepő eredményeit ismerteti.

 Az angol tudós a Grált a halhatatlanság ígéretének tekinti, az emberi álmok és vágyak beteljesedésének, mindamellett azt mondja róla: “Szent edény, amelyről azt tartják, hogy képes betegeket meggyógyítani, és békét, valamint gazdagságot adni a világnak”.

 Ezért a középkori Grál-kereső lovagok számára mindegy volt, hogy megtalálják-e a szent edényt a maga fizikai valóságában. Ők a tudást, az isteni Ego megértését keresték: a megvilágosodást tulajdon életfeladatukat illetően – abban a hiszemben, hogy aki a Grált keresi, az tulajdon énjét kutatja. Ezt a Grált keresték a gótika vonzásában a XIX. századi romantikusok, a preraffaeliták és a viktoriánus költők, de mai regényírók és hollywoodi forgatókönyvírók is szívesen fordultak e tárgyhoz.

 Szellemtudományilag többféle hagyomány maradt ránk a szent edényről. Az egyik változat szerint a Grál valamikor Lucifer koronájának, vagy homlokának smaragdéke volt, s a földre zuhanása óta ez a drágakő mélyíti a kelyhet. Sába királynője vitte el Salamonnak – másképpen: Szemirámisz ajándékozta Melkizedeknek, – míg végül Arimathiai József fogta fel benne a Golgotán a Megváltó vérét. Ez a titokzatos ember jeruzsálemi börtönévei után áthajózott Angliába, Avalonba (a mai Glastonburybe), ahol megalapította a Grál-kereszténységet, vagyis az eljövendő Nap-kereszténységet. Arimathiai József volt tehát az első Grál-király, egyúttal a Nap-kereszténység kultuszának elrejtője, mivel annak történelmileg még nem érkezett el – majd csak a harmadik évezredben jön el – az ideje.

 A legendák szerint ezt a kultuszt a XIX. századi Európában Wagner, az újraszületett Merlin varázsló támasztotta föl. Ő ugyanis tudta, hogy az új Grál-személyiségnek Közép-Európában kell megszületnie. A zeneszerző a Nap-kereszténység misztériumát a Parsifalban rejtette el, ahogy annak idején Mâni ugyanezt az eljövendő kereszténységet a maga gnosztikus fényvallásába burkolta.

 A mai szellemtudósok közül Bistey Zsuzsa magát az emberi személyiséget és annak életét tartja Grál-kehelynek: ebben a kehelyben törik színeire a fehér fény, s így válik szellemi erő hordozójává a Földön. Az ember és a Föld kikristályosítva sugározza vissza a Nap fényét – Krisztus – erejét. Aki birtokba vette a Grált, az Krisztuson keresztül találkozik az Önvalóval: földi személyisége ugyanis csak az anyagi világba bukás járuléka.

 Ma a Grál-erő újra megközelíti a Földet, sőt éppen Közép-Európa az isteni Ego megszületésének helye – vallja a magyar szellemtudós. Az itt élőknek fokozott esélyük van arra, hogy megérkezzenek az éteri Krisztushoz. A Kárpát-medence ugyanis a keleti és nyugati okkult tudományok találkahelye, s ha az ember lemond vágytermészetéről, Napfénnyé válhat. Feladatunk tehát azonos Parsifaléval: maga az egyetemes – ma még “Hold-természetű” – kereszténység is a Nap-tudattól fog megújulni.

 Valamiféle korai Nap-tudatuk már a johannita (János evangélista-követő) keresztényeknek is volt. A négy evangélista közül János képviselte – a maga Logosz-gondolatával – az eljövendő kereszténységet. René Guénon hagyománykutató metafizikai írásaiban úgy látja: nem véletlen, hogy Arimathiai József éppen Britanniába vitte a kelyhet, ugyanis ez az edény a lándzsával együtt nagy szerepet játszott a kelta hagyományban, bár már a hinduk és az irániak is ismerték a “halhatatlanság italát”.

 A francia kutató felfogásában a Grál szintén nem más, mint az örökkévalóság tudata, amelynek újbóli birtokba vétele a földi élet voltaképpeni célja. Ez az ember bukásával szétzilálódott eredeti rend visszaállítását jelenti. Ezért a Grál egyidejűleg ez eredeti állapotot jelképező váza és az ezt az állapotot leíró könyv.

 A Grál legendában a Krisztus vérét rejtő és az oldalát átdöfő lándzsa a Keresztelő Szent Jánost lefejező karddal és az Utolsó Vacsora tálcájával egészül ki. Az avatatlant elvakítja a Szent Könyv ragyogása: csak a Grál király képes “olvasni” benne. Ez mindig a Grál család tagja, Arimathiai József leszármazottja, eszmei örököse. Őt ugyanis maga Krisztus jelölte ki a Grál őrzésére.

 Éppen ebben áll a Grál jelentősége: egy alternatív – azaz nem “véresáldozati” – apostoli örökség látható és tapintható szimbóluma. Krisztus elmagyarázza Arimathiai Józsefnek tanításai titkos értelmét, beavatja a szentmise misztériumába.

 A Grál-regények eléggé világosan utalnak arra, hogy Arimathiai József személyében nemcsak létezett alternatív apostoli leszármazási sor, de ráadásul utóbbi titkos tudás birtokában is volt. A Bibliában Péter apostol a halász, a Grál kultuszában viszont a Halászkirály a főpap. Ő tehát alternatív pápa. Az V. század közepén, még a történelmi Arthur király ideje előtt, ténylegesen létezett Britanniában egy ilyen alternatív egyház: Pelágius és követői.

 A Vatikánban őrzött Vindicta Salvatoris című kézirat tanusága szerint is József – Jeruzsálem lerombolása után – egyházat alapított “messzi északon”. Az ott őrzött szent tárgyak (a felsoroltakon kívül egy Salamon király által készített csengő és egy Nikodémusz faragta Krisztus fej) kétségkívül mind az őskeresztény hagyománnyal álltak kapcsolatban.

 Bár nincs történelmi bizonyíték arra, hogy az Utolsó Vacsora kelyhe megmaradt, Olimpiodórusz – egy V. századi görög történetíró – említi, hogy egy Mária Magdalénának tulajdonított, és korábban Jeruzsálemben Heléna császárnő által megtalált kelyhet Krisztus után 410-ben a vizigótok Rómából Britanniába szállítottak. A középkorban erre a Mária – kehelyre, mint valódira tekintettek.

 Ez a kis zöld ónix ivócsésze került elő Graham Philips kutatásai eredményeképpen a közelmúltban, Angliában egy mit sem sejtő Grál-utód otthonából. Egy 1225-ben írt Grál-regényben (szerzője Gerbert de Montreuil) viszont azt olvassuk, hogy József Mária Magdalénától kapta a kelyhet a Feltámadás napján, aki abban a Golgotán előzőleg Krisztus vérét fogta fel. Mégis valószínűbb, hogy a kelyhet eredetileg is Arimathiai József birtokolta és később Arthur királyra, valamint a további Grál-őrzőkre hagyományozta.

 Arthur királyt, aki egyes feltételezések szerint egy ideig a Nyugat-római Birodalom császára is volt, a britek egyúttal egyházfőjüknek is tekintették. Tény, hogy a római pápa elsőbbségét az ötödik század végéig még sok helyen vitatták, csak a birodalom 470-ben bekövetkezett bukása után lett a pápáé az abszolút elsőbbség. A független Britanniában azonban még élt a korábbi hagyomány: itt 488-ig Ambrosius Aurelianus volt a római parancsnok. Őt követte ezen a poszton Arthur, aki a britek harcát vezette az angolszász hódítókkal szemben, és a hagyomány szerint római hercegnőt vett feleségül. (Arthur király egyébként a hun Atilla király kortársa volt, akinél az isteni karizmát szintén egy varázsos kard felbukkanása jelzi.) Mágikus erejű kardjának, az Excaliburnak a markolatát két stilizált, egymásba fonódó kígyó díszítette.

 Ez ősi babiloni motívum, és talán a csakra-rendszerre utal, de az ábrázolás Óiránban is ismert volt, sőt Kréta-szigeti, a minoszi civilizáció vallásának központi istensége is mindkét kezében kígyót tartó istennő volt. Két kígyó jött megfojtani a trójai főpapot, Laokoónt és fiait is. Mindamellett a két kígyó lehet a két mezopotámiai folyó, a Tigris és az Eufrátesz szimbóluma is, bár az is kétségtelen, hogy a szkíták Anahita vízistennőjének is két kígyó volt a lábai helyén. Az sem mellékes szempont, hogy Arthur király halála előtt egy tavi istennőnek adatja vissza az Excaliburt, áldozati ajándékul. Ez a motívum megint csak a “vízistennő”-hagyományt erősíti.

 A Kerekasztal a maga tizenkét székével és egy főhelyével ugyancsak az eucharisztika alkalmára utal vissza. Parszifalnak az öreg király megmutatja “a könyvet” – benne az Úr Tamás apostolnak mondott titkos szavaival, vagyis az apokrif Tamás evangéliumot. Ilyen értelemben tehát a Grál nem magával a kehellyel, hanem a titkos, ötödik evangéliummal: Jézus evangéliumával azonos.

 A negyedik század elején hivatalossá váló katolikus irányzat csak négy evangéliumot kanonizált, bár voltak más, hitelesnek mondható evangéliumok is. Nagy Konstantin a betiltott evangéliumok példányainak elégetését is elrendelte. A gnosztikusoknak azonban a birodalom perifériáin sikerült túlélni ezt a csapást, ők továbbra is a maguk “Jézus evangéliumát” hirdették, amelyet Tamás apostol jegyzett le. Ez a titkos tanítás a témája a Grál-regényeknek, ám máig vannak, akik a Tamás-evangéliumot tartják az igazi Szent Grálnak, mondván, hogy az Jézus mondásainak valódi gyűjteménye.

 Az emlékezet elhalványulását jelzi, hogy a középkor végén már a Krisztus vérét tartalmazó kelyhet tekintették a Grálnak. Később “a grálok” megsokasodtak: van aki közéjük sorolja a Nikodémusz által faragott Szent Arcot is, az Utolsó Vacsora tálcáját, Wolfram von Eschenbach varázskövét és egy walesi kelyhet.

 E sort gazdagítja a Kárpát-medence mint természeti Grál-kehely is a neves angol preraffaelista festő víziójában. Edward Burne-Jones, akit erősen foglalkoztatott a hagyomány, élete végén megszállottan festette az Arthur-legendakört. A szóban forgó, Arthur elszenderülése Avalonban (The Last Sleep of Arthur in Avalon) című, monumentális és befejezetlen festménye negyedszázada Londonból árverés útján Puerto Ricoba került.

 A képen a haldokló király jelképes, koronás vagy diadémos nőalakoktól körülvéve látható. Ezek egyike bizonyosan égi jövevény, mert fehér ruhát visel. Míg a nőalakok többsége fején, vagy kezében tartja fantáziakoronáját, addig az akár Szűzanyának is tartható fehér ruhás égi hölgy a földre: Arthur fejéhez rakja le a maga fejékét. Ez azonban nem fantáziakorona, hanem a magyar Szent Korona tökéletes mása. Csakhogy a kereszt – még vagy már – egyenes a tetején, és az abroncs zománcképei opálos kövekkel helyettesítődnek. Kivéve a pantokrátor Krisztust, aki – nagyítóval nézve – jól felismerhetően pompázik a helyén, két oldalán a Nappal és a Holddal. (Mellesleg éppen úgy, ahogy a pártos királyok – s nyomukban a szaszanida királyok is, – és nem utolsósorban az Árpádok magyar királyai is, még továbbá ugyanúgy, ahogy Erdély különféle címereiben – éppen Háromszékében is, de Veszprém vármegyéében is – gyakorta visszaköszön az ábrázolás – megjegyzés tőlem.)

Edward Burne Jones: Arthur elszenderülése Avalonban (The Last Sleep of Arthur in Avalon) [57]

 Mivel Burne-Jonesnak – tudomásunk szerint semmiféle közvetlen magyar kapcsolata nem volt, valószínű, hogy látomásban kapta meg a Szent Korona képét: mégpedig egy romlatlan, és a visszatért Krisztus dicsőségét sugárzó koronáét. Ha meggondoljuk, a haldokló Arthur király mellé az általa birtokolt Grál-kelyhet kellett volna megfestenie a művésznek. Hogy ezt nem tette, az a Grál és a magyar Szent Korona – előtte látomásban feltáruló – azonosságára utal. A kép üzenete, ha jól fejtjük meg: koronánk lesz az a kehely, amelyben az isteni Ego újra meg tud születni. A Szent Korona viszont az egész Kárpát-medence jelképe, tehát a múlt századi angol festő azt kaphatta kinyilatkoztatásként, hogy a “legközelebbi” Grál ez a közép-európai tájegység lesz….

 Felmerülhet a kérdés, van-e olyan történeti vagy régészeti kutatás, amely megerősíti, hogy a mitikus Arthur király még életében kapcsolatban állt a Kárpát-medencével. A hetvenes évek második felétől amerikai kutatók (H. Nickel és S. Littleton) kimutatták, hogy az Arthur mondakör kelta eredete tarthatatlan feltételezés. A Kerekasztal Lovagjainak története, a Szent Grál-legenda sokkal régebbi hagyományokból: a szkítákéból táplálkozik, amelyet Littleton “szarmata-kapcsolatnak” nevez.

 Makkay János a Századok című folyóirat 130. 1996-os számában egy átfogó, minden részletre kiterjedő tanulmányt írt erről a kérdésről. Az iráni népek eme hagyománya Marcus Aurelius császár jóvoltából került brit földre. Ő ugyanis Kr. u. 175-ben több ezer, nehézfegyverzetű páncélos lovast, úgynevezett katafraktát telepített át Britanniába a magyar Alföldről, a legyőzött alán-szarmata seregből. Ezek a harcosok a szkíta gyökerű pártos harcmodort követték, kitűnő íjászok voltak, és sárkányfejes zászlókat használtak a hadiállapot jelzésére.

 A zászló sárkányfeje nemesfémből készült. A sárkányfej a ráerősített szövettest segítségével sziszegő hangot adott a szélben, s ez megijesztette az ellenség lovait. A sárkányos zászlók egyik legelső feltűnése a Kr. e. 53-ban zajló carrhae-i ütközethez kötődik, amikor is a pártos sereg tönkreverte Crassus római csapatait. A kutatásokból úgy tűnik, hogy a félig legendás, félig történelmi Arthur apjának, Uther Pendragonnak őse ezek között az áttelepített, iráni nyelvű és kultúrájú lovagok között keresendő. Több mint feltűnő, hogy a “pendragon” éppen “sárkányfejet” jelent. Más: a kaukázusi, iráni nyelvű oszétok körében máig él egy varázserejű csésze hagyománya. Egészen meglepő azonosság van Arthur kardja és az oszét hős, Batradz kardja között is, melyet szintén a tengerbe vetettek. A Szent Grál pedig az oszéteknél Nartyamonga néven szerepel, mint “szent kupa”. A Parsival (Perceval, Perszifval, Parsifal) név azt jelenti: perzsa hős – párszi-val.

 A Szent Grál tehát ősi keleti és keresztény elemeket ötvöz. Az az ezüstcsésze, amelyet Szent László sírjára helyeztek, éppen ilyen hagyományokat őriz. Arthur király családjának eredete tehát, csakúgy, mint Burne-Jones képén a fejéhez helyezett, mitra forma magyar Szent Korona a maga klenódiumaival, egyaránt az ősi Iránra utal vissza. [58] 

 Bár vallási témába tévedtünk, mégsem csak hitbéli kérdések vetültek fel. Éppen elég történelmi adat van az előbbiekben rögzítettek valamilyen fokú valóságos alapjainak alátámasztására, de ha azok szellemileg megemésztetlen maradnak, nem juthatunk előbbre. Az a kör, amit itt felemlítettem igen jól behatárolható kulcsszavaival: Jézus – Arimathiai József – Mária Magdala – Grál – a Magyar Szent Korona – Arthur király – a filozófiai értelemben vett bölcsesség, hit, az emberi élet lényegének és rendeltetésének megragadása körül forgó gondolatok ezek. Több mint különös e nevek és fogalmak együtt tárgyalása, mégis azt kell gondolnunk, itt bizony valamiképpen összetartozó fogalmakkal állunk szemben. Metafizikus mai neveltetésű énünk tiltakozik a sokadik típusú találkozások ellen, ugyanakkor hagynánk is magunkat rábeszélni a logikusnak tűnő magyarázatokra. Valószínűen oda jutottunk, hogy valódi hittel kellene kipótolni e nehézkesen felfogható történet hiányzó láncszemeit. Ha viszont ezt tennénk, nem maradhatnánk úgymond tárgyszerűek, történetileg hűek eléggé. Ez az a kín, amit most az Olvasóval is meg kell osszak, jusson neki is belőle legalább annyi, ami mélyebb elgondolkodásra serkenti. Aki a ragozó nyelvűek történetét kutatja, előbb-utóbb szembe kerül e kérdésekkel. A szellemi világ megnyilvánulásai, kézzelfoghatóvá szelídülő tárgyai nem akarnak beleilleni az anyagelvű történetírás nyers köztörténeti vonulataiba. Amíg nem lesz a mainál több becsülete a szellemi világnak, nem is tudunk jól érvelni a ma titokzatosnak tekintett történelemben.

 Ami Arthur király egyházfőségét illeti, az nekünk ismerős, mert Árpád is papkirály volt, és ebből az apostoli címet is viselő Szent Istvánnak is jutott az ősi hagyományok alapján. Ugyanilyen volt Gudea is Sumerben, ahogy a sumér pateszik és enszik is azok voltak, mondhatjuk hát, hogy évezredes ragozó hagyománnyal állunk szemben. Ami a Grál-kelyhet illeti, talán nem lesz haszontalan a nagyszentmiklósi kincs csanak, ivókehely és egyéb neveken számon tartott aranytárgyai között is körülnéznie annak, aki még többet akar megtudni e kérdésről. Ami pedig a Makkay János általi iráni eredetűnek nevezett adatok közreadását illetik, azokról ugyanaz a véleményem, mint korábban, vagyis a mai hivatalosított magyar kutatásban az iráni jelzőt általában az ősi sumér-szkíta eredetű tények elkenésére használják – itt most újra Sebestyén László megállapításaira utalva, – mégha valóban iráni is. Irán-Perzsia ugyanis a ragozók műveltségén nőtt fel, nyelvét a ragozóktól szerezte, vallása igen sokáig a nap- és fényvallás volt, Mitrászban megtestesülve. Irán nagy ország, illene megnevezni a szóba hozott ország tájegységeit, népeit is, ha a magyar történelemmel akarja valaki összekapcsolni, mert csak a köd sűrítésének szándékát regisztrálhatjuk az általában használt iráni jelzőkkel. Amennyiben az ilyen esetekben Irán meghatározott területeit nem képesek azt ezt leírók megnevezni kellő forrás feltüntetésével, úgy joggal gondolhatunk ködösítési akció felvezetésére, mert az általában iráni kifejezés az indoiráni név szelídített formája, csak nem mondják meg hozzá, hogy ez itt a becsomagolt indoeurópai szóhasználat újabb rejtjelezése. Carrhae-nál annak idején a sárkányos zászlót az úzok vitték az úz Pacenus (Becse) vezénylete alatt Crassus ellen, ismerjük őket régről, népünk egyik katonáskodó ága. Aki maga mellé tudta őket állítani a keleti történelem során, biztonságban tudhatta magát. Aki birodalmi elképzeléseinek megvalósításához használta fel rettenetes erejüket, nehézfegyverzetű lovasságukat, nem csalatkozott számításaiban. Ennek ellenére nagyra becsülöm Makkay szakmai tudását, de rá is ugyanaz vonatkozik, mint a nagy amerikai sumerológus professzorra, Samuel Noah Kramerre: indoeurópai meggyőződése alól elszállt a történelem. A görögösen, külföldiül divatosan katafraktáknak leírt nehézlovasokat nevezzük egyszerűen szkíta nehézlovasságnak, megértjük azt is, Bakay Kornélnak az orosz szakirodalomból hozott helyreállított, rekonstrukciós ábrázolásaival pedig azonnal tudjuk, micsoda harcosok is voltak ők. Ez a méltán nevezetes szkíta-(alán-úz-pártos) nehézlovasság Brithonba kerülvén – ha hihetünk a forrásoknak – korai példát adhatott a középkorban ennek nyomán lábra kapó nyugati lovagi kultusznak mind szellemiségében, de külsőségeiben is. Máshonnét Brithonban testközelből, nemigen szerezhettek tudomást e hatékony fegyvernemről. A középkori nyugati páncélos nehézlovason jószerével semmi olyan jellegű felszerelés nincs, ami a szkíta lovasság felszerelésében ne lett volna meg.

Szkíta nehézlovasok roham közben. [59]

A harcosok sok egyéb mellett lábvértet is viselnek, ezzel találkozunk még.

 A következő néhány oldalon talán nem tudunk meg sok újat a kelta szellem hagyatékáról egy angol forrásunk lapjairól, vagy mégis? A kellemesen andalító legendák között kérem az Olvasót, ne hagyja figyelmét elaltatni, mert rövidesen szüksége lesz a korábban itt olvasottak felidézésére.

“Glastonbury: A legendás Avalon

A somerseti alföld sík vidéke és a glastonburyi sziklacsúcs ormán magasodó romos templomtorony fölött repülő pilótának Anglia egyik legtitokzatosabb pontja tárul a szeme elé. Glastonburyt ugyanis, az ország egyik legkorábbi keresztény települését, legendák és mítoszok sokasága övezi. Ez az apró, nyüzsgő vidéki város rengeteg látogatót vonz a világ minden tájáról. A romantikus hajlamúakat Arthur király legendája csábítja, a zarándokokat az ősi keresztény örökség, a misztikumok iránt vonzódók a Szent Grált keresik, az asztrológusokat pedig annak a zodiákusnak a híre csalogatja ide, amely a környező táj képéből egyesek szerint tisztán kirajzolódik. …

Itt nyugszik-e Arthur király?

Glastonbury tagadhatatlanul legnagyobb titka, vajon Arthur király testét itt, az apátság talapzatában helyezték-e örök nyugalomra? A szerzetesek úgy tartják, hogy ő és felesége, Guinevere maradványait találták meg 1190-ben, ám erre semmi bizonyítékunk nincs. Sőt, a legújabb kutatások szerint Dél-Wales-ben, Bridgend közelében temették el őket. Utolsó nagy ütközete után a haldokló királyt Camlann-ból (melynek helye ismeretlen) a titokzatos Avalon szigetére vitték. Arthur megparancsolta Sir Bedivere-nek, hogy hajítsa el rettenetes kardját, az Excaliburt. Abban a pillanatban, amikor a lovag egy tóba dobta a fegyvert, kinyúlt egy kéz a vízből, és megragadta azt. … A közfelfogás szerint egy azóta kiszáradt tónál Glastonbury közelében, a Pomparles Bridge-nél.

 Egy walesi bárd elárulta az apátsági sír titkát II. Henriknek. A király értesítette erről a glastonburyi apátot, és az 1184-es tűzvészt követő újjáépítés során a szerzetesek kutatni kezdtek a sír urán. Kb. 2 m mélyen egy kőtáblára bukkantak, amelyen ez a felirat állt: hic iacet sepultus inclitus rex arturius in insula avalonia, azaz: “Itt, Avalon szigetén nyugszik a híres Arthur király.” A kőtábla alatt 2,7 m-rel feküdt az üreges fatörzsből kivájt koporsó, benne egy 2,4 m magas férfi csontjai és sérült koponyája, valamint kisebb csontok és szőke hajfoszlányok, mely utóbbiakat Guinevere maradványainak tulajdonítottak.

 Dr. Raleigh Radford brit régész 1962-ben megerősítette, hogy valóban feltártak egy sírt annak idején, de nem tudják bizonyítani, hogy kié volt. Az apátságnak abba a részébe, amit ma Arthur király sírjaként ismerünk, 1278-ban helyezték el a csontokat egy fekete márvány sírkő alá, közvetlenül a főoltár elé. A Hölgy-kápolna déli ajtajától 15 m-re található eredeti sírhely viszont jelöletlen.

A Tor legendája

Arthur király már korábban is járt Glastonburyben. A monda szerint Melwas, Somerset királya elrabolta Guinevere-t és Glastonburyben tartotta fogva. Arthur a csapat élén a Tor nevet viselő sziklaerőd ellen indult abban a hiszemben, hogy feleségét ott őrzik, de az apát a harc megkezdése előtt kibékítette a szemben álló feleket. [60] 

 Igen különösnek tűnhet fel, de Arthur, mint Atilla késői kortársa, ugyancsak egy paptól hagyta magát lebeszélni tervéről. Atilla Honoriáért kellett volna a városba – Rómába – menjen, Arthur is asszonyáért igyekezett volna. Arthur, aki Atillát vagy negyven évvel követte, hasonló eszmények szerint járt el életének döntő pillanatában. A hívságokról való önkéntes lemondás a korszellem parancsa lehetett, tiltakozásképpen az évszázados pusztítások ellen. Talán éppen a lovagság szellemiségének bölcsőjénél álltunk most meg egy pillanatra, amely eszmény nyolcszáz évvel későbben Árpádházi Szent László királyunk személyében újra megfogant, és újabb elemi példát szolgáltatott a későbbi leszármazottak számára. Szent László királyunkkal példálózni már csak azért sem hiába való, mert éppen őbenne ismertük fel már korábban is az évezredes keleti szkíta hagyományok folytatóját. Minderre már csak azért is gondolnunk kell, mert szellemének, kultuszának ereje megdöbbentő lendülettel jelenik meg a Kárpát-medencében, példája olyan elemi erejű, hogy az általában minden korábbi hagyományt kisöprő, vagy kisajátító keresztyénség kénytelen szentjei közé fogadni, és kultuszának a kötelező tiszteletet megadni. Szentté avatása magától értetődő. Igazi államalapító király Szent László, a nép szemében sokkalta inkább, mint Szent István. A vele felszínre vetülő keleti gyökerek kétségbevonhatatlanok. A Magyarországon is bevezetett római kereszténység általában is eszerint kellett eljárjon, a korábbi szent helyeket liturgiájába kellett fogadja, ha a hívek lelkének közelében akart maradni.

 (A Tor legendája tovább) Az 1960-as évek ásatásai során régi faépületek maradványait fedezték fel a 150 méter magas Tor tetején. De hogy ez a király lakóhelye volt-e vagy szerzetesi település, nem sikerült eldönteni. Ám bárki élt is ott, kényelmesen élt: a leletek között található fémből készült tűzhely és az állati csontok – marháé, ürüé, sertésé egyaránt – ezt igazolják. A cserépedények darabjai arra engednek következtetni, hogy az itt lakók mediterrán vidékek borait fogyasztották.

 A középkorban Glastonbury szerzetesei Szent Mihály arkangyal tiszteletére templomot építettek a Tor tetején, ezt azonban egy földrengés lerombolta. A ma itt emelkedő torony egy későbbi templom maradványa, amelyet az elpusztult épület helyén emeltek. A szerzetesek így akarták a kereszténység szolgálatába állítani a pogány Tort. A legendák úgy tartják, hogy itt rejlett a titokzatos föld alatti birodalom., Annwn (ejtsd Annun) bejárata, (a kora-ír mesékben a túlvilág neve: ANNWN, AnyaHon, az “Asszonyok Országa” volt) amelynek ura Gwyn ap Nudd, a tündérek királya volt. Amikor a 6. században Szent Collen meglátogatta Gwynt a Toron, egy titkos bejáraton haladt át, majd egy palota belsejében találta magát. A kísértéstől tartva szenteltvizet szórt maga köré, mire a palota eltűnt, Collen pedig egymagában állt a puszta sziklán. [61] 

A középkorban, 1127-től 1825-ig minden évben vásárt tartottak a glastonburyi Tor lábánál.

A Szent Mihály tiszteletére rendezett hatnapos vásár utolsó napja a szent nevének ünnepe volt. A Toron lévő Szent Mihály-templomból csak a torony maradt meg – homlokzatán néhány igen furcsa faragvánnyal. Az egyiken az ördög látható, amint a mérleg egyik serpenyőjében egy emberi lelket tart, a másikban pedig a világot. A következőn egy asszony tehenet fej, a harmadikon pedig egy pelikán tollászkodik. [62]

 A képen látható avaloni torony faragványain szereplő ördög persze nem ördög, hanem Gwyn ap Nudd, vagyis Anubis maga, az alvilág ura Egyiptomból, – ismerjük őt Sumerből is, – aki az alvilág bejáratánál ott a helyszínen azonnal eldönti, bűnös-e vagy sem az éppen ítéletre érkező visszavonuló lélek. A holtat kísérő útilapu – a mai filmekben sajnos túl gyakorta látható lábujjra akasztott hullaházi cédula ennek maradéka, – már tartalmazza tulajdonosa viselt dolgait, azt is, ami a rovásán van, így az Alvilág őrére csak a végrehajtás marad. Ugyanígy használták a rovópálcát az etruszkok is. Magyarországon a XVIII. századig hosszában hasított rováspálcákon jegyezték az adófizetést. Az egyik fele az adózónál maradt, ezért hamisítani nem lehetett.

Egyiptomi váza részlete. [63]

 A tehenet fejő és tején felnövekvő asszony a vörös(fülű) ír táltos tehén körül ügyködik, őt is ismerjük, a hajnalpírban, borban született Birghid, a magyar Piroska és nemcsak az Ír szigetről, hanem Keletről, éppen Szíriából és annakelőtte Egyiptomból, – amint arra már korábban is rámutattam Timaru-Kast Sándorra és Bíró Lajosra hivatkozva, – ahogy Anubis is onnét származik. A pelikán pedig egyáltalán nem tollászkodik, mert aki már látta az erdélyi magyar református és unitárius templomok szószékei fölött a szószéktetőn fából kifaragva, máshol szintén Erdélyben és a Felső-Tiszavidéken a festett mennyező fatáblákon az önnön vérével fiókáit tápláló madarat, mint az önfeláldozás és gondoskodás ősi keleti magyar szimbólumát, az nem kételkedhet a Tor templomát építők keleti kilétét illetően, rámutatva egyúttal Magyarország és benne Erdély népének részben keleti elszármazására is. E nem akármilyen leletért érdemes volt az andalító titkokról szóló mesét átolvasni. Mindezt az indoeurópaiak nem tudhatják, mert a barbárok földjén szerintük kár lenne műveltségük gyökerei után kutatni. Igazuk is van, hiába tennék, mert ez nem indoeurópai műveltség, hanem a miénk. Örüljünk a legendásnak és titokzatosnak mondott Avalon váratlan ajándékának, egy újabb jó érvnek keleti keltáink elszármazásának igazolása közben.

 Avalon immáron titkok és legendák nélküli öröksége a miénk, mert szellemét mi jól értjük. A Kelő Ős Hona, Glaston megszolgálta ősi nevét is, mert sikerült benne felismerni saját valóságát. Nem is csodálkoznánk Tor templomának faragványain igazán, ha azok az ókor termései lennének, de nem. A Toron ma is látható jelképek a középkor művei. Emiatt fel kell tegyük, hogy a keleti (kelta) szellem eszerint a vad és sötét középkorban is a kelta műveltség hagyományait követve engedte megfaragni az ősi jelképeket. E mozzanat még többet árul el nekünk: annyi szász, normann hódítás és pusztítás után még mindig fénylik a kelet műveltsége e tájon. Glastonbury valóban nem akármilyen hely, most már sokan tudjuk ezt, néhány titkától megfosztva még inkább. Most már szinte biztos, hogy ha egy ősműveltségben járatos magyar ember végre odamegy, többet is megtudhatunk még e szent helyről és keltáinkról is. Mielőtt odamennénk, nézzünk körül Tor hegye körül is. Ami a fel(TOR)lott sziklákat, Tor hegyének a környező síkságból kiemelkedő szokatlan (TOR)z alakját, nevét illetik, amint a (TOR)ony, – felhalmozódott, (TOR)lott anyag értelemben,- a kelta-angol TOweR hű párját, és DOveR (TOR)lott fehér szikláit, falait, vagy a sziklákon lezúduló habzó patak fel(TOR)lott vizét; a mai országutakon előforduló (TOR)lódásokat; az etruszkok és magyarok halotti (TOR)ló-it, [64] akik jóvoltából fel(TOR)lanak a fájdalom érzései az elvesztett családtag, rokon miatt, sok kétségünk már nem maradhat, miért nevezik (TOR)-nak Tor hegyét egy ősi magyar szógyökkel leírva. De ha már olyan sokáig gyöTÖRtük lovunkat, hogy a háta TÚRos lett a sok fekélyes szőrTORlástól, ha elTEReljük a forgalmat az útjavításnál, majd ha elTÖRöljük az elTÉRítési rendelkezést a munkálatok befejezésével, megköszönve az arra járók TÜRelemmel viselt TŰRését a TORlasz miatt, akkor megint továbbléptünk a gondolatfűzésben. Az erdő idejének lejártával TARoljuk, és felTORoljuk a fát is TORnyokba rakva, és TARra vágjuk az erdőt, és TŐRt döfünk a disznóTOR kezdetén szegény kiöregedett malacunkba, akkor végképp megnyugodhatunk. Azért, mert magyarul nevezték el azok, akikben mindig megbízhatunk, mert mindig mindent annak neveztek el, ami. Ha mégsem értenénk meg, az a mi bajunk. Ugyanilyen a TÖRökországi TORosz hegység TARajosan felTORlódott (T)ORmos csúcsaival, ugyanilyen a nagyTARajú TORlott vízhullám is a tengereken és a Balatonon is, a veszettül öklelő és erős szügyű TARjas bika is, amelyet a régiek TAURuszként, TORoszként [65] ismertek, az erős mellű disznó is zsíros TARjával, és az Alpok TAUERn nevű hegységei szintén igen TARajos, TARjás, TORlós csúcsaikkal. Aki pedig nincs az ősi tudás birtokában, az nem tudja felTÚRni FARagószerszámával TORva, TÚRva a fát, követ a fent említett jeleneteket megörökítendő, nem beszélve a vesződséggel felTÚRt, szántott földről, amelyen az eke által felTORlasztott, kifordított barázdák adják a vetés lehetőségét, és a betakarított, felTORnyozott termés után már csak a kopaszra TARlott TARló marad vissza a TARlás után. A magyar nyelv mágiájával megidéztük a Tor névadóit. Mindezzel rámutathattam egy újabb, igen erős, az élet szinte minden területére behatoló magyar ősi teremtő gyök létezésére is, amelyben a T-R mássalhangzók azonossága mellett mindig valamilyen szokatlan felgyülemlés, torlás, tornyosulás, durva és szokatlan változás, rendkívüli erő, illetve annak átvitt értelmű leképeződése látható az értelmileg összefogható jelentésmozzanati síkon.

 Nézzük most meg, hogy a Tor hegye körül élt kelták mai utódai használják-e a T – R gyököt, és ha igen, hogyan teszik ezt.

“TÁIR lealacsonyít, megaláz; csökkent, megkisebbít, letarol

TÁIR-g feláldoz, merényletet követ el

TÁIR-ge termék (tárgy) > TÁIR-ge-óir termelő, fegyverkovács (tárkány)

> (TARANIS a fegyverkovács, kalapácsával dörgést előidéző isten)

TAIR-se-ach megbízható, hűséges (> társas)

TAR jár, tér, térül, visszatér, megtér

TAR-la-igh összegyűjteni, összeszedni > TARRÁIL terel, összeterel

TIOR szárít, kiszárít; leéget, felperzsel > TUR száraz, tar; rideg

TIR vidék, terület; ország

TOIR-ch-igh (meg-) termékenyít > TOIR-ch-eas terhesség > TORR-ach terhes

TOIR-m-isc [toramask] meggátol, megakadályoz; eltorlaszol

TOIR-n-each dörgés > TOIR-n-éis hatalmas zaj, durranás

TÓRA-igh keres, kutat, túr > TARATHAR földfúró (-túró)

TOR-pa rög > TOR-pánta lassú, alig mozgó

TÓRRA-igh halottól ünnepélyesen elbúcsúzni, torozni > TORRA-mh halotti tor

TUAIRIN füves táj, puszta

TUAR jel, előjel, ómen; jóslat > TUAR-úil isteni, csodálatos, varázslatos; megjósoló, előrejelző

TÚR torony [66]

 A T – R gyök kiterjedt és szerteágazó megléte, szerves jelenléte, beágyazottsága a szintén szerves kelta nyelvben nem engedi meg feltennünk sem a véletlen eltanulást. Ugyanolyan tömény, mint magyar párja, ezzel tovább erősíti a K – R gyök körül szerzett véleményünket a magyar-kelta nyelvazonosságról. Ott is összetartó szóbokrot alkot, amely a kelta szellem saját alkotása.

 Tor hegy Magyarországon is van. Ez is jeles hely, de későbbi esettel kapcsolatos. “Álmos halotti torát a Tor-hegyen tartották, és a Bodrognál lévő Szomoron temették el. Ebből lett a néphagyományban TOR + SZOMOR – Szomotor.” [67]

 Ha valaki ellenőrizni akarja e gyök meglétét az európai nyelvekben, vegye elő otthon fellelhető bármilyen szótárait, és máris sorjáznak majd elő az átvett gyököt mutató szavak. Mindezzel személyesen nyerhet bizonyságot a valóságról. Az élmény nem akármilyen, mert egyúttal az Olvasó beleképzelheti magát Árpádi és még korábbi elődeink 6-10 éves gyermekeinek helyzetébe. Ők ugyanis a mágusok és táltosok jóvoltából már ennyi idős korukban személyesen tapasztalhatták meg mindazt, ami az őket körülvevő világban fontos volt az eligazodáshoz, sőt maguk olvashatták le a csillagok állásából rájuk jutó üzeneteket, megadva részükre egyúttal az ellenőrzés lehetőségét is. Ennél még fontosabb az, hogy nem a feltétlen vakhitre alapozták oktatásukat, hanem megkapták a személyes azonosítás lehetőségét is. Most megkérdezném szívesen, hogy mai iskoláinkban pl. a rómaiakról és görögökről szóló meséket mikor képesek ellenőrizni gyermekeink – mást ugyanis nehéz ott hallani? Meg is válaszolom a kérdést: csak ha elvégeznek egy egyetemet, vagy elég öregek hozzá, és az így (vagy úgy) szerzett tudás birtokában képesek kérdést is feltenni, nemcsak szajkózni a megtanulásra felajánlott anyagot. Vagyis elődeink gyerekeihez képest 20-30 évvel később juthat először eszükbe, hogy valakik valahol hintába ültették őket. Arra már nem is térek ki, hogy őseink személyes tudása ma csak több egyetemi diploma birtokosainak kínál átfogó követési lehetőséget. Mert ugye, ha valaki mondjuk egy mennyezett templom tábláinak megfejtésére szakosodik, ami ugye akkoriban az írómester dolga volt, nem árt, ha ismeri a teljes magyar műveltséget oda-vissza, az asztrológiát, a vallást, az ősi magyar jelképrendszer elemeit és áttételeit általánosan és részletesen is, meg persze képes mondandóját kifejezni pl. ecsettel. Az sem ártalmas, ha ismeri a fa kikészítésének titkait, némi ismerettel rendelkezik a keresztény dogmatizmus szabályairól, hisz enélkül allegóriák megrajzolása sem lehetséges, és persze a teljes antik műveltség ismerete sem hiábavaló. Ha valami ravasz trükkel még üzenni is akarna utódainak jelképekbe vert, vagy festett műveivel, még további gazdagságra lenne szüksége szellemiekben. Itt nyilvánvaló ellentmondást kell azonosítanunk, habár manapság a Holdra járkáltunk, mint az emberiség képviselői, egyénenként viszont jelentősen butábbak lettünk elődeink általános tudásához mérten, amennyiben a szerves műveltség ma nem része elemi tudásunknak. Általában véve nyilvánvalóan borúlátó lehetne e megfogalmazás, ha nem tudnánk, hogy őseink életének sokkal nagyobb részét tette ki a puszta életben maradás biztosítása, mint manapság a szakosodott világunkban. Az a tény azonban, hogy őseink e hétköznapi fennmaradási küzdelmük közt voltak képesek olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek mai eszünket igen megterhelik, mindenképpen elgondolkodtató és nem válik javunkra. Arra pedig végképpen nem alkalmasak, hogy őket bármilyen előítélet szerint minősítsük, netán lenézzük. Ez egyébként nem is a mi szokásunk, hanem az indoeurópaiak kedvelik.

A glastonburyi zodiákus 16 km-es sugarú körben szétszórva, dombok és folyók által határolva helyezkedik el.

Az asztrológiai mintázatot régi korok emberei alakították ki utakkal, csatornákkal, földsáncokkal. A csillagok templomáról szóló elképzelés az asztrológiát, az Arthur-mondakört és az újkori filozófiát egyesíti magában. [68]

 Egyúttal vaskos köztörténeti változtatásokat kell javasoljak a brithoni szigetország keltáinak és főképpen műveltségüknek fennmaradását illetően, évszázadokkal későbbre téve a ma elgondolt és tanított műveltségi kihalásukat, legalább addigra, amikor az avaloni faragványokat elkészítették. Más ezt el nem készíthette, mert ha valamiről nem tudunk, azt ábrázolni sem lehetséges. Keltáink műveltségének kihaltnak és beolvasztottnak nyilvánításával kapcsolatban így az indoeurópaiak alaposan túllőttek a célon, mert ezek bizony évszázadokkal túlélték a nagy hódítók győzelmeit. Sőt, ezek után felette kérdéses, hogy kihaltak-e és beolvadtak-e egyáltalán. A mai kelta (ír) reneszánszt tekintve egyenesen a szigeten élő indoeurópaiak túlélése kérdőjelezhető meg inkább. Az évszázados elnyomást lerázva az írek ma újra egyenes gerinccel és derékkal járnak. Őseik szellemének helyreállításával új lendülettel élnek, sőt korábbi, a szegénységtől kivándorolt amerikai leszármazottaik hazafelé tartanak újra teljes életet remélve korábban elhagyott igazi hazájukban.

 A Grál megszállott kutatói számára ezek után új lehetőségek merülnek fel. Ha létezik egyáltalán dologi valóságában, nyilván tovább kell keresni minden elképzelhető lehetséges helyen. Amit viszont a Grál, – a közvetlen jézusi hagyományok – követése szellemiekben jelent, azaz mint szellemi elődeinkkel való eligazodást, azt elsősorban önmagunkban kell megkeresnünk. Ha megtaláljuk magunkban, máshová már nem is kell forduljunk tanácsért, mert otthon vagyunk.

A glastonburyi apátság romjai megszentelt földön állnak.

A vesszőből-vályogból épített “Öreg-templom”-ból a hagyomány szerint Arimateai József emelt tágas, gazdag apátságot, amelyet a 16. században leromboltak. Anglia leghíresebb szent helyei közé tartozik ma is. Avalon néven híres legendák színhelye, a holtak szigete, ahol állítólag Arthur királyt és Szent Patrikot eltemették. [69]

A Kehely kútja

 A Tor lábánál egy réges-régi kutat találunk, melynek halk csobogása a szívdobbanás hangjához hasonlítható. Mivel vizét a vas-oxid vörösre színezi, Véres kútnak is nevezik. Leginkább mégis a Kehely kútjaként emlegetik annak a legendának az alapján, amely szerint itt reltették el a felbecsülhetetlen értékű Szent Grált. Ebből a legendás kehelyből ivott Jézus Krisztus az Utolsó Vacsorán. A kelyhet állítólag Arimateai József hozta magával Angliába. A Grálnak természetfeletti erőt tulajdonítottak; a Kerekasztal lovagjai sokáig hiába keresték.

 A Glastonbury körüli legendáknak halvány valóságalapjuk van, mégis olyan misztikus légkört varázsolnak a táj köré, amely minden más történelmi helytől megkülönbözteti. William of Malmesbury 12. századi történetíró így jellemzi a glastonburyi apátságot: “Még a legkisebb kövéből is valamiféle szentség sugárzik az egész vidékre…” A későbbi változások, a modern kori fejlődés ellenére Glastonbury – William szavaival – “őrzi az égi szentséget itt a földön. [70] 

A Kehely dombján, a Tor és az apátság között található a mágikus Kehely kútja.

A legendák szerint a druidák ásták ki az aknáját, és hatalmas kövekkel rakták körül. Az Utolsó Vacsorán Jézus Krisztus által használt kelyhet ennek a kútnak a rozsda színezte vizébe dobták. [71]

 Nincs kétségem afelől, hogy a szóra bírt Glastonbury nem magányosan áll ősi műveltsége jelképeivel a brit szigeteken és Európában. Annál is inkább sem, mert a bretagne-i Carnac és Le Ménec közt százával talált ménhírek körül még további legendák és titkok keringenek. Ha a ménhírek neve valóban az anyajogú társadalmakat felváltó apajogúak szerencsecsillagának felemelkedését jelképező teremtő férfi isten, a magyar Mén ősi elnevezését idézi, – akit már Egyiptomból is jól ismerünk évezredekkel korábbról, – akkor jól értjük a falu nevét is: Le Ménec, magyarul A Mének így névelővel együtt. Hogy a franciák miért tartották meg a névelőt is szokásukkal ellentétben helynévként, talán ők sem tudják, de megőrizték, ahogy a tízezernyi ősi magyar helynevet is használják mind a mai napig. Le Ménec kelta-breton földön van, ahol a régiek leszármazottai még tudták a nevek szentségét, és bár ősi tudásuk elhalványult, volt erejük a névhez ragaszkodni.

A kis falucska, Le Ménec 800 m-re fekszik Carnactól.

Itt kezdődik a négy megalit emlékcsoport. Kelet-északkelet tájolással tizenegy párhuzamos sor áll itt. [72]

 Találtam a kelták és magyarok között még további közvetlen szellemi kapcsolatot is egy pazar égi jelenség, az 1999-es augusztus 11-i európai napfogyatkozás kapcsán szinte váratlan ajándékként. A Földön végigfutó árnyék most összekötötte Írországot (külvizeivel), Walest (Dél-Angliát) a Kárpát-medencével. A Magyar Televízió által szervezett élő műsor két jellegzetes színfoltja volt a walesi druidák tánca, akik harsány dobolással igyekeztek segíteni a Napot a sötétség legyőzésében, majd néhány perccel későbben az ópusztaszeri magyar sámán tette ugyanezt, miközben óriási máglyából is küldött egy kis fényt, meleget a Napnak, remélt győzelmét megtámogatandó. Csodálatos, – de ennek ellenére mégsem véletlen, – hogy mindkét helyszínen eszébe jutott valakiknek, hogy őseik közös gyökerű világába kell e jeles alkalomkor visszanyúljanak. Az ugyanazon gondolat, az ugyanazon ősi közös hit és szokás ugyanazon a módon való megjelenítése egymástól teljesen függetlenül megvalósítva döbbenetes bizonyíték az együvé tartozásra. Bámulatos és lenyűgöző volt látni a szinte teljesen azonos megjelenítés részleteit is. Ópusztaszer magyar sámánja, helyesebben talán táltosa nekünk hitelesebbnek tűnt, amennyivel közelebb áll hozzánk. Jól ismerjük már sámánkoronáját is, amelyben Pap Gábor a magyar Szent Korona egyik, eszmeiségében is megfogható párhuzamát látja, ugyanígy ismerjük már a druida koronát is Angliából, amely megszólalásig azonos a magyar Szent Korona abroncs-keresztpánt szerkezetével méretében is, bár azon a metszéspontokban fejábrázolásokat látni, a kereszt helyén pedig bronzkori eredetű gombdíszt láthatunk. Ismerjük a sámán dobját is, melyen az istenfát szokták ábrázolni, kifejezve a táltos egyik kötelességét, hogy e fára felmászva lépjen kapcsolatba az Istennel. Ugyanerre a fára mászott a druida (Torda!) is, szintén ugyanezért. Ha tudjuk, hogy kis híján elnyomorított nyugati kelta testvéreink most eszmélnek újra valódi őseik világának felfedezésével, akkor nem lesz haszontalan segíteni őket, mert az összetartozás sok évezredes gyökerei mindenképpen azonosak. Tudomásom szerint kettőnkön kívül más népek nem tisztelték meg, és nem segítették a Napot, égi uralkodását folytatandó. A sámáni máglya fénye és melege kis kölcsön, kis segítség csak, de a gondolat ereje Napot felemelő, szinte kozmikus méretű segítség. Mi, kelták és magyarok, esthoniak és kelhoniak voltunk az égi tünemény fényt sugárzó gyűrűje, amely körbevette és legyőzte a sötétséget. Számunkra talán ez az égről leolvasható korszakos üzenet. Az asztrológusok szerint a holdárnyékot átélő népekben új gondolatok fogalmazódnak meg, talán nem látványosan, de a tudati mélyrétegekben történhetnek változások. Ha ez lenne az, akkor becsüljük meg jól, és ne törődjünk a többi fenyegető kvadráns kedvezőtlen kilátásaival. Éltessen minket a gyűrű látványa és a hatalmát visszaszerzett Nap világa és a Fény.

 Az ember azt hihetné, hogy az ilyen tünemények tovább már nem fokozhatók, elfogy a szó látásukon, és már nem is fogadhatunk be még újabb csodákat. Pedig van mit befogadni, mert más hétköznapi csodák is léteznek. Ha valaki jól elraktározta emlékezetében azt a látóhatárt körülfogó, kissé sárgás ízű lebegő gyűrűt, amely a gyémántgyűrű földi párjaként a földi világot alulról nem engedte sötétségbe zuhanni, már többfelé is kiterjesztette érzékelő szerveit. Ha korábbi észleletei birtokában 1999 szeptemberének első vasárnapján ezekkel felhágott a fényben fürdőző Tokaj hegyére, megláthatta volna a látóhatár feletti gyűrűt újra, ezúttal kékes-fehéres színben. A kézbevett térképre és érzékeire hallgatva be kellett lássa, hogy 65-70 kilométernyi sugarú körbevevő szabad, kristálytiszta látványt zárt le a messzeségben meggörbült síkok felett lebegő újabb körgyűrű. Ezt már nem adták hírül az újságok, nem szóltak előre, de utána sem. Így követik a nagy csodákat a hétköznapi csodák. Közben azon gondolkodunk, megérdemeljük-e a soronkívüli ajándékokat, de még inkább azon, hogy nem botlottunk-e véletlenül újra valamilyen szent tájba itthon is. Tokaj, a felTORt szigethegy, összes hasonlójának, így Avalonnak is rokona lehet.

 E fejezet összefoglalása azt mutatja, hogy a mélyrétegekből kiásott alapozó jellegű gondolatokhoz az indoeurópaiaknak nincs semmi kapcsolatuk. Nem is értik. Amijük van, az a soha meg nem értett, de kisajátítani próbált szellemi mag-kincsek, és mag-hagyományok köd-lepte tárháza.

 

[1] Vö.: Timaru-Kast Sándor: A kelta-magyar rokonság nyelvünk tükrében. Magyar Ház, Budapest, 1999. 132. oldalon: ír: nemed – szentély, breton: nemeton – menedék-hely, magyar: men-hely!

[2] P. MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 6-14. o.

[3] H. Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1968.

[4] P. MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 14-15. o.

[5] Makkay János: Az indoeurópai népek őstörténete. Budapest, 1998. 272. o.

[6] P.MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 15. o.

[7] Dr. Szabó Károly: Etruszkok és magyarok. Design & Quality, 1997. Budapest.

[8] Csőke Sándor: Indogermán eredetű-e a hethita nyelv? Eberstein, Ausztria, 1975.

[9] Csőke Sándor: Az urartui, a hurrita és az uralaltáji nyelvek. Eberstein, Ausztria, 1975.

[10] Várkonyi Nándor: Sziriat oszlopai. Magvető, Budapest, 1972. 284. o.

[11] Várkonyi Nándor: Sziriat oszlopai. Magvető, Budapest, 1972. 312. o.

[12] P. MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 15-19. o.

[13] Mircea Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története. Osiris, Budapest, 1997. II. 113.

[14] Bíró Lajos: A magyar Jézus és Izrael elveszett törzsei. Magyar Ház, Budapest, 1999. 46. o.

[15] Mircea Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története. Osiris, Budapest, 1997. II. 113-114. o. Jegyzetekkel.

[16] Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. 261-262. o.

[17] Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára. 1862. Pest. Újranyomta a Miskolci Bölcsész Egyesület, Miskolc, 1999. 25-28. o. Majd CzFo. így folytatja (28. o): “Az elszámlált szanszkrit igéken kívül még mások is találtatnak a nevek, névmások, számnevek, névhatározók, tagadók, kötszók, stb. között, melyek a magyarral mind alaphangra, mind érteményre rokonok. Ennyi hasonlóságot nem lehet csupa vak találkozásnak, véletlen esetnek venni, sőt ésszerűleg gyaníthatni, hogy részint egy ősibb, elődibb közös nyelv maradványai, részint az emberi szellem közös természetében alapszanak.”

[18] Pap Gábor: Pilis szindróma. Kötött Kéve, 1996. július-szeptember

[19] G. Doumézil: L’ideologie tripartie des Indo-Européens, 11. p.

[20] E. Benveniste: Le vocabulaire des institutions indo-européenes, II. 10. p.

[21] Cézár: De bello Gallico, VI, 17.

[22] Mircea Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története. Osiris, Budapest, 1997. II. 114-115. o. Jegyzetekkel.

[23] P. MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 33. o.

[24] P. MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 33-34. o.

[25] Bíró Lajos: A magyar Jézus és Izrael elveszett törzsei. Magyar Ház, Budapest, 1999.

[26] P. MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 86. o.

[27] P. MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 82-83. o.

[28] Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 99. o.

[29] Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 64-65. o.

[30] Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 36. o.

[31] Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 37. o.

[32] Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 96-99. o.

[33] Timaru-Kast Sándor: A kelta-magyar rokonság nyelvünk tükrében. Ingelheim, 1995. Kézirat. 25-26. o. Jegyzetekkel.

[34] Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 79. o.

[35] Timaru-Kast Sándor szíves közlése. 1999. november.

[36] National Geographic Magazine, 1977. május. 608. o.

[37] Timaru-Kast Sándor: A kelta-magyar rokonság nyelvünk tükrében. Ingelheim, 1995. Kézirat. 3. o.

[38] Timaru-Kast Sándor: A kelta-magyar rokonság nyelvünk tükrében. Ingelheim, 1995. Kézirat. 23. o.

[39] Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 98. o.

[40] Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 31. o.

[41] Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993.

[42] Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 8. o.

[43] Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 42-43. o.

[44] Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 114-117. o.

[45] Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 127. o.

[46] Dr. Zakar András: A sumér hitvilág és a Biblia: I. a világ teremtése / Emesh és Enten, 44. o.

[47] Timaru-Kast Sándor: A kelta-magyar rokonság nyelvünk tükrében. Ingelheim, 1995. Kézirat. 7. o.

[48] Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III. 62. o.

[49] Pharsalia, I, 444-446

[50] Mircea Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története. Osiris, Budapest, 1997. II. 115-118. o.

[51] Fitz Jenő: Pannonia születése. Enciklopédia Kiadó, 1993. 35. o.

[52]  Timaru-Kast Sándor szívességéből: Ellis, P. B.: Die Druiden. 1994. 46-48. o.

[53] Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III. 36-39. o.

[54] The Atlas of Mysterious Places. Marshall Editions Limited, 1987, Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 35. o.

[55] The Atlas of Mysterious Places. Marshall Editions Limited, 1987, Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 11. o.

[56] Pap Gábor: Pilis szindróma. Kötött Kéve, 1996. július-szeptember

[57] A kép újbóli közlése Kiss Irén és Tábori László szívességéből vált lehetségessé. Ezúton is még egyszer köszönöm.

[58] Tábori László: Gilgamestől Jézusig. Melkizedek Könyvek, Budapest, 1999. 131-138. o., eredetileg Kiss Irén – Tábori László: A Grál nyomában. 1997. Tanulmány.

[59] Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai. I. Miskolci Bölcsész Egyesület, Miskolc, 1997. 102. o., 55/c. kép.

[60] The Atlas of Mysterious Places. 1987. Marshall Editions Limited, 1993. Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub. 10-12. o.

[61] The Atlas of Mysterious Places. 1987. Marshall Editions Limited, 1993. Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 12. o.

[62] The Atlas of Mysterious Places. 1987. Marshall Editions Limited, 1993, Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 12. o.

[63] Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III., Okmánytár 19., 12. tábla.

[64] Dr. Szabó Károly: Etruszkok és magyarok. Design & Quality, Budapest, 1997, 31-32. o.

[65] Az –usz, -osz, stb. görög főnévvégződések egyszerűen a régi magyar hátravett határozott névelőt – így itt névutót jelzik, erről a hettita-hurri nyelvi részben példát is mellékeltem. Vagyis az ősrégi ragozott alanyesettel (nominativus) állunk szemben – ld. magyarban: atyus, após. Ha ezekből a görögök révén (csak a példa kedvéért) Atthus vagy Aphos vált későbbi átvételeik során, megleltük az átváltozás lényegét.

[66] Timaru-Kast Sándor szíves közlése. 1999.

[67] Badiny Jós Ferenc: Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig. Orient Press, Budapest, 1996. 505. o.

[68] The Atlas of Mysterious Places. Marshall Editions Limited, 1987, Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 12. o.

[69] The Atlas of Mysterious Places. Marshall Editions Limited, 1987, Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 12. o.

[70] The Atlas of Mysterious Places. Marshall Editions Limited, 1987, Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 12. o.

[71] The Atlas of Mysterious Places. Marshall Editions Limited, 1987, Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 12. o.

[72] The Atlas of Mysterious Places. Marshall Editions Limited, 1987, Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 44. o.

Recent posts

    Leave a comment